HELIKON - IRODALOMTUDOMÁNYI SZEMLE 55. ÉVFOLYAM (2009)
2009 / 4. sz. - SZEMLE - KISANTAL TAMÁS: A történettudomány és a jövő
KISANTAL TAMÁS / A TÖRTÉNETTUDOMÁNY ÉS A JÖVŐ 597 Arthur Dante kifejezésével élve, a történelmi gondolkodás természetére vonatkozó analitikus gondolkodás jórészt kiszorította a történelem egészére rákérdező szubsztantív filozófiákat, s a történész, amennyiben egyáltalán problematizálódott számára az idő fogalma, az jórészt a történet múlt természetét, vagy a múlt és a jelen viszonyát érintő dilemmákban mutatkozott meg. Ám jövő problematikája bizonyos történet(író)i kérdésekben mégis megmaradt. Az egyik ilyen a történelmi magyarázat kérdésköre, a másik pedig a történelmi ábrázolás problémája, valamint ehhez kapcsolódóan a történelem episztemológiai és pragmatikus szerepe. Az alábbiakban e két területet rövid vizsgálatával igyekszem a történettudomány és a jövő összefüggéseit bemutatni, s egy könyv ismertetésén keresztül a történetírás és a jövőkutatás konkrét kapcsolatának lehetőségeit felvillantani. A történelmi magyarázat metodológiája annyiban állhat kapcsolatban a jövővel, amennyiben a történész magyarázó logikájának egyik alapkérdése éppen a törvényekre vonatkozik, vagyis azokra a törvényszerűségekre, melyek megléte vagy hiánya, mint láttuk, nagyban befolyásolja a történeti gondolkodás jövőcentrikusságának lehetőségét. Magyarul, ahhoz, hogy egy múltbeli esemény bekövetkeztét megmagyarázzuk, elviekben rá kell jönnünk azokra a törvényekre és szabályszerűségekre, melyek az adott esemény megtörténte mögött állnak. Legalábbis nagyjából így képzelte el az analitikus történetfilozófia egységtudomány-koncepciója, melynek egyik alapfeltevése az volt, hogy a történész a természettudóshoz hasonló logikával magyarázza az eseményeket. Carl Hempel nagyhírű tanulmányában felvázolt logikai modell alapján egy esemény bekövetkeztének magyarázata az esemény kiinduló- és peremfeltételeinek valamint bizonyos általános törvényeknek a feltárása segítségével vihető véghez, akárcsak a természettudományos magyarázat esetében. Mindez Hempel szerint lényegében kétfajta, ám alapvetően párhuzamosan működő logikai műveletet tesz lehetővé: ha egy már bekövetkezett eseményt vizsgálunk, úgy magyarázatról van szó, ám ugyanilyen struktúrával bír az előrejelzés is, hiszen amennyiben a feltételek és az átfogó törvény(ek) adottak, úgy az esemény szükségszerűen be kell, hogy következzen. Hempel példája hétköznapi: ha egy autó hűtőtartályának megrepedését próbálom megmagyarázni, fel kell mérnem a kiinduló eseményeket (a tartály tele volt hűtővízzel, nem öntöttem bele fagyállót, kint hagytam éjszakára, amikor odakint fagyott stb.) és a fizika törvényszerűségeit (a fagyás hatására bekövetkező térfogatváltozás), így nem csupán megmagyarázhatom, hogy miért ment tönkre az autóm, de kijelenthetem, hogy ez az esemény, ha a körülmények hasonlók, minden egyes alkalommal be fog következni (akár egy szillogizmus esetében, ahol a feltételek és a törvény képezik a premiszszákat, maga az esemény pedig a konklúziót). Mindez Hempel szerint a történettudományban is nagyjából így van, azzal a különbséggel, hogy a történelem nem annyira magyarázatokat, sokkal inkább magyarázat-vázlatokat alkot, melyek jellemzője, hogy nem teljesek, ám a kutatás irányát megszabják, s a jövőben optimális esetben teljessé tehetőek (vagyis a történettudományos magyarázat ritkán szillogizmus, leggyakrabban enthüméma). Másrészt, ahhoz, hogy speciálisan tör-