HELIKON - IRODALOMTUDOMÁNYI SZEMLE 46. ÉVFOLYAM (2000)

2000 / 3. sz. - TANULMÁNYOK - FÜZI IZABELLA - TÖRÖK ERVIN: Korszak és retorika

FÜZI IZABELLA - TÖRÖK ERVIN / KORSZAK ÉS RETORIKA 297 kis különbségek felmutatását tette szükségessé, a legnagyobb problémát viszont a különböző strukturális összefüggések közötti váltás kijelölhetőségének szem­pontjai jelentették. A korszak határainak egy fordulópontként megjelölt ese­ményben való rögzítése a hiperbola alakzatával­ írható le, amennyiben egy ese­mény lokális jellegét egy nagyobb időszakaszra érvényes jelentőséggel ruházza fel. Ezen értelmezési stratégia újrahasznosításának lehetünk tanúi a strukturális értelemben vett korszakfogalom esetében, mikor az események ilyen pregnanciá­jára apellelálnak, hogy két korszak közötti váltás időpontját kijelöljék (ilyen pél­dául a magyar irodalomtörténetben a 1772-es korszakjelzés, mely „régi" magyar és „modern" magyar irodalmat különít el). Az újkor újszerűség-fogalma a saját megtapasztalását egy végképp lezárult és befejezett múlttól való leválás által tette függővé, s éppen ezért volt szüksége egy jól kijelölhető választóvonalra. A tudományos gondolkodás a dokumentálás teljesítményeként próbálta ezt rögzíteni, s így kiiktatni azt a zavart, amelyet a korszakhatárok eltolódásaiban észlelhető „mozgékonyság" okozott. A „korszak­fogalom realistái"10 objektivitás-ideáljukból kiindulva mindenekelőtt arra töre­kedtek, hogy tényként mutassák fel ezeket a korszakhatárokat, ezzel viszont arra kényszerültek, hogy a dolgok világában jelöljék ki a történeti világ határköveit. A historizmus objektivitás­ hitére irányuló hermeneutikai kritika az időbeli tá­volságot úgy képes felmutatni pozitív, jelentésképző szerepében, hogy a múltat nem a jelen perspektívájától elválasztva gondolja el. A historizmus korszakeszmé­nye a múltat tényszerűségére redukálva éppen történeti igazságától fosztja meg. A történeti megértést mind a hermeneutika, mind az ebből kiinduló recepció­esztétika horizontok mozgásaként fogja fel. Amennyiben a horizontot a történeti megértés kategóriájaként kezeljük, úgy ezen elméletek felől különböző összefüg­gések állapíthatók meg a korszak és a horizont fogalmai között. Gadamer felfo­gásában múlt és jelen horizontját nem lehet egy külső nézőpontból elkülöníteni egymástól; az elkülönülés folyamata mindig egy kölcsönviszonyt jelent. Múlt és jelen együtt alkotnak egy „nagy, belülről mozgó horizontot"i1. Amennyiben a korszak mindig egy határtapasztalatnak az idő viszonylatában való kifejeződése, a horizont fogalma a megértés történés-jellege felől teszi beláthatóvá ezt. Mivel a jelen horizontját alkotó előítéleteken túl már nem tudunk látni, ebből az követke­zik, hogy a múlt mindig a jelen részeként adott számunkra; az előítéleteink koc­kára tevése a múlt „másságával" való találkozásban nem a múlt elkülönítését cé­lozza, hanem a mindkettőt átfogó horizont továbbmozdulásához vezet. A jelenbe való abszolút bennfoglaltság a korszaktudat aspektusát is meghatározza, ha az : „Csak az számít «korszaknak», amit a korszakalkotókról szóló retorikus hiperbola számunkra felkínált." HANS BLUMENBERG: A korszakfogalom korszakai . Helikon 2000. 3. 303. 10 HANS BLUMENBERG: I. M. 1966. 307. 11 „Valójában tehát egyetlen horizont fogja át mindazt, amit a történeti tudat tartalmaz." HANS­GEORG GADAMER: Igazság és módszer. Ford. Bonyhai Gábor. Gondolat, Bp. 1984. 216.

Next