HELIKON - IRODALOMTUDOMÁNYI SZEMLE 51. ÉVFOLYAM (2005)

2005 / 4. sz. - TANULMÁNYOK : A HOMÉROSZ- ÉS DANTE-KÉRDÉS VICÓNÁL - VERDICCHIO, MASSIMO: Vico Dante-olvasata

496 A HOMÉROSZ- ÉS DANTE-KÉRDÉS VICÓNÁL vétlen párhuzamokat próbált kimutatni. E tekintetben az egyik első és alapvető hatású irodalomtörténész bizonyosan Francesco De Sanctis, aki Az új tudományt így definiálta: „egyfajta isteni színjáték, amely a »föld nagy erdeiből« a pőre érzékek poklát bejárva juttat a reflexió, avagy a filozófia emberi korszakáig".­ De Sanctis azonban nem jutott túl e nagy vonalakban meghatározott párhuzamon, amely a két mű fontosságát, a bennük felszínre törő erudíciót és tudásanyagot próbálta egybevetni: „Vico alkotása a tudomány isteni színjátéka, egy hatalmas összegzés, amely lezárja a múltat és megnyitja az olykor még a régi törmelékeken épülő, de már új szellem uralta jövőt" (298). Aldo Vallone Vico Dante-olvasata [La „lettura" dantesca di Vico[ című tanulmánya, miként a címe is jelzi, csupán Vico imént ismertetett, Dantéra vonatkozó megjegy­zéseinek lajstromozására szorítkozik. Véleménye szerint Vico értelmezése két szálon fut. Egyfelől Dante költeményét „Az új tudományban végiggondolt és ismertetett tanok segítségével magyarázza, s így Dante maga (bár nem csupán ő) egyfajta példa és bizonyíték lesz az eszmék nagy körforgásában lezajló történelem megértésének tudományában".­ A vicói interpretáció másfelől a korabeli dantisztika és költészet­tan ellen irányul. Végső elemzésben Vallone véleménye Vico Dante­ olvasatáról így összegezhető: minden más - őt megelőző és követő - kritikai megközelítéstől elhatárolódva, „Vico önmagából csinált pártot magának" (109). Glauco Cambon ellenben egy nagyon jól felépített értelmezéssel szolgált, messze­menően kiaknázva azt a gondolatot, miszerint „meglepő párhuzamokat találhatunk Dante és Vico szellemi fejlődése között".3 Cambon például szoros kapcsolatot vél felfedezni Vico „elmélkedő fiatalkorának hibái", és aközött, ahogyan Dante az Új élet és a Vendégség írásának idején „letért a jó útról" (23). Emellett szellemi érésü­ket és fejlődésüket is hasonlónak találja: „mindketten magányos szerzők voltak, akik oly sokszor szálltak szembe korukkal" (23). Cambon meg volt győződve, hogy a dantei költemény „az emberi dolgokba beavatkozó isteni hatalom" (23) dicsőítése, s úgy vélte, ez választja el Dantét Vicótól; nála ugyanis a gondviselés csupán „me­taforaként" szolgálja azt a forradalmi gondolatot, mely szerint önnön világának az ember a teremtője, s ezért megismerheti saját történelmét. Dante elképzelése az emberi dolgokba a magasból, csodák által beavat­kozó isteni erő feltételezésén alapult. Számára elképzelhetetlen lett volna, hogy elfogadja Vico forradalmi álláspontját, mely szerint az ember saját maga alkotja meg világát a történelemben, és önmagát helyezi a történelem fo­lyamába, következésképp a folyamat törvényeit önnön tudatának „módo­sulásai" által meg is ismerheti (23-24). 1 FRANCESCO DE SANCTIS: Storin delin letteratura italiana. Bari, Laterza, 1958, 298. 2 ALDO VALLONÉ: La „letlura" dantesca di Vico. In: A. V.: Percorsi danteschi, Firenze, Le Lettere, 1991,109. 3 GLAUCO CAMBON: Vico and Dante. = Giambattista Vico An International Symposium. (Ed.) G. Taglia­cozzo, (Co-ed.). Hayden V. White. John Hopkins University Press, Baltimore, 1969, 22.

Next