HELIKON - IRODALOMTUDOMÁNYI SZEMLE 49. ÉVFOLYAM (2003)

2003 / 4. sz. - KÖNYVEK - HITES SÁNDOR: Ann Rigney: Imperfect Histories : the Elusive Past and the Legacy of Romantic Historicism

KÖNYVEK az Amszterdamban élő kutató számított az egyik legtöbbet hivatkozott szerzőnek. Rigney a Hay­den White köpönyegéből kibújt értekezők azon csoportjához tartozik, akik White-nak a történet­írás mibenlétére vonatkozó 1970-es évekbéli, jó­részt strukturalista gyökerű elgondolásait a tár­sadalmi kommunikáció vizsgálatának szélesebb összefüggéseibe helyezték. Az 1990-ben megje­lent The Rhetoric of Historical Representation: Three Narrative Histories of the French Revolution című első könyve annyiban hozott újdonságot a tör­ténelem retorikai szempontú vizsgálataiba, hogy míg a korai White szemében a retorikai alakza­tok a történetírásnak mind az elbeszélésmódját (kulturálisan azonosítható, archetipikus irodal­mi kódok, cselekményfajták), mind a kognitív teljesítményét (a történelmi „mező", az ideoló­giai felfogás) meghatározó nyelvi tényezők, s ennyiben a történetírás és a regényírás formális jegyei közösek, nevezetesen egyként irodalmiak, addig Rigney számára a retorika elsősorban nem trópusok rendszereként kap szerepet a történet­írás megértésében, hanem a meggyőzés művé­szeteként. Rigney előző könyvének a tétele tehát abban foglalható össze, hogy a történelmi elbe­szélés egyfelől szimbolikus újralétesítése a múlt realitásának, de egyúttal valamely meghatáro­zott közönség felé irányuló beszédmódnak is tekintendő. Ennek jegyében Rigney nem pusz­tán azt vizsgálta, hogy a történetíró munkáját milyen „nyelvi protokollok" (White) határozzák meg, hanem azt is kutatta, hogy a francia forra­dalomról az események megtörténte után fél év­századdal, az 1840-es 1850-es évek fordulóján született nagy történetírói beszámolók (Michelet, Lamartine, Thierry) milyen hatáselemek felhasz­nálásával igyekeztek a beszámoló valódiságáról meggyőzni olvasóikat. Az egyes társadalmilag kondicionált olvasói beállítódások eltéréseit Rigney elemzései a közösség által a történetírói szöve­geknek tulajdonított valóságérték különbségei­változásai mentén vázolták föl. Érdeklődésének sajátszerűsége nem véletlen, hiszen Rigney első­sorban irodalmár. Az amszterdami protestáns egyetem komparatista professzorasszonyaként olyan látásmódot vezetett be a történelem-elmé­letbe, amely látásmód megkülönböztette e dis­kurzus jobbára történész képviselőitől. Az ír származású kutatónő 2001-es könyvében újfent a történetírást vizsgálja, mégpedig ahogy azt Angliában és Franciaországban művelték nagy­jából 1780 és 1860 között. Az Imperfect Histories két olyan alak vizsgálatával kezdődik, akik a történeti tudat vagy a történelmi képzelőerő bri­tanniai történetében játszottak — az utóbbi év­tizedben újra felértékelődött — szerepet. A Sir Walter Scott és Thomas Carlyle vizsgálatának szen­telt fejezetek mintegy a könyv felét teszik ki. Carlyle és Scott munkássága számos szálon kap­csolódott, egymás mellé rendelésüknek ugyan­akkor megvan a maga pikantériája, hiszen Carlyle nem tartotta igazán nagy szerzőnek Scott-ot. Car­lyle Past and Present-je a viktoriánus történeti gon­dolkodás egyik központi alkotása. Rigney szá­mára jelentősége abban áll, hogy Carlyle a múlt és a jelen távolságát áthidalhatatlannak állítva, a történelem azon „csöndjeit", „(el)hallgatásait" véli meghallani, amelyek a fenséges (sublime) esz­tétikai tapasztalatának forrásává lesznek. A fensé­ges Rigney szemében a múlt radikális reprezen­tálhatatlanságát jelöli, vagyis a valóság ellenállását a megjelenítésnek. Az egyes valóságeffektusok vizsgálatakor Rigney már első könyvében is tá­vol tartotta magát attól, amit ebben a művében megfordított pozitivizmusnak (inverted positivism) nevez. Ezen utóbbi kitételen azt a felfogást érti, amely szerint minden történetírás eredendően fiktív, mivel létrehozza és nem felleli a múlt je­lentéseit (ez volt Hayden White gondolatmeneté­nek kiindulópontja is a Metahistory-ban), valamint a történész kitalálja azokat az eseményeket, me­lyekről bizonyos regény-konvenciók alapján be­számol. Rigney ezzel szemben azokkal tart (mint például Ranke vagy a Waverley-t író Scott), akik szerint a valóság és a kitaláció közül nem feltét­lenül az utóbbi ejti inkább rabul az érdeklődé­sünket. A valóság reprezentálásának effektusai iránti érdeklődésből fakad az is, hogy míg a Rig­ney által előtérbe állított két Scott-regény közül az Old Mortality a történészi írásmódot előnyben részesítő Scott-olvasók számára bizonyulhatott jelentős műnek, addig az Ivanhoe másfelől éppen a történelem románcos megjelenítését illetően szá­mított a 19. században mintaműnek. Az objektivitás szalonképtelenné vált fogalmá­nak újraértelemzésére Rigney szerint úgy nyílik lehetőség, ha feltesszük, hogy a múlt realitása éppen a rekonstruktív képzelőerővel szemben ki­fejtett ellenállásban ölt testet. Hiszen nem min­den tárgy reprezentálható a történész számára

Next