HELIKON - IRODALOMTUDOMÁNYI SZEMLE 49. ÉVFOLYAM (2003)
2003 / 3. sz. - TANULMÁNYOK - JÁSZBERÉNYI JÓZSEF: "Tedd be a mikróba" : a mikrotörténetírás lehetséges haszna és problematikussága a nyelvi reflexióval számoló irodalomtörténetírás számára
160 TANULMÁNYOK Ennek megfelelően, mivel a „létezőkkel" és a „léttel" való dialógusunk folyamatos, az „én" egy folyamatosan változó, a temporalitásban átalakuló „létező". A filozófiában ezek a gondolatok hatástörténetileg valóban fontos szereppel a húszas évektől kezdődően jelentek meg, két szerzőnél és egy irányzatnál. Az elsősorban a Lét és Idő című könyvében az ún. fundamentálontológiai fordulatot végrehajtó Martin Heidegger szövegeiben, az objektivista nyelvfilozófiákat bíráló „kései" Ludwig Wittgenstein jegyzeteiben, töredékeiben, illetve a dialógusfilozófia - főként Martin Buber és Franz Rosenzweig - sokrétű munkásságában. E dolgozatnak nem célja e két szerző és egy irányzat recepciójának még vázlatos jellemzése sem, csak arra szeretnék utalni, hogy főleg tőlük és a feljebb említett XIX. századi „előzményeiktől" ágazott szét a humántudományokba a nyelvi reflexivitás, amely számos iskolát, irányzatot, szemléletet hozott létre. A történettudományban a nyelvi reflexió ilyetén felerősödését a hetvenes évek elejére helyezném, egyrészt azért, mert ekkor, 1973-ban jelent meg Hayden White Metahistory: The Historical Imagination in Nineteenth-Century Europe című munkája, másrészt azért, mert a német történetírás is ekkor kezdett ezekkel a kérdésekkel komolyabban foglalkozni. Ekkor, 1973-ban jelent meg például egy jelentős tanulmánykötet a müncheni Poetik und Hermeneutik-sorozatban, ötödik darabként. A könyvet Reinhart Koselleck és Wolf-Dieter Stempel szerkesztette, s a címe Geschichte Ereignis und Erzählung volt. A tanulmánykötetben a heideggeri-gadameri hermeneutikai tradíciót alkalmazó konstanzi iskola rendkívül sokrétű munkákkal kiegészülve közölt tanulmányokat a történettudomány és a nyelviség viszonyáról. Szintén a német historiográfia új érdeklődéséhez tartozik az, hogy 1972-től Otto Brunner, Werner Conze és Reinhart Koselleck szerkesztésében sorra jelentek meg a Geschichtliche Grundbegriffe címet viselő lexikonsorozat kötetei (Historisches Lexikon zur politisch-sozialen Sprache in Deutschland alcímmel), melyekben a szerzők a történelmi alapfogalmak jelentéseit vizsgálták, a saját pozícióra való reflexióval együtt - ezért is nevezik őket fogalomtörténészeknek.3 2 Természetesen itt hangsúlyoznunk kell, hogy e belátások átsajátítói sosem beszélnek arról, hogy a világ mint olyan nincsen, „csak a nyelv van". Sokkal inkább arról van szó, hogy a világ is a nyelvünkben jelenik meg, amely viszont a világnak köszönheti létét. Ahogy HANS-GEORG GADAMER mondja: „a nyelvnek a maga részéről nincs önálló léte a világgal szemben, amely megszólal benne. Nemcsak arról van szó, hogy a világ csak annyiban világ, amennyiben megszólal, hanem a nyelv voltaképpeni létezése is csak abban áll, hogy megmutatkozik benne a világ". (Igazság és módszer. Gondolat, Ford.: Bomlmi Gábor. Bp. 1986. 308.) Amíg White recepciója hazánkban jelentősnek mondható - bár főműve még nincsen kiadva -, addig a német hermeneutikus historiográfia írásainak hatása kevéssé látszik megjelenni a történeti munkákban. Sokkal inkább megjelennek ezek az elsősorban a gadameri hermeneutika és az annak hatására létrejött elméleti iskolák nézeteivel foglalkozó illetve azokat applikáló irodalomtörténészek és irodalomelmélettel foglalkozó kutatók munkáiban. Ez nem is meglepő, hiszen ők „Gadamer és Jauss felől jönnek", azaz jól ismerik azokat az axiomatikus alapvetéseket, amelyeket azok „tanítványai", Koselleck, Risen és mások vallanak. (A német historiográfia említett két jelentős alakjáról a napokban jelent meg két fontos tanulmány: HANSÁGI ÁGNES: Az idő archeológiája (A historika és az időrétegek