Háború-Krónika, 1877-1878 (1-87. szám)
1878 - 1878 / 42. szám
335 megfulás következtében. A legutóbb érkezett vasúti vonatokon láttam, írja egy levelező, hogy még a vasúti kocsik közti ütközőkön is sűrű embertömeg talált helyet, a fagyó hidegben 20 órát töltöttek ott, és senki sem esett le. Mások az ütközőkre deszkákat tettek, ezekre valami gunyhófélét raktak, s e nyomorúságos hajlékokban szoptatós anyák, vajúdó nők, haldokló, félig elrothadt katonák, halálra zöcskölt csecsemők nyüzsögtek egymás hegyén, hátán. E pokolbeli jeleneteknek minél több részlete lesz ismeretessé, annál inkább elszorul az emberbarát szíve. A legutóbbi napokban 21 halott gyermeket és 45 halott nőt vontak ki a vagyonokból; a nők némelyike szülés közben támadt vérzések következtében halt el. Egy utazó irtózatos esetet beszélt el az állomáson. Egy anya két gyermekét magával vitte a vagyonba, mind a kettő szopós volt még. Midőn látta, hogy a kocsiban annyian vannak, hogy gyermekeit agyonszoritják, s hogy fogyó ereje mellett nem is képes azokat a tolongásban megvédelmezni, az egyik csecsemőt könyek közt, de erős szívvel kivető a kocsi ablakán a hóra...! Ily történeteket százával lehetne elbeszélni, ha valaki össze akarná gyűjteni. A török fővárosban van ugyan hely az érkező menekülők elhelyezésére, de a kormány az utóbbi napok zavarai közt mindennel inkább foglalkozhatott, mint az ő ügyükkel. Egyedül az irgalmas emberek könyörületére vannak utalva e szerencsétlenek. Elhelyezésükkel és ellátásukkal a konstantinápolyi önkénytes nemzetőrség foglalkozik. Ezek reggeltől estig helyükön vannak a pályaudvaron. Kiszedik a betegeket és sebesülteket a kocsikból, levest és kenyeret osztanak ki köztük. A Konstantinápolyban levő idegen ügyvivők segélybizottságokat alakítottak, s Európaszerte gyűjtéseket rendeztetnek a szerencsétlen muzulmán menekülők számára. Toperczer Béla gyógyszerész hazánkfia, kinek a török harctérről küldött több levelét ismertettük lapunkban, legújabban, Konstantinápolyból január 25-éről kelt levelében ezt írja az Egyetértésnek: «Filippopolisban sokat betegeskedvén, a főorvost többször megkerestem az iránt, hogy helyezzen át a konstantinápolyi kórházak egyikébe, azonban kérésem hasztalan volt, mert Konstantinápoly helyett Tatár-Bazardsikba küldettem Csak egy hetet töltöttem e városban. Az orosz hadak mind előbbre nyomulának s már három óra járásnyira voltak Tatár-Bazardsiktól, midőn a nép egetverő jajveszéklés közt elvihető értékesebb holmijával menekült a vasút felé. A vagyonokat a nők, gyermekek, — mert ezekből állott a menekülők legnagyobb része — valósággal ostromolni kezdék, mindenki be akart jutni s repülni Filippopolis felé. A rettenetes zűrzavarban és kétségbeesésben a vasúti hivatalnokok is elveszítvén fejeiket, a vonat elindítását csaknem három óráig késleltették. Ez idő alatt a menekülők sírása, jajgatása mindinkább növekedett, mert az érkezett hírek az oroszok gyors előnyomulását jelenték, rettegtek a fogságtól s a durva bánásmódtól, melyben az oroszok a foglyokat részesítik. — Jeladatott az indulásra, s ép jókor, mert alig hogy az állomást elhagytuk, az ég felé emelkedő lángok hirdették, hogy az orosz hadak megérkeztek, felgyújtották a várost s rettenetes pusztítást vittek véghez, mint azt másnap Filippopolisba érkezett menekültektől hallom. «Filippopolisba érkezve, be sem mentem a városba. Az indóház egyik zugában megvonva magam elaludtam, s midőn nehány órai alvás után felébredek, tengernyi asszony és gyermek menekült zsibongása ütté meg fülem; hogy honnét jöttek, azt bajos lett volna megtudni, mert ha kérdezem, kényekkel felelt, s alamizsnáért nyújta ki erdő kezét. Másnap délben 11 és fél órakor az első expeditió 84 vagyonnal útnak indíttatott, mintegy 6000 menekültet vivén magával a két mozdony. «Hogy mily keserves utazás volt ez, az olvasó könnyen fogalmat szerezhet magának, ha elmondjuk, hogy a félig mezítelen nők és gyermekek éhség és szomj által kínozva, 20 fok hidegben, rettenetes szélnél, nyitott vagyonokban voltak kénytelenek a hosszú utat Drinápolyba megtenni. A menekülők roppant számát látva, már-már lemondottam elutazási szándékomról, egyszer azonban egy úriember szólít meg németül, s mondván, ha kényes természetű nem vagyok, a mozdonyon elutazhatom vele. Mi, kik jól valánk felöltözve s közel voltunk a tűzhöz és minden 15—20 perczbentea és fekete kávé állt rendelkezésünkre, csaknem megdermedve érkeztünk meg reggel 5 órakor Karagácsra. Szegény menekültek iszonyú állapotban, igen sokan megfagyva, élettelenül szállíttattak ki a vagyonokból. A vasúti állomástól 14 órányira fekvő faluba mentünk s egyetmást, de különösen élelmiszert vásártánk be a vasúti hivatalnokokkal s osztottuk szét néhány gyermek között. Délelőtt 10 órakor Drinápolyba értünk. Az utakon ezer és ezer kocsi, telve menekülőkkel, kik a várost elhagyják, a valóságos népvándorlás. Nem ügyelnek ily alkalommal semmire, még a legdrágább holmival sem törődnek, a drága szőnyegek a sárba vonszoltatnak, törnek, zúznak a bábeli zavarban mindent, s kiki siet, csakhogy életét menthesse meg. «Másnap a menekülők száma annyira növekedett, hogy a vasutat megközelítni teljes lehetetlen volt, katonasággal kelle a rendet fentartani. Négy napig várakoztam, míg elutazhattam, pedig egyik vonat a másik után robogott el a menekültekkel, kiknek száma bízvást mondhatom, meghaladta a 60 ezeret. Jan. 12 én tovább utaztam, számítván arra, hogy fél 10 órakor este Stambulban leszek. Ember tervez, isten végez , most is így történt. A mozdony az utána csatolt 64 vagyonnal büszkén halad, midőn egyszerre iszonyú lökés, rázkódás, ropogás rázott fel szunditásomból. A vaggonban négyen ültünk, egymást kérdeztük a kocsi fenekén fekve, mi történt, a rettenetes hideg és ijedelemtől gyufát sem gyújthatunk a koromsötét vagyonban. Reggel sikerült kellemetlen helyzetünkből szabadulni s iszonyú látvány tárult szemeink elé. Két vonat összeütközött, kilencz vagyon teljesen összezúzva hevert szerte a földön, 26 halottat ástak ki, s még mintegy 40 hiányzik. Ez éjszaka tizenkilencz gyermek fagyott meg azok közül, kik étlen-szomjan az éj homályában a hidegtől zaklatva útnak indultak. 13-án d. u. két órakor Konstantinápolyba érkeztünk. Ez idő óta csaknem folyton beteg valék s ez hátráltatott a tudósításban.» Egy harcztéri tudósító a szultánnál. Lórie Viktor, több angol, franczia és német lap csatatéri tudósítója és rajzolója, ki Plevna ostroma alatt Ozmán pasa oldala mellett volt, s ott rajzolta azt az arczképét, melyet mi is bemutattunk a «Háború Krónika» olvasóinak, az ellenséggel szemközt tanúsított bátorságáért és tollával kivívott érdemeiért az Ozmanie rendet kapta, a szultánnál tett látogatásáról a következő érdekes részleteket közli: «Az audiencziánál» — beszéli a tudósító — a szultán az éremmel kezében hozzám lépett és a következő párbeszéd fejlődött ki köztünk :Én: «Fenség! Azon magas kitüntetés, melyben engem ma, a mi számításunk szerint az esztendő első napján részesít, érdemeimet túlszárnyalja.» A szultán : «Hirdesse ön az igazságot, de csak az igazságot!» Én: Az igazság nálunk Némethonban nagyon kevéssé ismeretes és igen gyakran rendszeresen elferdített dolog. Ámde azért nálunk a németek milliói vannak, kik fenséged fegyvereinek sikerét óhajtják.» A szultán: «A rokonszenv és öröm hangja mentül távolabbról cseng füleinkbe, annál kedvesebb.» E szavakkal Abdul Hamid egy szék után nyúlt és leült, intve nekünk, hogy hasonlót tegyünk. A társalgás tovább folyt. A szultán: «Kegyetlenségekkel vádolnak bennünket. Én minden mohamedánusnak egyházi és világi ura vagyok ; a Korán arra tanít bennünket: először : légy istenhivő! másodszor : hidd az ő prófétáját, Mohamedet! és harmadszor : csak jót cselekedjél! Hogyan lehetne tehát a valódi mohamedánus kegyetlen ! Látta ön az ellenfél kegyetlenségeit?» Én: «Thrácziában saját szemeimmel láttam azokat; saját kezeimmel szorgoskodtam a