HELIKON - IRODALOMTUDOMÁNYI SZEMLE 49. ÉVFOLYAM (2003)

2003 / 3. sz. - TANULMÁNYOK - GINZBURG, CARLO: Bizonyítékok és lehetőségek : Natalie Zemon Davis Martin Guerre visszatérése című művének margójára

202 TANULMÁNYOK politikai és katonai eseményekre szorítkozó történetírással szembeni vitától, az egyének és társadalmi csoportok mentalitásának történetére vonatkozó igényig, sőt (Manzoni esetében) a mikrotörténet és az új dokumentumforrások rendszeres hasz­nálatának elméletéig. Ahogyan már mondtuk, ez egy utólagos bölcsességgel vég­rehajtott újraolvasás következménye, nevezetesen egy anakronisztikus, még ha kö­vetkezményeiben nem is teljesen önkényes újraolvasásé. Egy századnak kellett eltelnie addig, hogy a történészek elkezdjenek a XIX. század nagy regényíróinak - Balzactól Manzoniig, Stendhaltól Tolsztojig - kihívásával foglalkozni, amikor is a hagyományosnál jóval szövevényesebb és komplexebb magyarázó modellek segít­ségével addig elhanyagolt kutatási területekkel találták szemben magukat. A tör­ténészek növekvő érdeklődése olyan témák, és részben a bemutatás olyan formái iránt, melyeket valaha a regényírók számára tartottak fent, tehát a helytelenül a „történeti elbeszélés újjászületése”ként definiált jelenség, nem más, mint a való­ságról szóló tudás terrénumán zajló hosszadalmas konfliktus egy újabb fejezete. Ma az inga Fielding korához képest az ellenkező irányba leng ki. Nem is olyan régen a történészek túlnyomó többsége még teljesen világos ösz­szeférhetetlenséget érzett a történetírás (amelyet tendenciózusan a társadalomtu­dományok közé soroltak) tudományos jellege és irodalmi dimenzióinak felismerése között. Manapság, éppen ellenkezőleg, ezt a felismerést gyakorta akár az antro­pológiai és szociológiai munkákra is kiterjesztik, és ez még csak nem is jelent negatív ítéletet a megfogalmazó személy részéről. Mindazonáltal általában nem a fikciós elbeszélésekben fellelhető kognitív magra hívják fel a figyelmet, amely a regényekben található, hanem inkább a tudományos igénnyel bíró elbeszélések­ben nyomon követhető fabulációs magot hangsúlyozzák - kezdve a történetírói elbeszélésekkel. Hogy rövidre fogjam, a két elbeszélési mód közötti összefüggés a művészet síkján, nem pedig a tudomány szintjén keresendő. Hayden White pél­dául Michelet, Ranke, Tocqueville és Burckhardt munkáit mint a „történeti kép­zelet" példáit vizsgálta.34 És François Hartog (White-tól függetlenül, inspirációját inkább Michel de Certeau-tól nyerve) Hérodotosz szkítákról szóló negyedik köny­vét egy önmegfeleltető (auto-sufficient) diskurzusként, egy képzeletbeli világ önálló leírásaként értelmezi. Mindkét elemzés kizárja a történeti elbeszélésekből az „igaz­ságra" irányuló igényt. Igaz, Hartog elvileg nem utasítja el annak létjogosultságát, hogy összehasonlítsuk Hérodotosz leírásait és mondjuk a Fekete-tengertől északra fekvő területek régészeti feltárásainak vagy az oszétoknak, a szkíták kései leszár­mazottainak folklórjára vonatkozó kutatásoknak az eredményeit. De éppen Héro­dotosz összevetése az oszétokról szóló, a XIX. század vége felé, orosz néprajztudó­sok által összeállított dokumentációval vezethet el valakit ahhoz a meggyőződéshez, hogy a görög történész alapvető dolgokat „tompított, és értett félre" a szkíta jöven- 0 HAYDEN WHITE: Metahistory. The Historical Imagination in Nineteenth-Century Europe. Johns Hopkins UP, Baltimore. 1973.

Next