Haditechnika 16. (1982)
1982 / 4. szám - Nagy István György: A szovjet űrhajózás úttörői
ősének tekinthető. A Pereljoti na drugije planjeti (Repülés más bolygókra) című, 1924-ben megjelent tanulmányában egy olyan repülőgép-rakéta hibrid szerkezet alapgondolatát fejtette ki, amelyen a földi légkör elhagyása után a rakéta tüzelőanyagául a repülőgép fémszerkezetének az anyagát használnák fel. Ez az ötlet egyébként először egy 1909-ből származó kéziratában fordul elő. Az első mérnök-tervező Cangyerrel jelent meg az asztronautika történetében. Emellett kitűnő szervező isvott: terveinek végrehajtásához kutatói munkaközösséget hozott létre, melynek munkájába több fiatal szakembert vont be. 1930- 31 -ben megépítette és fékpadi kísérletekben kipróbálta az OR-1 jelű sugárhajtóművét, mely benzin és sűrített levegő hajtókeverékkel működött. Nevéhez fűződik a benzin-cseppfolyós oxigén hajtókeverékű Orf-2 rakéta és a 10 jelű hajtómű megalkotása. Ez utóbbit Cangyer halála után a Koroljov tervezte GIRD-X rakétába építették be. Elméleti kutatásai az űrrepülés és a rakétatechnika különféle problémáival, egyebek között a sugárhajtás termodinamikai elemzésével, továbbá egyes fémek és ötvözeteik oxigénben és fluorban lejátszódó égési reakcióival foglakoztak. Eredményeit az 1932-ben megjelent Probléma poljota pri pomoscsi reaktyivnih priborov (A sugárhajtású eszközökkel végzett repülés kérdése) című könyvében foglalta össze. Nagyobb részben máig kiadatlan sok ezer lapra terjedő irodalmi hagyatéka, mely vegyesen német és orosz nyelvű gyorsírásos feljegyzéseket tartalmaz. Ritkán esik szó az űrhajózás egy másik nagy úttörőjéről, aki Ciolkovszkijhoz hasonlóan ugyancsak autodidakta és magányos kutató volt. Jurij Vasziljevics Kondratyuk (1897-1942) munkássága az első világháború idejéig nyúlik viszsza. Alapvető műve, a Zavojevanyije mezspalnyetnih prosztransztv (A bélyogközi tér meghódítása) 1929- ben került ki a nyomdából. Kutatásait mások-mindenekelőtt Ciolkovszkij — eredményeinek ismerete nélkül, teljesen függetlenül, önállóan végezte. A rakétadinamika több problémáját eredeti módszerrel oldotta meg. Az űrhajózás számos kérdésével foglalkozott: az energetikailag leginkább kedvező pályák megválasztásával, a hővédelemmel, az űrhajók pálya menti műveleteivel, a bolygóközi hajtóanyag-utánpótlással, különleges hajtóanyagok felhasználási lehetőségeivel. Cangyertől függetlenül ő is felvetette az eredeti célra már alkalmatlanná vált hajtómű szerkezeti elemek hajtóanyagként való felhasználását. Több kérdésben messze megelőzte korát. Az űrhajók leszálló műveleteivel foglalkozva Kondratyuk fejtette ki legelőször, hogy a Földre visszatérő űreszköz leszálló manőverében ejtőernyős rendszert kell alkalmazni. Négy évtizeddel az első holdexpedíció előtt már arra gondolt, hogy a holdutazásban hárman vesznek majd részt, közülük ketten szállnak le, s egy űrpilóta a holdi parkolópályán marad. Az úttörők második nemzedékéből még két nevet kell kiemelni. Az egyik Vlagyimir Petrovics Vetcsinkin akadémikus (1888-1950), az aerodinamika világhírű tudósa, aki nem kevésbé számottevő munkásságot fejtett ki a rakétadinamika területén is. A másik Nyikolaj Alekszejevics Rinyin professzor (1877-1942), ő végezte az első űrbiológiai kísérleteket, vizsgálta a gyorsulások élő szervzetekre gyakorolt hatását. A leningrádi közlekedési főiskolán 1928-ban űrhajózási egyesületet alapított. Több könyvet írt; a legfontosabb közülük az 1928-1932 között kilenc részben kiadott Mezsplanyetnie szvobscsenyija (Bolygóközi közlekedés), az első nagy összefoglaló asztronautikai enciklopédia. A szovjet rakétafejlesztés kezdete A rendszeres rakétafejlesztés a Szovjetunióban nem sokkal a polgárháború befejezése után indult meg. 1921-ben Moszkvában katonai rakétalaboratórium létesült a neves pirotechnikus, Nyikolaj Ivanovics Tyihomirov (1860-1930) találmányainak a kidolgozására. A laboratóriumban szilárd hajtóanyagú rakéták lőportölteteinek a kísérleteivel foglalkoztak. A fejlesztési program bővülésével az intézményt 1927-ben Leningrádba helyezték át, ekkor kapta a Gazodinamicseszkaja Laboratorija (Gázdinamikai Laboratórium), rövidítve a GDL nevet. 1929 ben a GDL vezetését Borisz Szergejevics Petropavlovszkij (1898-1933) vette át. A GDZ-ben ez idő tájt számos olyan rakétát alakítottak ki, amelyek később, a Nagy Honvédő Háborúban fényesen vizsgáztak: szilárd hajtóanyagú repülőgép-startrakétákat és különféle repülőgép-fedélzeti rakétalövedékeket. 1929-től - elsőként a világon - elektrotermikus (plazma-) rakétákkal foglalkoztak. Ezt a munkát az ekkor mindössze 21 éves Valentyin Petrovics Glusko (ma akadémikus) irányította. 1930-ban ugyancsak Glusko vezetésével megkezdték az ORM- sorozatú, folyékony hajtóanyagú rakéták fejlesztését. De nemcsak a GOL-ben foglalkoztak rakétákkal. Ugyanebben az időben társadalmi szervezetek is alakultak, amelyek az űrhajózás lehetőségeinek a tanulmányozásán kívül a rakétaépítést is programba állították. Ilyen volt a világ legelső űrhajózási egyesülete, az Obscsesztvo Szucsenyija Mezspanyelnih Szoobscsenyij (Bolygóközi Közlekedést Tanulmányozó Társaság), amely kétszáz taggal 1924-ben alakult meg, de mindössze egy évig működött. Munkájában Ciolkovszkij, Cangyer és Vetcsinkin is részt vett. Hasonlóképpen rövid életű volt az említett, Rinyin alapította egyesület is. A GIRD Jóval nagyobb arányokban indult meg a társadalmi munka 1931 - től a Szovjetunió akkori honvédelmi tömegszervezete, az Oszoaviahim keretében. Itt számos helyi alapszervezetben: Moszkvában, Leningrádban, Arhangelszkben, Bakuban, Tbilisziben és sok más városban rakétakísérleti csoportok kezdtek működni, majd 1932-ben Moszkvában az Oszoaviahim központi rakétakutató és -fejlesztő szervet hozott létre. A helyi csoportokat és a központi szervet GIRD-nek nevezték: ez a betűszó a Gruppa izucsenyija Reaktyivnovo Dvizsenyija (Rakétamozgást Tanulmányozó Csoport) rövidítéséből formálódott. A GIRD-ben működött tovább Cangyer kutatói munkaközössége, s ehhez az intézményhez fűződik Koroljov rakétaépítői tevékenységének az első szakasza is.