HELIKON - IRODALOMTUDOMÁNYI SZEMLE 55. ÉVFOLYAM (2009)

2009 / 4. sz. - SZEMLE - KISANTAL TAMÁS: A történettudomány és a jövő

SZEMLE hanem jövőkoncepcióval is bír. Nem csupán az olyan konkrét és nagyon is látvá­nyos példáknál van ez így, mint mondjuk Condorcet XVIII. század végi nagy mű­ve, mely, miután végigtekintette az emberiség történetét, és megállapította a fejlődés főbb irányvonalait, az utolsó fejezetben már a jövő legalapvetőbb tendenciáit is felvázolta, mivel szerinte a történelmet vizsgáló gondolkodó, akárcsak a természet­tudós, miután rájött az általa elemzett tárgy működésének törvényeire, több-keve­sebb valószínűséggel képes megjósolni annak jövőbeli fejlődését.­ Az ilyen jövőkép a XIX. századi történetfilozófiai munkáknál talán kevésbé explicit, ám a történel­met irányító törvényzserűségekre való rákérdezés hol nyíltan, hol burkoltabban, de alapvetően magába foglalta a jövőt is, hiszen, egy tudományos logika révén, amennyiben a jelenségek mögöttes törvényeit ismerjük, jövőbeli kifutásuk is több­kevesebb pontossággal megállapítható. E gondolkodásmód, ahogy Hayden White a Metahistory című könyvében megfogalmazta, leginkább az általa organicistának illetve mechanisztikusnak nevezett világhipotézisekre építő történelem-magyará­zatok jellemzője. Míg az előbbi magyarázatmód nem tételez szigorú törvényeket, inkább a történelem elveit, eszméit keresi, s az események és az egész kapcsolatát valamiféle szinekdochikus viszonyként látja, ahol a folyamat végcélja előfeltételez­hető (ilyen például Hegel vagy Comte történelemképe), addig a mechanisztikus szemléletmód az események oksági törvényeit kutatja, s olyan, metonimikus logi­kával dolgozik, ahol az esemény-összefüggések által kikövetkeztetett törvények alapján a történelem menete is átlátható (ide tartozna Marx és Taine). Mindez az amerikai teoretikus szerint azzal járt, hogy az ilyen típusú nézetek elszakadtak a történelemtudománytól, és inkább a (történészek által gyakran kárhoztatott) tör­ténetfilozófia magyarázati módjaira lettek jellemzők.­ E történelem-teóriák jellegzetesen a XIX. században virágzottak, s ahogy már White is utalt rá, a történetírás képviselői gyakran maguk is „gyanúsnak" tekin­tették ezeket, olyan spekulációkkal vádolva, melyek nem férnek össze a diszcip­lína empirikus metodológiájával - vagy, mint például a modern történetírás atyja, Ranke tette, a történész megpróbálhatta különválasztani saját tudósi és spekula­tív filozófusi énjét. A történelmi törvényeket kutató irányzatok lényegében azok, amelyeket később, a XX. század derekán Karl Popper a historicizmus címkéje alá sorolt (pontosabban a historicista filozófiák pronaturalista válfajaként vizsgált), s ve­tett kemény kritika alá.­ A XX. században az ilyesfajta, a történelem egészét átfogni igyekvő filozófiai koncepciók jócskán megritkultak, a történelem filozófiájában. 2 ANTOINE NICOLAS DE CONDORCET: AZ emberi szellem fejlődésének vázlatos története. (Ford.) Pödör László. Budapest, Gondolat, 1986. 3 HAYDEN WHITE: A történelem poétikája. (Ford.) Kisantal Tamás - Szeberényi Gábor. In: (Szerk.) GYURGYÁK JÁNOS - KISANTAL TAMÁS: Történetelmélet 11. Budapest, Osiris, 2006, 863-898. (különösen: 875-877.) 4 KARL R. POPPER: A historicizmus nyomorúsága. (Ford.) Kelemen Tamás. Budapest, Akadémiai, 1989.

Next