Hadtörténelmi Közlemények, 17. évfolyam, Hadtörténelmi Intézet (Budapest, 1970)
2. szám - Közlemények - Kun Ferenc: A Debreceni Őrzászlóalj megalakulása. – 1970. 2. sz. 219–224. p.
nél látta el az őrszolgálatot Debrecenben — az ország akkori központjában —, ahonnan a politikai, gazdasági és társadalmi újjászületés 1945 elején elindult." Ezek után megpróbáljuk feleleveníteni a debreceni őrzászlóalj létrejöttének előzményeit, s ennek során választ adni arra, hogy mi tette lehetővé az őrzászlóalj tagjainál ama tulajdonságok kialakulását, amelyek minden erről véleményt alkotó számára elismerten méltóvá tette őket megtisztelő feladatuk ellátására. Az őrzászlóalj előtörténete a Szovjetunióban az 1943—44-es években létrehozott antifasiszta és partizániskolákig, a háború éveiben a Szovjetunó és Csehszlovákia területein fellángoló partizánharcokig nyúlik vissza. Azok a kommunisták, munkásmozgalmi harcosok, akiket a második világháború során szovjetellenes háborúba kényszerítettek, az első alkalmat megragadták arra, hogy az igazságos önvédelmi harcot vívó Szovjetunió oldalára álljanak. Számukra, valamint azoknak a magyar katonáknak és tiszteknek részére, akik fogságba estek és meggyőződtek a fasizmus népellenes, reakciós jellegéről és készek voltak ez ellen fellépni, a szovjet hadvezetés módot nyújtott arra, hogy politikailag továbbképezzék magukat és önkéntes jelentkezés alapján részt vehessenek a fasizmus elleni fegyveres partizánharcokban. Főleg két ilyen kiképző, illetőleg továbbképző tábornak volt a második világháborúban kibontakozó magyar partizánmozgalom szempontjából számottevő jelentősége. Az egyik a még 1943 májusában létrehozott krasznogorszki antifasiszta iskola, a másik az 1944 nyári és kora őszi hónapjaiban szervezett Kijev melletti Szvjatosinói partizánkiképző iskola. A politikai kiképzést a Magyar Kommunista Párt Külföldi Bizottsága szervezte, az oktatómunkában olyan elvtársak vettek részt, mint Andics Erzsébet, Rudas László, Fogarasi Béla egyetemi tanárok, Illés Béla, Révai József, Nógrádi Sándor. E csoport összetételét vizsgálva arra következtetünk, hogy ebben az időszakban a párt minden erejét a fasizmus elleni harc sikeres megvívásának céljaira összpontosította és az egyéb feladatokat ennek rendelte alá. Az adott időszak lehetőségeit figyelembe véve e páratlanul magas színvonalú tanfolyamok elvégzése és a szovjet tisztek által vezetett katonai kiképzés befejezése után a magyarok csoportjait mint ejtőernyős partizánokat vetették be a Szovjetunió, Lengyelország, Csehszlovákia és Magyarország különböző harci térségeiben. Voltak közöttük, akik olyan közismert, tapasztalt szovjet parancsnokok egységében járták ki a gyakorlati partizániskolát, mint Naumov és Fjodorov, majd ezután újra bevetésre kerültek, így: Fábri József és Nógrádi Sándor egységét Szlovákiában, Úszta Gyula csoportját Kárpátukrajnában, Szőnyi Márton partizánalakulatát pedig Magyarországon vetették be utoljára. A magyar partizánmozgalom kibontakoztatásában, szervezésében és irányításában nagy szerepük volt a Szovjetunióban emigrációban levő Szmetena József: A Magyar Néphadsereg első alegységének megalakulásáról. Hadtörténelmi Közlemények, 1961. 1. sz. 4 E partizáncsoportok történetéről részletes ismertetést találunk a Harcok, emlékek című cikkgyűjteményben. Budapest, Zrínyi Katonai Kiadó, 1969.