HELIKON - IRODALOMTUDOMÁNYI SZEMLE 46. ÉVFOLYAM (2000)
2000 / 3. sz. - KÖNYVEK - NÉMEDI ANDREA: Theorie der Metapher : studienausgabe / Hrsg. Von Anselm Haverkamp. Darmstadt, Wissenschaftliche Buchgesellschaft
KÖNYVEK rische Vergegenwärtigung: Kritik der Rhetorik) Ivor Armstrong Richards Die Metapher (1936) című előadásával vázolja fel a(z elő)történeti kontextust. Richards szövege egy olyan előadássorozathoz tartozik (Philosophy of Rhetoric), amely a metafora-fogalom bevezetése és a formalizmus kommunikációelméleti fordulata szempontjából vált jelentőssé. A szerző a kommunikáció olyan kritikai elméletét hirdeti meg, amely a meggyőzés retorikai siker elvén túllépve a kommunikációs veszteségek egyoldalú kihasználása helyett azok kiküszöbölésére törekszik. Míg a retorika története során a metafora a nyelv meggyőző erejét növelni képes, járulékos díszítményként funkcionált, addig Richards a nyelv konstitutív formáját, mindenütt jelenlevő princípiumát véli felfedezni benne. Miként írja, a metafora használata során két különböző fogalmat - Richards terminológiájában: „tenor" és „vehicle" - kölcsönösen aktív kapcsolatba hozunk egyetlen szó vagy kifejezés segítségével, amelynek a jelentése a két fogalom interakciójának eredményeként jön létre. Richards interakció-elmélete [an interaction view of metaphor/Interaktionstheorie] a jelentés olyan felfogásán nyugszik, amely a szó szerinti, azaz a csupán egy fogalmat közvetítő nyelvhasználatot a természettudományok legbensőbb területeire korlátozza. A nyelvi jel alapvető többdimenzionális jellegét implikálva túllép az Új Kritika formalista metafora-diszkusszióján, és előrevetíti az interakció-elmélet nyelvanalitikus továbbfejlesztését. A történeti bevezető után a kötet következő három fejezete szisztematikus áttekintést hivatott szolgálni, ezért egymáshoz való viszonyukat nem (a nyomtatási forma által sugallt időrendi) egymásutániságuk, hanem a retorikához fűződő viszonyuk alapján lehet megragadni. Ez a nyelvanalitikus, a strukturalista és a hermeneutikai paradigma esetében a kritikus elhatárolódást, a heurisztikus kizsákmányolást és a történeti kapcsolódást jelenti. A nyelvészet szakítása a grammatikai-retorikai hagyománnyal leginkább a nyelvészeti strukturalizmusban, míg az esztétika szakítása a retorikai-poétikai hagyománnyal főként a filozófiai hermeneutikában hagyta hátra nyomait - s a legerősebb kompenzációs reakciókat is azokban a projektekben szülte, melyek célja a retorika szemiotikává, iletve hermeneutikává való alakítása volt. A retorikától elhatárolódó nyelvanalízis kritikája ezzel szemben rávilágít a retorikai normák viszonylag töretlen érvényére - amely normákkal szemben a retorika szemiotikai bekebelezésének, vagy hermeneutikai megszüntetve megőrzésének [Auflebung] követelményei elhamarkodott kibékülésnek tűnnek. Az egyes fejezetek felvezetője minden esetben egy-egy korai, paradigmatikusnak mondható szöveg. A második fejezet (Das sprachanalytische Paradigma: Semantik der Metapher) Max Black Die Metapher (1954), a harmadik fejezet (Das strukturalistische Paradigma: Semiotik der Metapher) Roman Jakobson Der Doppelcharakter der Sprache und die Polarität zwischen Metaphorik und Metonymik (1956), míg a negyedik fejezet (Das hermeneutische Paradigma: Hermeneutik der Metapher) Hans Blumenberg Paradigmen zu einer Metaphorologie (1960) című tanulmányával kezdődik. A nyelvanalitikus paradigma, a metafora szemantikája. A metaforaelmélet nyelvanalitikus kidolgozása a formalista kérdésfelvetésekre épül, és Richards nézeteit szemantikai szemszögből fejleszti tovább, miközben az analitikus filozófia logikai-szemantikai fázisának pragmaszemantikai irányú átalakulása zajlik. A „logikai grammatika", amelyből Black metaforaelmélete kiindul, olyan szemantikai szabályok összességét jelenti, amelyek a logika és a pragmatika között közvetítenek. Black a nyelvi jelenségek szélesebb halmazának leírásához szükségesnek látja az addigi szubsztitúció-elméletet [a substitution view of metaphor / Substitutionstheorie], illetve a hasonlat-elméletet [a comparison view of metaphor / Vergleichstheorie] - melyeket a metaforák bizonyos fajtáit tekintve továbbra is elfogadhatónak tart - az interakció-elmélet módosított és továbbfejlesztett változatával kiegészíteni. Ez az új metaforaelmélet a következő hét kívánalmat tartja szem előtt: (1) Egy metaforikus kijelentésnek két, egymástól világosan elkülönülő tárgya van: egy „főtárgy" és egy „alárendelt tárgy". (2) Ezek a tárgyak többnyire inkább „dolgok rendszerének", mint „dolgoknak" feleltethetők meg. (3) A metafora azáltal jön létre, hogy a főtárgyra „asszociált implikációk" olyan rendszerét alkalmazzák, amely az alárendelt tárgyra jellemző. (4) Ezek az implikációk rendszerint az alárendelt tárgyra vonatkozó „közhelyekből" állnak, megfelelő esetekben azonban olyan impliká-