Haditechnikai Szemle 1. (1967)
1967 / 1. szám - Nagy István György: Űrhaditechnikai eszközök újabb tervei Amerikában
elképzelések is, hogy közelbe kerülve a MOL személyzetének egyik tagja űrsétával szemrevételezné a megvizsgálandó idegen űreszközt. Talán az sem különösen bonyolult feladat, hogy a MOL embere a gyanúba vett mesterséges holdat megrongálja, így például fűtőberendezését vagy rádióadóját hasznavehetetlenné tegye. Persze mindez nem is olyan egyszerű feladat, s ezt a MOL-terv egyes amerikai bírálói erősen hangsúlyozzák. Jelentős nehézséget okoz, hogy már ma is a Föld körül több száz olyan test, mesterséges hold, hordozórakéta-alkatrész stb. kering, amely az utóbbi években került ki a világűrbe. Ezek száma rohamosan növekszik, folyamatos ellenőrzésük, pályáik meghatározása egyre szerteágazóbb feladatot ró a földi megfigyelőhálózatokra. Mire az első MOL-űrállomások megkezdik működésüket, már néhány ezer ember alkotta test kering majd földkörüli pályán. A MOL vagy a hozzá hasonló űrállomás a számára előírt programot csak akkor tudná maradéktalanul teljesíteni, ha a földi rendszertől a világűrben tartózkodó objektumok teljes, „naprakész állapotú” jegyzékét megkaphatná, természetesen a pontos pályaadatokkal együtt. Erre aligha lehet számítani. Nem kisebb probléma a gyanús objektumok megközelítése. A manőverezés, a randevúműveletek nem csekély mennyiségű hajtóanyagot fogyasztanak. Kérdés, hogy a MOL vihet-e ebből annyit magával, amennyi programjának végrehajtásához szükséges. A MOL-terv meglehetősen közel van a megvalósításhoz. Távolibb ennél a másik terv, mely sok tekintetben összefügg a Hold meghódításával. A Hold-program ugyanis együtt jár olyan berendezések, óriásrakéták megépítésével, amelyek változott formában földi célokra is felhasználhatók. Ilyen az az elképzelés, amelyet az amerikaiak a mitológia szárnyas paripájáról Pegasustervnek neveztek el. Ez a terv globális szállítórakéta megépítését célozza, amelynek segítségével katonai egységek a kontinensek között igen gyorsan átdobhatók lennének. A Pegasusrakéták hússzor olyan nagy sebességgel szállítanák utasaikat, mint a mai sugárhajtású repülőgépek, s hetedrész annyi idő alatt, mint a tervezett hiperszonikus szállítógépek. Nem fér hozzá kétség, hogy ugyanazok a technikai eszközök, amelyek az embert földünk útitársára, mintegy négyszázezer kilométer távolságra juttatják el, sokkal könnyebben és biztonságosabban szállíthatnak utasokat húszezer kilométerre, a legnagyobb földi távolságra. Vegyük mindehhez még hozzá, hogy pályájának nagyobb részét a rakéta a légkör sűrűbb rétegei fölött, gyakorlatilag űrviszonyok között teszi meg, s így nem jelentkeznek azok a problémák - pl. az aerodinamikai felhevülés, a hangrobbanás stb. -, melyek a szuperszonikus repülőgépek üzemében elkerülhetetlenül fellépnek. A Holdra tervezett utazások előkészítése folyamán kidolgozzák azokat a hajtóműveket, irányító berendezéseket, szerkezeti elemeket, úgyszintén a rakéták manőverezésének és épségben való leszállításának különféle módszereit, amelyek a földi pontok között közlekedő rakéták számára szükségesek. A Pegarus-tervben sokszorosan felhasználható egyfokozatú rakétahajtómű szolgálna a jármű mozgatására. A szerkezet függőlegesen startolna, és alkalmas lenne arra, hogy akár a tengerre, akár a szárazföld bármely pontjára szálljon le. Az elképzelések szerint 170 főnyi legénység és 18 tonna rakomány célbajuttatására lenne alkalmas. A hatalmas méretű űrjármű (2. ábra) hossza 35 méter, átmérője 15 méter lenne, indulási tolóereje megközelítené a 2000 tonnát. Említésre méltó, hogy induláskor és visszatéréskor az utasoknak maximálisan a földi nehézségi gyorsulás háromszorosát kellene elviselniük. A Pegasus-tervet a Douglas-repülőgépgyár dolgozza ki. A terv megvalósítására csak akkor lehet gondolni, ha az óriási hordozórakétákat, különösképpen azonban a sokszoros felhasználásra alkalmas típusokat kifejlesztették. Reális számítások szerint ez leghamarabb a hetvenes évek második felére várható. 2. ábra: A Pegasus-szállítórakéta 30