Hadi és más nevezetes történetek, 4. kötet (1791)
cO ) • 471 Kik a* Magyar Eget eggyaránt tartjátok, Hogy mi Alább írttak áldást mondjunk rátok. Mert ugyan is annak bővséges jutalmát, Hogy meg törtük a’ vad Mahomet' hatalmát, Ti tölletek vettük. Mi tsak érdemlettünk, ’S ámbár (hogy meg vallyuk) eleget is tettünk: De annak mind hite, mind neve, mind bére Bízatott tsupán az Isten’ kegyelmére. — Ti vagytok, a’ kik fel vettétek ügyünket, Nem hagyván vérünkei el folyni nevünket. A’ mint sok Atyáink, kik nagyokat tettek, Az éhes-hóltt idők’ prédáivá lettek: Görög, ’s Kerekesre mert hogy nem akadtak, A’ feledékenység’ vermébe fúladtak. Így vetettük volna nevünket nyakunkba Mi is, midőn belé feküdtünk sírunkba, ’S a’ melly hantok fedik porrá lett testünket, Ugyan azok nyomták volna el hírünket; De Ti, bár halandók, a’ halál’ torkából ki húztátok, siket ’s néma országából. — Nektek köszönnyük hát, hogy meghóltt létünkre Számot tartunk a’ más világi éltünkre. Mert hogy élve éltünk, Isten tselekedte; De hogy halva éljünk, Munkátok engedte. Kiványuk hát szívböl: áldottak legyetek, Mert velünk valóban nagy jókat tettetek; És ámbár óhajtjuk, ’s méltán is szeretnénk, Hogy veletek eggyütt vígan örvendhetnénk: De azért imádjuk Mennyei Atyánkat, Meg ne forsza hamar tölletek Hazánkat. Az a’ végső óra sokáig bújkállyon, * A’melly van rendelve, hogy rátok talállyon Addig pedig azok a’ szikrádzózenek, Mellyeket gyújtótok, nagy lánggal égjenek; &s midőn már tűzök lobogni meg szokott, ’S ólthatatlanná lett, akkor hagyyátok ott; ’S jöjjetek, hogy azt a’ jutalmát vegyétek Munkátoknak, mellyet régen érdemietek: H h 2 ' Úgy