HELIKON - IRODALOMTUDOMÁNYI SZEMLE 48. ÉVFOLYAM (2002)
2002 / 3. sz. - KÖNYVEK - KISANTAL TAMÁS: Hayden White: Figural Realism : studies in the Mimesis Effect
370 KÖNYVEK tropológia alkalmazása (illetve kimutatása) konkrétan két tanulmányban játszik központi szerepet. A Freud's Tropology of Dreaming című szöveget az Álomfejtés mélystruktúrájának elemzését tűzi ki céljául. White szerint a Freud által feltárt álommunka négy szakasza lényegében négy trópus működésének eredményeként képződik meg: a sűrítés metaforikus, az eltolás metonimikus, az ábrázolhatóvá tétel szinekdochikus, a másodlagos megmunkálás pedig ironikus úton jön létre. A Narrative, Description, and Tropology in Proust az interpretáció természetét kutatja, egy leírás, a Szodoma és Gomorra egyik jelenete, Guermantes-ék kertjének szökőkútábrázolása elemzésén keresztül. White a leírás és annak értelmezése mögött ugyanazt a már említett négyes tropológia prefiguratív folyamatát mutatja ki. Számomra nem is igazán White elméletének relevanciája problémás, nem az, hogy tényleg ez a négy trópus képezi-e az egész diskurzus alapját. Hiszen - többek között éppen tőle - megtanulhattuk, hogy egy teória sosem „tény", és az egyes elméletek közötti választás hit - na meg persze ideológia kérdése. Inkább az a baj, hogy White tropológiája túlságosan gyakran, túl sok szerzőre és túl mechanisztikusan használja (például a Metahistoryban a XIX. századi történetírásra, a Tropics of Discourse-ban többek között Piaget gyermekfejlődési modelljére, Edward P. Thompson munkásosztály történetére, Foucault episztéméire stb.). Egy idő után óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy egymástól ennyire különböző szerzők műveinek mélystruktúrája lehet-e ennyire egyforma, vagy csak White alkalmazza sematikusan saját tipológiáját. Saját - persze szubjektív - véleményem szerint a kötetben két olyan tanulmány van, melyben White megpróbálja önnön nézőpontját megújítani, illetve továbbgondolni, valamint a történészek konkrét tevékenységére reflektálni, és az általuk használt narratív módszereknek a továbbfejlesztésére buzdítani. Mindkettő ugyanazt a kérdéskört érinti, a narrativitás és az etika viszonyát, valamint bizonyos traumatikus események ábrázolhatóságának problémáját. Az egyik a már említett A történelmi cselekményesítés és az igazság problémája, mely a Holocaust kapcsán a különböző - és elvileg egyenértékű - elbeszélések etikai következméyneit járja körül. Itt White - némiképp, hogy saját elbeszéléselméletének „relativista" csapdájából kibújjon - megkülönbözteti az úgynevezett modernista esemény fogalmát, mely véleménye szerint sajátos ábrázolásmódot igényel. Ez az esemény- és ábrázoláskoncepció lesz a másik, The Modernist Event című tanulmányának központi kategóriája. A modernizmus és a posztmodern korszakára kérdésessé vált az események hű reprezentációjának lehetősége, valamint bizonyos nemzeti vagy világtörténelmi - traumatikus események egyértelműsége, sőt egyáltalán értelmezhetősége (ilyen a Holocaust és más szempontból, inkább az értelmezés „beláthatatlansága" folytán a Kennedy-gyilkosság). Ezek mintegy a hagyományos történetmondás végét, az események elbeszélhetetlenségét is reprezentálják. A White által javasolt írásmódok (például a barthes-i mediális és intranzitív írás, valamint bizonyos modern szövegek és filmek eseményábrázolásai) úgy vélem, legalábbis iránymutató lehet a történészi gyakorlat számára. Amennyire átlátom, manapság a történelemelmélet és a történetírói munka mintha egyrészt a White és követői által képviselt „kritikai", „metatörténeti", másrészt a történetírással konkrétan foglalkozó, ám annak elméleti konzekvenciáival számot ritkán vető szaktörténészekre válna ketté. (Persze a kettő közt van egy, elsősorban bizonyos „új" történetírói iskolák révén - mint például a fogalomtörténet, mikrotörténet, történeti antropológia, a nyelv társadalomtörténete stb. - megmutatkozó, viszonylag keskeny, és lassan talán hazánkba is begyűrűző sáv, melynek képviselői tudatosan számolnak a metatörténet levonta konzekvenciákkal.) Ha White narrációs javaslatai még nem is honosodtak meg teljes mértékben a historiográfiában, s abban sem vagyok biztos, hogy e technikák csak a „modernista eseményekre" lennének alkalmazhatóak, ám annyiban mindenképpen fontosak, amennyiben felvetik, nem csupán a XIX. századi realista jellegű elbeszélésformák létjogosultak a történetírásban. KISANTAL TAMÁS