HELIKON - IRODALOMTUDOMÁNYI SZEMLE 49. ÉVFOLYAM (2003)
2003 / 4. sz. - KÖNYVEK - KÁDÁR JUDIT: Szalay Edina: A nő többször : neogótika és a női identitás a mai észak-amerikai regényben
KÖNYVEK éppen hozzáférhető magyarázó modellek felől. A valóság tehát Rigney szemében a reprezentálhatóság kérdéseként jelentkezik. Míg Rigney 1990-es könyve főként mások által elővezetett elbeszélés-elméleti belátásokat alkalmazott, addig az Imperfect Histories-ban már saját teoretikus álláspontot kialakítva veszi szemügyre az általa „romantikus historicizmus"-nak nevezett észjárás örökségét. A könyv központi fogalma a tökéletlenség-befejezetlenség elve (principle of imperfection). E fogalom Rigney számára azt jelenti, hogy a történetírói elbeszélések elkerülhetetlenül tévesek, s elfogadottságuk hasonlóképp elkerülhetetlenül csupán időleges lehet. A történetírást ez a vonása különbözteti meg Rigney szemében az irodalomtól. Ebből következik az a megjegyzése is, amely szerint a történelmi regény sajátszerűsége abban a feszültségben áll, hogy művészi alkotásként változatlanságot, míg a történelmet értelmező szövegként változékonyságot sugall. Rigney-nek ez a megállapítása nem vet számot azzal, hogy a „szépirodalmi" művek végérvényességének eszményét nem pusztán az értelmezéstörténet, de a szövegváltozatokat vizsgáló filológia is kérdésessé teheti, míg másfelől bizonyos történeti szövegek igazságértéküktől függetlenül is „állandósulhattak" -éppen mint „szépíróivá" lett alkotások. A „principle of imperfection" magyar fordításban csak körülírással adható vissza, hiszen az angol kifejezés egyaránt sugallja a tökéletlenség és a befejezetlenség jelentését. A tökéletlenség mint részlegesség abban áll, hogy az egyes történelmi eseményekről adott kép nem esik egybe azzal a történelemmel, amit elképzelünk vagy elvárunk. A befejezetlenség pedig bizonyos múltra vonatkozó értelmezéseknek az előbbi inkongruenciából adódó időlegességét jelöli, vagyis az értelmezések időbeli cseréjét illetve egyidejű konfliktusait. Rigney szemében az imperfekció e két jelentésével leírható meghatározottságok gerjesztik a történelemről szóló beszédmódok változatosságát és változékonyságát. Egyszóval, a történelemről folytatott viták jótékony dinamikája a történelemről való beszéd eredendő kudarcában rejlik. A történetírás innen nézve éppen eredendő kudarcra ítéltségének köszönheti azt, hogy sikeres műfajnak számít az európai kultúrában. HITES SÁNDOR Szalay Edina: A nő többször. Neogótika és női identitás a mai észak-amerikai regényben. (Orbis Litterarum - világirodalmi sorozat 10.) Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2002. 205. A Nobel-díjra jelölt kanadai Margaret Atwood kivételével Magyarországon meglehetősen ismeretlen kortárs írónők, a szintén kanadai Alice Munro, illetve az amerikai egyesült államokbeli Gail Godwin és Joy Williams regényeinek neogótikus vonásait vizsgálja könyvében a fiatal amerikanista Szalay Edina. Hipotézise szerint a négy írónő az angol gótikus regény hagyományaihoz visszanyúlva „és azokat radikálisan újraértelmezve, neogótikus szövegeket" írt (16.). Mivel azonban maga is úgy véli, hogy az elemzett szerzőknél „nem ennyire nyilvánvaló a gótika jelenléte, legalábbis ami a műfajt alapszinten azonosító eszköztárat illeti", ezért azt kívánja bizonyítani, hogy az írónők „gótikus szenzibilitással átitatott, több műfajú szövegeket" hoztak létre (17.). Kötete konklúziójában végül mégis neogótikus regényeknek minősíti az elemzett műveket (199.). E bizonytalanság oka talán az lehet, hogy a „gótikus", de különösen a „neogótikus" regény kategóriái a közelmúltban túl képlékenynek bizonyultak. A többnyire (ál)gótikus kastélyokban játszódó erőszakkal, nem ritkán perverz erotikával (például vérfertőzés), kísértetekkel, borzalmakkal teli tizennyolcadik századi eredetű rémregényfajtaként meghatározott gótikus regény művelői közé huszadik századi feminista irodalmárok utólag Charlotte és Emily Brontot is felvették, s az 1960-as években divatba jött „neogótikus" irodalomba is nemegyszer néhány, a gótikából eredeztetett vonást kiemelve soroltak be (férfi irodalmárok is), úgy tűnik, szinte tetszés szerint bárkit. Irvin Malin szerint például az általa a kortárs amerikai szépirodalom főáramának minősített neogótika fő jellemzője a hősök gyakran groteszk nárcizmusa, ahol a saját álomvilágukba merült szereplők képtelenek a kommunikációra, s kísérteties házaikba bezárkózva élnek, vagy destruktív utazásaik során ide-oda vetődnek a társadalom számukra idegen világában (New American Gothic, Southern Illinois UP, 1962). E jellemzők alapján minősül aztán még J. D. Salinger is neogótikus írónak (a Zabhegyező hősének New York-i bolyongása eszerint tipikus neogótikus magatartás).