HELIKON - IRODALOMTUDOMÁNYI SZEMLE 47. ÉVFOLYAM (2001)

2001 / 1. sz. - KÖNYVEK - BALOGH TAMÁS: Christoph Strupp: Johann Huizinga : geschichtswissenschaft als Kulturgeschichte

KÖNYVEK kör tagjai, hanem Hayden White, Ankersmit, vagy éppen Simon Schama). Vizsgálódásait abban ösz­szegezhetjük, hogy ha van is némi hasonlóság például Schama és Huizinga könyvei közt, ez in­kább a két szerző közös érdeklődési területének, vonzódásainak tudható be. Huizinga nem te­remtett iskolát, meglátásai felett pedig - éppen mert annyira sajátos gondolatmenetbe kapcso­lódnak -, ma úgy látszik, eljárt az idő. (Lehet, hogy ha Strupp nem kultúrtörténészként közelített volna Huizingához, és nem történészek mun­káiban kutatott volna Huizinga hatása vagy szellemi öröksége után, több egyezésre bukkant volna.) Strupp könyve nagyon megbízható, igen ala­pos munka, amely néhány apróságban (például datálási kérdésekben) újat is hoz. Értékét jelzi, hogy akár hollandul is megjelenhetett volna, hiszen már fent említett megközelítésmódja is markán­san megkülönbözteti Anton van der Lem holland történésznek a szellemi fejlődés mozzanatait az életrajzi tények köré csoportosító, alapműnek számító Huizinga-életrajzától (Anton van der Lem: Johan Huizinga. Leven en werk in beeiden & documenten. Wereldbibliotheek, Amsterdam, 1993). Németajkú vagy hollandul nem tudó olvasók számára azonban enélkül is hézagpótló munka lett volna - és lesz is - Struppé. Leginkább azt vártam a könyvtől, hogy többet megtudok arról a kapcsolatról, amely Huizingát Németországhoz és olyan alkotókhoz fűzte, mint Aby Warburg, Thomas Mann vagy André Jolies, de ebben sajnos csalatkoznom kellett. Strupp ugyanis nagyrészt olyan forrásokat használ, me­lyeket már mindenki ismer, így Huizingának a leideni archívumban található (részben kiadott) levelezését, Thomas Mann Naplóit, illetve Hui­zinga-kutatók írásait. A könyv legérdekesebb feje­zete mégis az, amely a harmincas években kul­túrkritikussá avanzsált tudóssal foglalkozik. Strupp több oldalról is bemutatja Huizinga nemzeti szocializmussal szemben elfoglalt pozícióját, rá­világítva az ebben a viszonyban megmutatkozó különös kettősségre, arra, hogy az igen bátor személyes kiállás ellenére - amely hozzájárult, hogy munkái szinte rögtön felkerüljenek az „el­fajzott" irodalmat tiltó listákra, még ha ez a há­ború kitöréséig nem is vezetett német bojkott­jukhoz - Huizinga szellemi magatartása némileg kétértelműnek tűnhetett. Az értékek megőrzését hirdető, sőt önkorlátozásra, erkölcsi megújulásra felszólító, a napi politikától távolságot tartó, sőt azt némileg démonizáló történész álláspontja az adott körülmények közt olyan töltést kaphatott, amely akár ellentétes is lehetett Huizinga eredeti, személyes intencióival (ezt az elképzelést egyéb­ként kutatásaim szerint megerősíti a magyar re­cepció története is). A (kultúr)történészi megközelítésmód termé­szetesen óhatatlanul oda vezet, hogy Strupp köny­vében Huizinga életművének bizonyos sajátosságai jobban kidomborodnak, néha más vonások ro­vására is. Jellemzőnek tartom, hogy Strupp viszony­lag sokszor hivatkozik André Jolies és Huizinga szellemi kapcsolatára. Strupp talán nem szereti jobban Joliest, mint Huizingát, feltűnő viszont, adott kérdésekben mennyivel jobban tudja köz­vetíteni Jolies álláspontját, mint Huizingáét (pél­dául 71-72. vagy 99.). Talán azért, mert Joliest elég csak idéznie, hiszen az irodalomtörténész­folklorista gondolatmenete kristálytiszta. Jok­es kifejezetten a hagyományos történeti és irodalmi diskurzusba kívánt bekapcsolódni, miközben Huizinga éppen azt hangsúlyozta, hogy amit ő keres, kívül esik a korabeli tudományok látókö­rén. Személyes kapcsolat fűzte a történelemhez, attitűdjét - és ezzel egyáltalán nem állt egyedül a maga korában - még a „megragadottság" fo­galomkörében lehetne legjobban leírni (ezt egy­általán nem zárja ki, hogy életére visszapillantva saját ténykedését „a szellem kertjei feletti lebe­gésinek nevezte). Jolies és Huizinga szellemi kapcsolatának természetéről sokat elárul, meny­nyire eltérően gondolkoztak a történelem és az irodalmi formák viszonyáról. Jok­es szerint, ahogy elhagyjuk a legelemibb történeti „tények" tere­pét, a történelem, amit leírunk, rögtön meghatá­rozott irodalmi alapformákat követve struktu­rálódik, vagyis lehetetlen közvetlen kapcsolatba lépni a történelemmel. Ezzel szemben Huizinga azt vallotta, hogy „valahogyan volt", és ennek a valóságnak a megismerését erkölcsi kötelessé­gének érezte. Strupp minden különösebb kom­mentár nélkül úgy idéz (egyébként saját, kiváló fordításában) Huizingától, mintha az egyes rész­letek önmagukért beszélnének, miközben nagyon gyakran igen bonyolult - mert tapogatózó -gondolatmenetből emeli ki őket, amelynek vé­gén a szerző esetleg már mást mond, mint az elején. Pedig ha van valami, amivel Huizinga

Next