Haditechnikai Szemle 5. (1971)
1971 / 2. szám - Nagy István György: A szovjet űrrepülés első évtizede
egy ezerszer kerülték meg a Földet és útjaik összegezve körülbelül két hónapot vettek igénybe. Az űrhajók befutotta út nagyjából akkora, mint földközelség idején a Venus tőlünk mért távolsága. Az űrrepülések adatait összefoglaló táblázat tanulmányozásakor úgy tűnik, mintha a fejlődés egyenlőtlen lett volna. Hiszen az egyre növekvő időtartamú Fosztok-űrrepüléseket rövidebb vállalkozások követték, s ráadásul a Voszhod-2 után több mint két évig, a Szojuz-1 után pedig másfél évig szüneteltek az űrhajóindítások. Hiba volna azonban a fejlődés menetére egyes kiragadott adatok alapján következtetni. A pilóta vezette űrhajók számukat tekintve a sok száz mesterséges égitestnek csak egy csekély hányadrészét teszik ki, s fejlesztésük sem választható külön az automatikus űrkutató eszközökétől. A teljes űrkutatási programot egységes egésznek kell tekinteni, amelyben az űrrepülések kiemelkedő helyet foglalnak el ugyan, de programjuk szervesen kapcsolódik a többi mesterséges égitestéhez. Nyilvánvaló, hogy az újabb űrhajótípusok üzemszerű kipróbálását hosszabb szünetnek kellett megelőznie, s a Szojuz-1 leszállásakor bekövetkezett szerencsétlenség is indokolt bizonyos műszaki változtatásokat. Mindez a fejlesztés ütemét lényegében nem befolyásolta, legfeljebb a kísérletek menetrendje módosult. A szovjet űrhajók három típusát dolgozták ki. Időrendben elsőként a Vosztok-űrhajók jelentek meg, s ezek szolgáltak az űrrepülés metodikájának kialakítására. A Voszhod-típus velejében a Vosztok többszemélyes változatának tekinthető. A Szojuz-kísérletek Az újabb Szojuz-típusú űrhajók elődeiknél sokoldalúbban használhatók. Mint az eddigi kísérletek bizonyítják, ezek az űrhajók alkalmasak arra, hogy összekapcsolás révén belőlük nagyobb egységeket, űrállomásokat építsenek fel, s arra is, hogy velük hosszantartó űrrepüléseket hajtsanak végre. Sikeresen végeztek ezekkel az űrhajókkal az asztronautika történetében eddig páratlanul álló hármas kötelékrepülést is. Akár az űrállomások összeállítására, akár a kötelékrepülésekre gondolunk, ezeket a Szojuz-űrhajók kiváló manőverképessége teszi lehetővé. Ez másképpen szólva azt jelenti, hogy ezeken a mai űrhajókon jelentős mértékben megnőtt az űrpilóta szerepe, bár azelőtt sem volt egyszerű statiszta, de most már valóban ura a járművének. Az űrpilóta munkáját tovább fejlesztett kézi irányítású kormányberendezések, helyzetbeállító és stabilizáló rendszerek segítik. A manőverképesség fontos feltétele, hogy az űrhajón viszonylag nagy segédrakéta legyen, lehetőleg minél nagyobb hajtóanyag készlettel. Ez a feltétel különösen akkor esett nagy súllyal latba, amikor - mint a Szojuz-sínepülésekben gyakran előfordult - a pályát több alkalommal, nagyobb mértékben kellett módosítani. Az utóbbi időkben sokszor hasonlították össze az amerikai és a szovjet űrprogramot. A Szojuz-kísérletek is azt bizonyítják, hogy ezek a programok nemcsak részleteikben, ütemezésükben és módszereikben, hanem koncepcióik egészében is gyökeresen különböznek egymástól. Az amerikai tervekben az emberes holdkutatás kapott elsőbbséget. A szovjet űrkutatás erőfeszítéseit mindenekelőtt a Föld körüli térség vizi A Szojuz-9 hordozórakétája felállítás előtt