HELIKON - IRODALOMTUDOMÁNYI SZEMLE 44. ÉVFOLYAM (1998)

1998 / 1-2. sz. - ELMÉLETI ALAPOK - HAYDEN WHITE: Megjegyzés az újhistorizmushoz

HAYDEN WHITE / MEGJEGYZÉS AZ ÚJHISTORIZMUSHOZ 41 vet..." Idézzük vissza azt is, hogy ez a fölcserélés hivatott gondoskodni az iroda­lomtörténet-írás formalista módszerének - amely az irodalmiság egyedi pillana­tainak diakronikus sorozatát tételezi - óhajtott „történelmi" kiegészítéséről. A megfogalmazás furcsán hangzik, mivel hagyományosan a „diakronikust" egy jelenség speciálisan „történeti", míg a „szinkronikust" egy általános értelemben véve „történetietlen" megközelítésével szokták megfeleltetni, így aztán hogyan lehetne az irodalomtörténet tanulmányozásának elsősorban formalista megkö­zelítésének egyensúlyát orvosolni azáltal, hogy behelyettesítjük vagy kiegészítjük egy speciálisan „szinkronikus" eljárással? Itt hasznos lehet fölidézni Roman Jakobson híres leírását a nyelv „költői" és „metanyelvi" funkciói közötti hasonlóságokról és különbségekről. Jakobson szerint: „A költői funkció az egyenértékűség elvét a szelekció tengelyéről [azaz a paradigma­tikus tengelyről] a kombináció tengelyére [azaz a szintagma­tikus tengelyre] vetíti." Az egyenlőség elve így a megkülönböztetetten költői szekvencialitás mintáit és idő­szakait megalapozó eszközként szolgál. Ezzel szemben a nyelv metafunkciója arra a „kódra" utal, és azt a „kódot" határozza meg, amelyben a kijelentés működhet. Szintén „szekvenciálisan használ egyenértékű elemeket, mikor szinonim kifejezé­seket egyenletszerű mondatokba rendez: A ~ A („A kanca nőstény ló.")" Ám Jakobson érvelése szerint „Költészet és metanyelv ... diametrikusan szembenállnak egymással: a metanyelv esetében egy szekvenciát arra használnak, hogy egyenlő­séget építsenek a segítségével, míg a költészetben az egyenlőség segítségével építe­nek szekvenciákat." (Closing Statement: Linguistics and Poetics.­­ Style in Language. Ed. Thomas Sebeok. Cambridge, MIT Press 1960. 357-358.) A nyelv költői és metanyelvi funkciói közötti kapcsolat megfogalmazásakor hason­ló gondolat állhat Montrose azon elképzelése mögött, amely különbséget tesz „egy autonóm irodalomtörténet diakronikus szövege" és „egy kulturális rendszer szinkro­nikus szövege" között. Ilyetén szemlélve az, ami első pillantásra a történelmi folya­matok „diakronikus" és „szinkronikus" konceptualizálása közötti konfliktusnak tű­nik, alaposabb meggondolás után mintha a történelmi szekvencialitás természetéről vallott eltérő elképzeléseket érintené. Az első, formalista esetekben az irodalmi perió­dusok, szerzők, művek, életművek, műfajok stb., szekvenciáit arra használják, hogy egyenlőségek sorozatát hozzák vele létre. (A­P A [„Shakespeare klasszikus szerző", „Az Erzsébet-kori reneszánsz az angol irodalom egyik csúcspontja", „A Hamlet tra­gédia", „Wordsworth volt a kvintesszenciálisan romantikus brit költő" stb.]). Az így fölépített sorozat magyarázó hatása annak a progresszív klasszifikációnak az ered­ménye, amely történelmi entitásokat (Shakespeare, Wordsworth, Hamlet, az Erzsébet­kori reneszánsz) az angol irodalomtörténet „kódját" alkotó kategóriák ("klasszikus, tragédia, reneszánsz, romantikus, líra" stb.) példájaként szerepeltet. Bár mindegyik példát lehet úgy kezelni, mint egy különleges pillanatot a sorozatban, az angol iroda­lomtörténet alapvető struktúrájának (vagy kódjának) „funkciójaként vagy artikuláció­jaként" betöltött státusa az, ami fölfedi jelentését.

Next