HELIKON - IRODALOMTUDOMÁNYI SZEMLE 49. ÉVFOLYAM (2003)
2003 / 4. sz. - KÖNYVEK - HITES SÁNDOR: Ann Rigney: Imperfect Histories : the Elusive Past and the Legacy of Romantic Historicism
KÖNYVEK az Amszterdamban élő kutató számított az egyik legtöbbet hivatkozott szerzőnek. Rigney a Hayden White köpönyegéből kibújt értekezők azon csoportjához tartozik, akik White-nak a történetírás mibenlétére vonatkozó 1970-es évekbéli, jórészt strukturalista gyökerű elgondolásait a társadalmi kommunikáció vizsgálatának szélesebb összefüggéseibe helyezték. Az 1990-ben megjelent The Rhetoric of Historical Representation: Three Narrative Histories of the French Revolution című első könyve annyiban hozott újdonságot a történelem retorikai szempontú vizsgálataiba, hogy míg a korai White szemében a retorikai alakzatok a történetírásnak mind az elbeszélésmódját (kulturálisan azonosítható, archetipikus irodalmi kódok, cselekményfajták), mind a kognitív teljesítményét (a történelmi „mező", az ideológiai felfogás) meghatározó nyelvi tényezők, s ennyiben a történetírás és a regényírás formális jegyei közösek, nevezetesen egyként irodalmiak, addig Rigney számára a retorika elsősorban nem trópusok rendszereként kap szerepet a történetírás megértésében, hanem a meggyőzés művészeteként. Rigney előző könyvének a tétele tehát abban foglalható össze, hogy a történelmi elbeszélés egyfelől szimbolikus újralétesítése a múlt realitásának, de egyúttal valamely meghatározott közönség felé irányuló beszédmódnak is tekintendő. Ennek jegyében Rigney nem pusztán azt vizsgálta, hogy a történetíró munkáját milyen „nyelvi protokollok" (White) határozzák meg, hanem azt is kutatta, hogy a francia forradalomról az események megtörténte után fél évszázaddal, az 1840-es 1850-es évek fordulóján született nagy történetírói beszámolók (Michelet, Lamartine, Thierry) milyen hatáselemek felhasználásával igyekeztek a beszámoló valódiságáról meggyőzni olvasóikat. Az egyes társadalmilag kondicionált olvasói beállítódások eltéréseit Rigney elemzései a közösség által a történetírói szövegeknek tulajdonított valóságérték különbségeiváltozásai mentén vázolták föl. Érdeklődésének sajátszerűsége nem véletlen, hiszen Rigney elsősorban irodalmár. Az amszterdami protestáns egyetem komparatista professzorasszonyaként olyan látásmódot vezetett be a történelem-elméletbe, amely látásmód megkülönböztette e diskurzus jobbára történész képviselőitől. Az ír származású kutatónő 2001-es könyvében újfent a történetírást vizsgálja, mégpedig ahogy azt Angliában és Franciaországban művelték nagyjából 1780 és 1860 között. Az Imperfect Histories két olyan alak vizsgálatával kezdődik, akik a történeti tudat vagy a történelmi képzelőerő britanniai történetében játszottak — az utóbbi évtizedben újra felértékelődött — szerepet. A Sir Walter Scott és Thomas Carlyle vizsgálatának szentelt fejezetek mintegy a könyv felét teszik ki. Carlyle és Scott munkássága számos szálon kapcsolódott, egymás mellé rendelésüknek ugyanakkor megvan a maga pikantériája, hiszen Carlyle nem tartotta igazán nagy szerzőnek Scott-ot. Carlyle Past and Present-je a viktoriánus történeti gondolkodás egyik központi alkotása. Rigney számára jelentősége abban áll, hogy Carlyle a múlt és a jelen távolságát áthidalhatatlannak állítva, a történelem azon „csöndjeit", „(el)hallgatásait" véli meghallani, amelyek a fenséges (sublime) esztétikai tapasztalatának forrásává lesznek. A fenséges Rigney szemében a múlt radikális reprezentálhatatlanságát jelöli, vagyis a valóság ellenállását a megjelenítésnek. Az egyes valóságeffektusok vizsgálatakor Rigney már első könyvében is távol tartotta magát attól, amit ebben a művében megfordított pozitivizmusnak (inverted positivism) nevez. Ezen utóbbi kitételen azt a felfogást érti, amely szerint minden történetírás eredendően fiktív, mivel létrehozza és nem felleli a múlt jelentéseit (ez volt Hayden White gondolatmenetének kiindulópontja is a Metahistory-ban), valamint a történész kitalálja azokat az eseményeket, melyekről bizonyos regény-konvenciók alapján beszámol. Rigney ezzel szemben azokkal tart (mint például Ranke vagy a Waverley-t író Scott), akik szerint a valóság és a kitaláció közül nem feltétlenül az utóbbi ejti inkább rabul az érdeklődésünket. A valóság reprezentálásának effektusai iránti érdeklődésből fakad az is, hogy míg a Rigney által előtérbe állított két Scott-regény közül az Old Mortality a történészi írásmódot előnyben részesítő Scott-olvasók számára bizonyulhatott jelentős műnek, addig az Ivanhoe másfelől éppen a történelem románcos megjelenítését illetően számított a 19. században mintaműnek. Az objektivitás szalonképtelenné vált fogalmának újraértelemzésére Rigney szerint úgy nyílik lehetőség, ha feltesszük, hogy a múlt realitása éppen a rekonstruktív képzelőerővel szemben kifejtett ellenállásban ölt testet. Hiszen nem minden tárgy reprezentálható a történész számára