HELIKON - IRODALOMTUDOMÁNYI SZEMLE 44. ÉVFOLYAM (1998)
1998 / 1-2. sz. - ELMÉLETI ALAPOK - HAYDEN WHITE: Megjegyzés az újhistorizmushoz
HAYDEN WHITE / MEGJEGYZÉS AZ ÚJHISTORIZMUSHOZ 41 vet..." Idézzük vissza azt is, hogy ez a fölcserélés hivatott gondoskodni az irodalomtörténet-írás formalista módszerének - amely az irodalmiság egyedi pillanatainak diakronikus sorozatát tételezi - óhajtott „történelmi" kiegészítéséről. A megfogalmazás furcsán hangzik, mivel hagyományosan a „diakronikust" egy jelenség speciálisan „történeti", míg a „szinkronikust" egy általános értelemben véve „történetietlen" megközelítésével szokták megfeleltetni, így aztán hogyan lehetne az irodalomtörténet tanulmányozásának elsősorban formalista megközelítésének egyensúlyát orvosolni azáltal, hogy behelyettesítjük vagy kiegészítjük egy speciálisan „szinkronikus" eljárással? Itt hasznos lehet fölidézni Roman Jakobson híres leírását a nyelv „költői" és „metanyelvi" funkciói közötti hasonlóságokról és különbségekről. Jakobson szerint: „A költői funkció az egyenértékűség elvét a szelekció tengelyéről [azaz a paradigmatikus tengelyről] a kombináció tengelyére [azaz a szintagmatikus tengelyre] vetíti." Az egyenlőség elve így a megkülönböztetetten költői szekvencialitás mintáit és időszakait megalapozó eszközként szolgál. Ezzel szemben a nyelv metafunkciója arra a „kódra" utal, és azt a „kódot" határozza meg, amelyben a kijelentés működhet. Szintén „szekvenciálisan használ egyenértékű elemeket, mikor szinonim kifejezéseket egyenletszerű mondatokba rendez: A ~ A („A kanca nőstény ló.")" Ám Jakobson érvelése szerint „Költészet és metanyelv ... diametrikusan szembenállnak egymással: a metanyelv esetében egy szekvenciát arra használnak, hogy egyenlőséget építsenek a segítségével, míg a költészetben az egyenlőség segítségével építenek szekvenciákat." (Closing Statement: Linguistics and Poetics. Style in Language. Ed. Thomas Sebeok. Cambridge, MIT Press 1960. 357-358.) A nyelv költői és metanyelvi funkciói közötti kapcsolat megfogalmazásakor hasonló gondolat állhat Montrose azon elképzelése mögött, amely különbséget tesz „egy autonóm irodalomtörténet diakronikus szövege" és „egy kulturális rendszer szinkronikus szövege" között. Ilyetén szemlélve az, ami első pillantásra a történelmi folyamatok „diakronikus" és „szinkronikus" konceptualizálása közötti konfliktusnak tűnik, alaposabb meggondolás után mintha a történelmi szekvencialitás természetéről vallott eltérő elképzeléseket érintené. Az első, formalista esetekben az irodalmi periódusok, szerzők, művek, életművek, műfajok stb., szekvenciáit arra használják, hogy egyenlőségek sorozatát hozzák vele létre. (AP A [„Shakespeare klasszikus szerző", „Az Erzsébet-kori reneszánsz az angol irodalom egyik csúcspontja", „A Hamlet tragédia", „Wordsworth volt a kvintesszenciálisan romantikus brit költő" stb.]). Az így fölépített sorozat magyarázó hatása annak a progresszív klasszifikációnak az eredménye, amely történelmi entitásokat (Shakespeare, Wordsworth, Hamlet, az Erzsébetkori reneszánsz) az angol irodalomtörténet „kódját" alkotó kategóriák ("klasszikus, tragédia, reneszánsz, romantikus, líra" stb.) példájaként szerepeltet. Bár mindegyik példát lehet úgy kezelni, mint egy különleges pillanatot a sorozatban, az angol irodalomtörténet alapvető struktúrájának (vagy kódjának) „funkciójaként vagy artikulációjaként" betöltött státusa az, ami fölfedi jelentését.