HELIKON - IRODALOMTUDOMÁNYI SZEMLE 44. ÉVFOLYAM (1998)

1998 / 1-2. sz. - ELMÉLETI ALAPOK - HAYDEN WHITE: Megjegyzés az újhistorizmushoz

HAYDEN WHITE / MEGJEGYZÉS AZ ÚJHISTORIZMUSHOZ 37 pozíciójából ered. És valóban, ezen kritikusok újhistorizmus elleni konkrét kifo­gásai legtöbbször politikai és etikai témákban merülnek föl. Ám el kell mondani, hogy a történelem tanulmányozásának szociologikus megközelítésmódját a kulturologikussal szemben előnyben részesítő álláspont nem igazolható a törté­nelem „tényeire" való hivatkozással, hiszen pontosan ezeknek a tényeknek a természete és annak eldöntése, hogy minek a tényeiről van szó, alkotja a két meg­közelítésmód közötti vitát, így tehát nyilvánvalóan nem annyira a történelem tanulmányozásának kultu­rologikus megközelítésmódja, mint az újhistorizmus által éppen alkalmazott konkrét kulturológia az, ami ingerli ellenzőiket. Legyen az a geertzi kulturológia a „sűrű leírás" technikájával, a politikai realitások iránti állítólagos vakságával és kon­zervatív etnocentrizmusával (Pecora); vagy a foucault-i kulturológia az episz­témék elméletével, a szociális és a kulturális folyamatok „diskurzív gyakorlatok­ká" való egyszerűsítésével, politikai pesszimizmusával és etikai „egotizmusával" (Lentrich­ia); mindig az a fajta kulturológia a bántó, amit az újhistorikusok hasz­nálnak a történelem tanulmányozásához. És itt a geertzi és a foucault-i kulturo­lógia közös „textualizmusa" - bármi legyen is egyébként a kettő között a különb­ség - köti őket össze egymással. Van-e valami különlegesen a historikus abban, ha „szöveget" használnak mo­dellül ahhoz, hogy elemezzék egyrészt a történelemtudományok elsődleges egy­ségeként elgondolt kulturális rendszert, és másodszor, az ekképpen elemzett egység elemeit és aspektusait? A történelem tanulmányozásának mindegyik megközelítése föltételez valamiféle modellt, amely szerint tanulmányának tárgya fölépül, azon egyszerű oknál fogva, hogy mivel a „történelem" magában foglalja mindazt, ami valaha is történt a „múltban", szüksége van valamiféle tertium com­parationisra, ami alapján eldöntheti, mi az, ami történeti, és mi az, ami nem, és túl ezen azt is, hogy mi az, ami „fontos" és mi az, ami aránylag érdektelen ebből a „múltból". Ez a funkciója a „szociális struktúrák" modelljének, amelyre Fox-Ge­novese professzor hivatkozott az újhistorikusok „irodalomelméleti" előítéleteit kritizálva. És ez a funkciója az alap-fölépítmény kapcsolat modelljének is, amely­re az újhistorizmus „kulturális materialista" kritikusai hivatkoznak többé-kevésbé nyíltan; olyanok, mint Thomas vagy Pecora. Az újhistorikusok számára nyil­vánvalóan az általános értelemben vett nyelv, különösen a diskurzív nyelv, és egé­szen pontosan a textualizált diskurzív nyelv szolgál tertium comparationisként, amely nélkül nem képes elvégezni vagy eljátszani a történelmi tanulmányok mun­káját vagy játszmáját, így a kérdés az marad, hogy a „szöveg" fogalma legitim módon használható-e valódi tertium comparationisként, ami segítségével azonosít­ható egy specifikusan történelmi jelenség, és hogy­­ amennyiben használható­­, szolgálhat-e bármilyen jelentős adalékkal a történelmi események, struktúrák és folyamatok relatív történelmi fontosságát vagy érdektelenségét illetően. Először is el kell mondani, hogy a múlt tanulmányozásának minden megkö­zelítési módja föltételezi vagy maga után vonja valamiféle történelmi realitás

Next