Hadtörténelmi Közlemények, 13. évfolyam, Hadtörténelmi Intézet (Budapest, 1966)
4. szám - I. Tudományos Emlékülés - Perjés Géza: Az oszmán birodalom európai háborúinak katonai kérdései (1356–1699.) – 1966. 4. sz. 862–872. p.
Ennek jelei már a XVI. században megmutatkoznak, de romboló hatása csak a XVII. században válik nyilvánvalóvá. Az itt végbement folyamat társadalomtörténeti szempontból fölöttébb izgalmas. A harcot a két párt ugyanis nem harcolta végig, a küzdelmet nem vitte döntésig, hanem sokkal rosszabb történt: átnőttek egymásba, átadva egymásnak hibáikat. A gyökértelen renegátok laza erkölcse és szervilizmusa megfertőzte a hagyományokhoz ragaszkodó, az ősi szokásokat tisztelő törzsökös moszlim nemességet, viszont ennek konzervativizmusa megfojtotta a renegátok bátor vállalkozó kedvét, kezdeményezését és gátlástalan, minden újat befogadó racionális szemléletét, önző osztályszemléletük pedig gátat vetett a tehetség szabad mozgásának és felemelkedésének. Az oszmán állam lassanként olyan beteghez kezdett hasonlítani, akinek szövetei a felbomlás, agya és idegei pedig a bénulás jeleit mutatják. Ennek a feloldhatatlan és az idők múlásával úgy látszik egyre mélyülő antagonizmusnak két igen érdekes és egymással kereken ellenkező előjelű dokumentumával is rendelkezünk. Egyik Szulejmánnak 1539-ben kiadott Kánonja, mely a timarióta rendszerben bekövetkezett zavarokat arra vezeti vissza, hogy a feudális szpáhik testülete — etnikai és származási érvekre hivatkozva — nem akar befogadni idegeneket, sőt még azokat is ki akarja zárni soraiból, akik nem a muszli ősök jogán, hanem katonai érdemeket elért renegát atyjuk révén jutottak szpáhi birtokhoz. „A szpáhik és a ráják egyaránt a mi szolgáink", akik között különbség nem lehet — mondja ki Szulejmán igen jellemzően. A moszlim eredetű szpáhik felfogása tehát alapjaiban veszélyezteti az oszmán államot. Éppen ellenkezően látja a kérdést mintegy száz év múlva Kocsi bej : a timárrendszer, de az egész oszmán állam hanyatlásának oka, hogy eltérően a régi idők szokásaitól, minden idegen, városlakó és rája is kaphat timárbirtokot. Sőt, Kocsi bej a hadrendszer romlásának okát abban látja, hogy a moszlimokból álló feudális sereget háttérbe szorítva, a hadviselés alapjává a kapukulikat, tehát a zsoldos szpáhikat és a janicsárokat tették. 2. A határvédelem A török hódítás olyan jelenséget élesztett újjá Európában, amelynek történelmet befolyásoló hatása a népvándorlások befejeződése után szűnt meg, és amely az egyetemes történet tanúsága szerint jobbára ott fordult elő, ahol a feudalizmus és a katonai demokrácia fokán élő népek kerültek egymással érintkezésbe. E két civilizáció összetalálkozásából ugyanis óhatatlanul következik, hogy a zsákmányra éhes barbár szomszéd kisebb-nagyobb betöréseket hajt végre, ami ellen a civilizált nép a határvédelem megszervezésével védekezik. A határok őrzését természetesen civilizált népek szomszédi viszonyánál is meg kell szervezni, ez azonban soha nem jelent akkora terhet és soha sincs olyan hatással az állami és társadalmi életre, mint a barbárok elleni határvédelem. A barbárok szomszédsága ugyanis egyik oldalról állandó és igen súlyos veszélyt jelent, másik oldalról a veszély elhárítása különös csapatot és különös taktikát kíván meg, olyat, ami a védekező állam gazdasági és társadalmi viszonyaiból nem következik, sőt rendszerint ellentétes azokkal. A barbárok ellen megszervezett határvédelem egyszerre segítette elő a központosítást és a decentralizációt, ugyanakkor bizonyos fokig előmozdította a természeti gazdálkodásba való visszafordulást, mivel a határőr csapatokat csak természetbeni juttatásokkal, nemegyszer telepítéssel és földadományozással lehetett eltartani. Miután pedig a határvédelem ellátásához szükséges csapatokat, elsősorban könnyűlovasságot a társadalmi fejlődés adott színvonala mellett az ország lakosságából kiállítani már nem lehetett, idegene-