Hadtörténelmi Közlemények, 15. évfolyam, Hadtörténelmi Intézet (Budapest, 1968)
2. szám - Tanulmányok - Szabó László: Az első világháború erdős-hegyes terepen vívott támadó hadműveleteinek tapasztalataiból. – 1968. 2. sz. 240–260. p.
csak a harckocsik megjelenése változtatott, elsősorban a háború utolsó éveiben. A hegyekben azonban más volt a helyzet. A géppuska és a puska is csak hosszú völgyek, kopár oldalak, nyílt gerincek pásztázásakor jöhetett tekintetbe. A terep hézag nélküli lezárása még a tüzérség kiegészítő tüzével sem volt lehetséges. A sok be nem látható holttér meredek röppályájú fegyvereket, elsősorban aknavetőket követelt, ilyenek azonban a háború befejező szakaszától eltekintve nem álltak kellő számban a védelem rendelkezésére. A támadók tehát — különösen a megkerülő csoportok (mai terminológiával osztagok) nem egy esetben akadálytalanul jutottak a védelem közvetlen közelébe, sőt sokszor a szárnyaira és hátába is. Ez az ellenséget gyors visszavonulásra bírta, és lehetővé tette a gyorsabb ütemű támadást a terepnehézségek ellenére is. A hegységben folyó támadás sikerét tehát a különböző manőverek széles körű alkalmazása megkönnyítette. Ott, ahol ez hiányzott, a siker is elmaradt. Az olasz hadsereg pl. a doberdói támadó hadműveleteknél szinte egyáltalán nem alkalmazott manővert. A terep kisebb zászlóalj, ezred erejű — önálló harcra is képes osztagok alkalmazását tette volna szükségessé, ehelyett azonban az olasz gyalogság sűrű oszlopokban és hullám-harcrendben rohanta meg a védelem peremvonalát. Mindez hatalmas veszteséggel és igen kevés eredménnyel járt. Ahol viszont a támadók bátran manővereztek, a siker nem maradt el. A Kárpátokban folyó harcokban a manőverező orosz csapatok igen sokszor hozták kellemetlen helyzetbe ellenfeleiket. Az uzsoki hágóért 1914 december végén vívott küzdelemben pl. az oroszok részben arcból, részben Buda és Benina irányából átkarolták a hágót védő Rónai-Horváth altábornagy csoportját és visszavonulásra kényszerítették. Eközben történt, hogy egy orosz megkerülő osztag észrevétlenül a csoport hátába jutott és a visszavonulókon tűzzel rajtaütött. A meglepetés olyan sikeres volt, hogy a csapatok felbomlottak.17 Az oroszok később is éltek ezzel. Leginkább a sötétség beállta után, vagy virradat előtt végrehajtott rajtaütéseik voltak a legsikeresebbek. Nem egy osztrák—magyar parancsnokság jelentése említi, hogy csapataik, ha nappal ki is tartottak, a sötétségben annál nehezebb volt kézben tartani őket. „Néhány puskalövés, vagy hirtelen lárma az oldalban (tehát a szárnyakon — Sz. L.) számos esetben elegendő volt, hogy a csapatok a bekerítéstől és a fogságba jutástól való félelmükben megfutamodjanak".18 Meg kell azonban említeni, hogy ez nemcsak az osztrák— magyar csapatokra volt jellemző, hanem máshadseregekre is. Sikeres manővert hajtott végre 1916 szeptember végén Erdélyben a megerősített hegyi hadosztály erejű német Alpenkorps. A 9. Német Hadsereg vezetése a Nagyszebennél levő román csoportosítás megsemmisítésére három hadosztály erővel arcból tervezett csapást, amíg az Alpenkorpsnak a szebeni havasokon át a vöröstoronyi szoros irányába kellett előretörni és a szorost — a szeptember 26-ra kitűzött támadás kezdetéig a román csoportosítás hátában lezárni. A hat zászlóalj és öt hegyi üteg erejű csoport szeptember 22-én indult. A rendkívül nehéz terepen, 1700—2000 m magas hegyeken át, szűk ösvényeken végrehajtott előretörés a legnagyobb pontossággal folyt le. A csapatok szeptember 26-án elfoglalták és lezárták a szorost. Az Alpenkorps váratlan megjelenésével az ellenség nagyszebeni csoportosításának összeköttetése teljesen megszakadt és az ennek helyreállítására tett román intézkedések a németek szilárd ellenállásán meghiúsultak. 17 A világháború . . . VII. köt. 547. o. 18 A világháború . . . VIH. köt. 121. o. — 252 —