HELIKON - IRODALOMTUDOMÁNYI SZEMLE 55. ÉVFOLYAM (2009)

2009 / 4. sz. - SZEMLE - KISANTAL TAMÁS: A történettudomány és a jövő

SZEMLE túszt képviselnek: míg a múlti valaha volt, azaz tényleges léttel bírt, addig a jövőr­e létezést majd csak később fogja elnyerni, így a két szférára irányuló vizsgálatoknak és elbeszéléseknek elvileg különbözniük kell. Mindez nem kétséges, és különböznek is, ám Szaley szerint különbségeiken túl mindenképpen vannak - pontosabban lehetnek - olyan hasonló összetevők is, melyek lehetővé teszik, hogy a történelem diskurzusát a jövőre is alkalmazzuk. A szerző fontosnak tartja, hogy a jövőt ne valamifajta determinisztikus adott entitásként képzeljük el, inkább afféle lehetőség­mezőként, azaz a jövő eseményei nem feltétlenül egy bizonyos elbeszélésbe rende­ződnek (mint mondjuk a spekulatív történetfilozófiák esetében vagy a futurológia korai szerzőinek műveiben), hanem több olyan valószínűsíthető (és valószerű) narratívát vázoljunk fel, melyek a jövő lehetőségeit írják körül. Staley a futurológia klasszikus képviselőjének, Herman Kahn-nak a forgatókönyv-modelljét veszi át mint a jövő megközelítésének adekvát módszerét. Ennek lényege, hogy a jövőre nézve (vagy a jövő egy bizonyos aspektusát vizsgálva) több olyan narratívát vázo­lunk fel, melyek mindegyike következetes, s együttesen a jövő valamilyen képét, lehetőségmezejét alkotják. Az előrejelzés és a forgatókönyv fő különbsége, hogy míg az előbbi alapvetően definitív, az utóbbi heurisztikus állítás, vagyis az előrejelzés kimondja, mi lesz, a forgatókönyv pedig, hogy mi lehet. Az egyes forgatókönyvek sem feltétlenül lineáris narratívákként épülnek fel (sőt, általában nem), inkább a „környezetet", a rendszer szerkezetét, a kontextust írják körül, melyekben az ese­mények bizonyos irányba tendálhatnak, így a jövő különböző forgatókönyvei, bár eltérő jövőképet vázolhatnak fel, egyformán következetesek és valószínűek kell, hogy legyenek.10 A forgatókönyv Staley szerint a történelmi elbeszéléshez hasonló, hiszen - ahogy a történetírás „nyelvi fordulatának" képviselői kimutatták - a múlt ábrázolása sosem a múit teljes valóságát mutatja meg, hanem csak lehetséges valóságokat, a múit bizonyos aspektusait - így ugyanarról a múltbeli eseménysorozatról számos logikus és következetes, ám olykor igen különböző elbeszélés alkotható (a szerző itt leginkább White és Frank Ankersmit téziseire hivatkozik). Feltehető azonban a kérdés, hogy milyen bizonyítékok alapján dolgozik a jövőkutató, hiszen ameny­nyiben a történész a múltról lehetséges történeteket alkot, mégis kézzelfogható bizonyságok segítségével teszi ezt (források, tárgyi emlékek stb.), ám érthető mó­don, a jövőből még nincsenek ilyen bizonyságaink. Azonban ha jobban belegondo­lunk, állítja Szaley, a források, bizonyságok egyáltalán nem evidens dolgok, hiszen, ahogy azt a történetírás esetében számos teoretikus bebizonyította - elég, ha csak Collingwood történetfilozófiájára gondolunk -,11 az evidenciák nem adottak, hanem mindig a történész kérdésfeltevése és kutatási iránya dönti el, hogy mi tekinthető 10 STALEY; /. т., 37M0. 11 VÖ.: ROBIN G. COLLINGWOOD: A történelem eszméje. (Ford.) Orthmayr Imre. Budapest, Gondolat, 1987, 312-346.

Next