Hadtörténelmi Közlemények, 35. évfolyam, Hadtörténelmi Intézet (Budapest, 1988)

4. szám - Szemle - Generál Tibor: Allah serege (Kőszegvári Tibor). – 1988. 787. p.

szerző — több-kevesebb sikerrel — miképpen birkózik az átfedésekkel, az egymásnak ellent­mondó hatalmas nemzetközi irodalmi adat­halmazzal, az idegen katonai zsargonnal és a téma célszerűnek ítélt szerkezeti kereteivel. Törekszik arra, hogy tisztán a hadművészet talaján maradjon, de ez az oszmán katona­állam esetében, melyet „...szablyával terem­tettek, tehát csak szablyával lehetett fenn­tartani," csaknem lehetetlen. E valódi katona­állam a maga rendszabályaival a társadalom valamennyi szerkezeti elemét behálózta, s így — mai kifejezéssel — „totális militariz­must" teremtett meg. A hadviselés szinte ter­melési móddá vált, a zsákmány nélkül sem a hadinép, sem az államháztartás nem létez­hetett. A könyv burkoltan egy másik problémát is hordoz. A 150 éves török hódoltság hazánkban és népünkben olyan kultúrgyökereket eresz­tett, melyeknek maradványait az azt követő két és fél százados katolikus Habsburg uralom látszólag kiirtotta. Valójában a kultúrnyomok tovább élnek, de csak a szakemberek ismerik őket. Utoljára Fekete Lajos foglalta e kultu­rális hagyományokat össze „Budapest a török korban" című munkájában. A mindennapi élet számos fogalmáról, tárgyáról, tevékenységéről nem is sejtjük, hogy azok iszlám—török kul­túrhagyományok, így a recenzált mű anyagá­ban is a katonai szakemberek a hadművészet számos olyan elemét ismerhetik fel, melyek a kontinuitás jegyében maradtak fenn. Általá­nos történetszemléletünk — a török—magyar kapcsolatokat illetően — tele van előítéletek­kel. Ennek egyik oka — a múlt­ és e századi szépírókon kívül — a keresztény krónikák, legendák, hagyományok szellemi öröksége. A keresztény — különösen a katolikus­­ kul­túra, benne a társadalombölcselet, gyűlölködve vetette el az iszlámot, mert annak funkciója nem felelt meg annak az ideológiai elvárásnak, melynek jegyében „isten áldását" hirdették vagy adták a kizsákmányolásra, továbbá a felebaráti szeretet jegyében megáldották a fegyvereket. Történelmileg az iszlámnak sincs más funkciója, csupán azok a térségek és for­mák mások, amelyek keretei között „Allah áldását" adták az erőszakos kizsákmányolásra és a hódító háborúkra. A mítoszok és illúziók ma is nemzedékről-nemzedékre élnek tovább népünk hétköznapi tudatában. A magyar urak számára érthetetlen volt, hogy az oszmán biro­dalomban — a szultáni trón kivételével — nem volt olyan állami, udvari, vagy katonai tiszt­ség, amit a gyermekadóban (devsirme) össze­szedett, majd törökké és muzulmánná nevelt „senkiháziak" — főleg hadiérdemek fejében — el ne érhettek volna. Az is igaz viszont, hogy aki közülük „arcát vesztette", vagyis a koráb­ban szerzett babérokon megnyugodva katonai kudarcot vallott, lett légyen akár nagyvezír,­ akár egyszerű ága, annak a padisah legalanta­sabb szolgái vitték el a halált. Felülről nézve ugyanis a kapuőr, kertész vagy favágó pribék ugyanolyan rabszolga volt, mint az az előkelő­ség, akinek a nyakán meghúzták a selyemzsi­nórt. A keresztény hatalmasságok sem haboztak ugyanakkor, ha útban levő, áruló, vagy eret­nek főurat kellett bakó kezére adni (pl. az angol történelem „Rózsák háborúja" túltett II. Bajezid és Dzsem herceg trónvillongásain; a franciák Szent Bertalan éjjelén több huge­nottát gyilkoltak le, mint ahány síitát I. Szelim 1513-ban kardélre hányatott stb.). Az ősiségü­ket az oszmán—török rendszertől féltő magyar főurak tehát elvárták a krónikásaiktól, hogy az „ősellenséget" a legsötétebb színekben ábrázolják. Generál Tibor nem akart, mert nem is akarhatott „szerecsenmosdatást" vé­gezni, azonban észre kellett vennie azt a tör­ténetírói elfogultságot, mely a balkáni vér­fürdőket rendező magyar hadvezetésről a leg­nagyobb elragadtatás hangján ír akkor, amikor az akindzsi portyákról szent borzadállyal szól. Ha a török hódított, ez az „Antikrisztus"­ műve volt, ha V. Károly vad zsoldosai el­pusztították a legszebb itáliai városokat és amerikai népeket irtottak ki, azt istennek tet­sző cselekedetként kommentálták. Benedek István Gábor a történelemszemléletünk török­ellenes rudimentumait annak a körülménynek tartja, hogy a Habsburg uralom idején köte­lező volt igazodni az Ausztriai Ház hivatalos mintáihoz. „Az az egyértelműen fekete kép — írja a szerző — ...melyet eredendően Bécs­ben rajzoltak, majd rajzoltattak e korszakról (t. i. a török hódoltságról) ...célzatos volt és egy másik, másfajta elnyomás érdekeit szol­gálta". Mai, tárgyilagosabb történetszemléletünk feladata, hogy kimutassa annak a nézetnek a tarthatatlanságát, mely egyértelműen csak a török nyakába varrja a máig tartó közép- és délkelet-európai bajok forrását. Generál köny­ve — amellett, hogy bevezet bennünket egy olyan hadügy rejtelmeibe, melyről azt gon­doltuk, hogy sokat tudunk róla — egy lépés annak kimutatása felé is: az oszmán—török haderő — sajátos módszerei ellenére — sem rosszabb, sem jobb nem volt a korabeli, vele szemben álló hadseregeknél. Kőszegvári Tibor — 789 —

Next