Haditechnikai Szemle 1. (1967)

1967 / 1. szám - Nagy István György: Űrhaditechnikai eszközök újabb tervei Amerikában

elképzelések is, hogy közelbe kerülve a MOL személy­zetének egyik tagja űrsétával szemrevételezné a meg­vizsgálandó idegen űreszközt. Talán az sem különösen bonyolult feladat, hogy a MOL embere a gyanúba vett mesterséges holdat megrongálja, így például fűtőbe­rendezését vagy rádióadóját hasznavehetetlenné tegye. Persze mindez nem is olyan egyszerű feladat, s ezt a MOL-terv egyes amerikai bírálói erősen hangsúlyoz­zák. Jelentő­s nehézséget okoz, hogy már ma is a Föld körül több száz olyan test, mesterséges hold, hordozó­rakéta-alkatrész stb. kering, amely az utóbbi években került ki a világűrbe. Ezek száma rohamosan növek­szik, folyamatos ellenő­rzésük, pályáik meghatározása egyre szerteágazóbb feladatot ró a földi megfigyelő­­há­lózatokra. Mire az első MOL-űrállomások megkezdik működésüket, már néhány ezer ember alkotta test ke­ring majd földkörüli pályán. A MOL vagy a hozzá hasonló űrállomás a számára előírt programot csak akkor tudná maradéktalanul tel­jesíteni, ha a földi rendszertől a világűrben tartózkodó objektumok teljes, „naprakész állapotú” jegyzékét meg­kaphatná, természetesen a pontos pályaadatokkal együtt. Erre aligha lehet számítani. Nem kisebb probléma a gyanús objektumok megkö­zelítése. A manőverezés, a randevúműveletek nem cse­kély mennyiségű hajtóanyagot fogyasztanak. Kérdés, hogy a MOL vihet-e ebből annyit magával, amennyi programjának végrehajtásához szükséges. A MOL-terv meglehetősen közel van a megvalósítás­hoz. Távolibb ennél a másik terv, mely sok tekintetben összefügg a Hold meghódításával. A Hold-program ugyanis együtt jár olyan berendezések, óriásrakéták megépítésével, amelyek változott formában földi célok­ra is felhasználhatók. Ilyen az az elképzelés, amelyet az amerikaiak a mitológia szárnyas paripájáról Pegasus­­tervnek neveztek el. Ez a terv globális szállítórakéta megépítését célozza, amelynek segítségével katonai egységek a kontinensek között igen gyorsan átdobhatók lennének. A Pegasus­­rakéták hússzor olyan nagy sebességgel szállítanák uta­saikat, mint a mai sugárhajtású repülőgépek, s heted­rész annyi idő alatt, mint a tervezett hiperszonikus szál­lítógépek. Nem fér hozzá kétség, hogy ugyanazok a technikai eszközök, amelyek az embert földünk útitársára, mint­egy négyszázezer kilométer távolságra juttatják el, sok­kal könnyebben és biztonságosabban szállíthatnak uta­sokat húszezer kilométerre, a legnagyobb földi távol­ságra. Vegyük mindehhez még hozzá, hogy pályájá­nak nagyobb részét a rakéta a légkör sűrűbb rétegei fölött, gyakorlatilag űrviszonyok között teszi meg, s így nem jelentkeznek azok a problémák - pl. az aero­dinamikai felhevülés, a hangrobbanás stb. -, melyek a szuperszonikus repülőgépek üzemében elkerülhetetle­nül fellépnek. A Holdra tervezett utazások előkészítése folyamán kidolgozzák azokat a hajtóműveket, irányító berendezéseket, szerkezeti elemeket, úgyszintén a raké­ták manőverezésének és épségben való leszállításának különféle módszereit, amelyek a földi pontok között közlekedő rakéták számára szükségesek. A Pegarus-tervben sokszorosan felhasználható egy­­fokozatú rakétahajtómű szolgálna a jármű mozgatásá­ra. A szerkezet függőlegesen startolna, és alkalmas len­ne arra, hogy akár a tengerre, akár a szárazföld bár­mely pontjára szálljon le. Az elképzelések szerint 170 főnyi legénység és 18 tonna rakomány célbajuttatására lenne alkalmas. A hatalmas méretű űrjármű (2. ábra) hossza 35 méter, átmérője 15 méter lenne, indulási toló­ereje megközelítené a 2000 tonnát. Említésre méltó, hogy induláskor és visszatéréskor az utasoknak maxi­málisan a földi nehézségi gyorsulás háromszorosát kel­lene elviselniük. A Pegasus-tervet a Douglas-repülőgépgyár dolgozza ki. A terv megvalósítására csak akkor lehet gondolni, ha az óriási hordozórakétákat, különösképpen azon­ban a sokszoros felhasználásra alkalmas típusokat ki­fejlesztették. Reális számítások szerint ez leghamarabb a hetvenes évek második felére várható. 2. ábra: A Pegasus-szállítórakéta 30

Next