Hadtörténelmi Közlemények, 27. évfolyam, Hadtörténelmi Intézet (Budapest, 1980)
3. szám - Szemle - R. R. Schofield: Der Sprung über den Kanal (Farkas Márton). – Szemle. 1980. 493. p.
A hadműveleti terv kialakításánál alapos mérlegelés után döntöttek a partraszállás helyéről. A szövetségeseknek biztos információi voltak arról, hogy a németek az inváziós erőket Calais térségében várják, így az ottani védelmi rendszert különösen megerősítették. Morgan és Ramsay — egyéb okok miatt is — Normandiát javasolta, amelynek számításba vett, mintegy 80 km szélességű partvidéke nem volt ugyan ideális a partraszállásra, viszont előnye abban mutatkozott, hogy a német védelem viszonylag gyenge volt, s a La Manche csatornába benyúló Cotentin félsziget felfogta, ill. mérsékelte az erős nyugati szelet, ami a csapatok partra tevésénél egyáltalán nem volt közömbös. Amellett a félszigeten helyezkedett el Cherbourg város nagy befogadóképességű kikötője. A terv a normadiai partszakaszt keleti és nyugati szektorra osztotta. A keleti (brit-kanadai) szektor 3 alszektort (Gold, Iuno, Swoird) a nyugati (amerikai) 2 alszektort (Utah, Omaha) foglalt magában. Később szükségessé vált az alszektorok strandokra való felbontása is, amelyeket betűkkel jelöltek: a keleti szektor H—R jelzéssel 11 standot, a nyugati Utah alszektor P—W, az Omaha alszektor A—G jelzéssel összesen 14 strandot kapott. Eisenhower minden alszektorba 1 hadosztályt kívánt bevetni a támadás első hullámában, amelyeket 2—2 tengeri úton szállított tartalékhadosztály követett. Az említettekkel egyidőben ejtőernyős alakulatok szálltak le az ellenség hátában. Sok fejtörést okozott, hogy a strandok a magas fokú gépesített technikát elbírják-e. Különféle éjszakai vállalkozásokkal talajmintákat vettek s azokat az angliai főhadiszálláson tanulmányozták. Megnyugtató eredmény után újabb problémák merültek fel, többek között az, hogy a hajókból a part menti vizekre szálló nehéz harckocsik nem süllyednek-e el, mielőtt még a partokat elérik. Egy magyar származású mérnök, Straussler Miklós szellemes találmánya segítette a megoldást: minden páncélost felfújható, vitorlaanyagból készült ballonnal vettek körül — amelyen 2 propeller is volt — s ezek, valamint a lánctalpak segítségével a páncélos 4,3 mérföldes sebességgel úszott a vizén. A csapatszállítás forintos feltétele, az elegendő hajótér, nemkülönben a kísérő hadiflotta (6 csatahajó, 2 monitor, 23 cirkáló, 73 torpedóromboló és 2 ágyúnaszád) a D-napra (az invázió kezdetére) a brit részen 97,6%-ig, az amerikaiaknál 99,3%-ig rendelkezésre állt. (Az előbbin 37, az utóbbin 33 hadihajó került bevetésre.) Vele egyidőben történt meg a szükséges haditechnika és állomány készenlétbe helyezése. A hatalmas konvoj (összesen 702 hajó) elindulása előtt (berakodásuk dél-angliai kikötőkben június első hetére tervszerűen megtörtént) 255 kisebb-nagyobb aknakereső hajónak kellett utat vágni, ill. a telepített német aknákat az útvonalból eltávolítani, majd az őket követő hajóknak különleges robbantóosztagokat speciális járművekkel és úszó harckocsikkal partra tenni, amelyek nem csak a szárazföldre telepített aknákat tették ártalmatlanná, hanem a strandokon a csapatok fogadásához szükséges technikai berendezéseket is felállították. E rendkívül bonyolult feladat megoldásánál égetően szükséges volt a partvédelem lekötése, amelyről a nyomasztó túlerőben levő légierő, valamint a konvojt kísérő hajóhad gondoskodott. A partraszállás folyamatának zavartalansága mindezeken túl megkövetelte, hogy 2 db vasbetonból készült, kikötőt is átvontassanak, mivel a csapatszállító hajók zöme a partot az apály miatt nem tudta megközelíteni. Ezek lehorgonyozása a partok előtt csak úgy volt lehetséges, ha a víz hullámzását a minimálisra csökkentik. E célból 70 kiszolgált hadihajót félkör alakban az invázió napján a mesterséges kikötők számára kijelölt részeken elsüllyesztettek. A kikötők egyben bázisául szolgáltak a tengerbe süllyesztett 4 olajvezetéknek, amelyek Dél-Angliából kiindulóan a csapatokat üzemanyaggal voltak hivatva ellátni. 1944. május 2. és 6. között, „Fabius" elnevezéssel a dél-angliai partoknál főpróbát tartottak, amelynek eredményeit május 15-én VI. György angol király, W. Churchill, J. Smuts tábornagy és az inváziós részerők parancsnokai előtt Eisenhower és Montgomery értékelte. Május 25-én adták ki a hadműveletre vonatkozó általános parancsokat s a partraszállás időpontját június 5-én állapították meg. Schofield közlése szerint ez utóbbi volt a legtöbb gondot okozó elhatározás, amelyet a meteorológiai viszonyok alakulása miatt végül 1 nappal későbbre kellett változtatni. A legutolsó éjszaka is gyötrődésekkel telt el, s, nem egy olyan pillanat akadt, amikor az invázió 2 héttel való eltolása került előtérbe. Végül is Eisenhower június 6-ában döntött, s a hatalmas armada elindult az Atlanti Fal ellen. A gondosan kialakított menetrend szerinti átkelést a fokozódó aggodalom kísérte. Senki sem tudta megjósolni a német védelem várható ellenállását. Mindenki abban reménykedett, hogy a megtévesztő akciók és a hónapok óta tartó félrevezető propagandakampány megzavarta a németeket. Ez utóbbi három do