Hadtörténelmi Közlemények, 35. évfolyam, Hadtörténelmi Intézet (Budapest, 1988)
4. szám - Szemle - Generál Tibor: Allah serege (Kőszegvári Tibor). – 1988. 787. p.
szerző — több-kevesebb sikerrel — miképpen birkózik az átfedésekkel, az egymásnak ellentmondó hatalmas nemzetközi irodalmi adathalmazzal, az idegen katonai zsargonnal és a téma célszerűnek ítélt szerkezeti kereteivel. Törekszik arra, hogy tisztán a hadművészet talaján maradjon, de ez az oszmán katonaállam esetében, melyet „...szablyával teremtettek, tehát csak szablyával lehetett fenntartani," csaknem lehetetlen. E valódi katonaállam a maga rendszabályaival a társadalom valamennyi szerkezeti elemét behálózta, s így — mai kifejezéssel — „totális militarizmust" teremtett meg. A hadviselés szinte termelési móddá vált, a zsákmány nélkül sem a hadinép, sem az államháztartás nem létezhetett. A könyv burkoltan egy másik problémát is hordoz. A 150 éves török hódoltság hazánkban és népünkben olyan kultúrgyökereket eresztett, melyeknek maradványait az azt követő két és fél százados katolikus Habsburg uralom látszólag kiirtotta. Valójában a kultúrnyomok tovább élnek, de csak a szakemberek ismerik őket. Utoljára Fekete Lajos foglalta e kulturális hagyományokat össze „Budapest a török korban" című munkájában. A mindennapi élet számos fogalmáról, tárgyáról, tevékenységéről nem is sejtjük, hogy azok iszlám—török kultúrhagyományok, így a recenzált mű anyagában is a katonai szakemberek a hadművészet számos olyan elemét ismerhetik fel, melyek a kontinuitás jegyében maradtak fenn. Általános történetszemléletünk — a török—magyar kapcsolatokat illetően — tele van előítéletekkel. Ennek egyik oka — a múlt és e századi szépírókon kívül — a keresztény krónikák, legendák, hagyományok szellemi öröksége. A keresztény — különösen a katolikus kultúra, benne a társadalombölcselet, gyűlölködve vetette el az iszlámot, mert annak funkciója nem felelt meg annak az ideológiai elvárásnak, melynek jegyében „isten áldását" hirdették vagy adták a kizsákmányolásra, továbbá a felebaráti szeretet jegyében megáldották a fegyvereket. Történelmileg az iszlámnak sincs más funkciója, csupán azok a térségek és formák mások, amelyek keretei között „Allah áldását" adták az erőszakos kizsákmányolásra és a hódító háborúkra. A mítoszok és illúziók ma is nemzedékről-nemzedékre élnek tovább népünk hétköznapi tudatában. A magyar urak számára érthetetlen volt, hogy az oszmán birodalomban — a szultáni trón kivételével — nem volt olyan állami, udvari, vagy katonai tisztség, amit a gyermekadóban (devsirme) összeszedett, majd törökké és muzulmánná nevelt „senkiháziak" — főleg hadiérdemek fejében — el ne érhettek volna. Az is igaz viszont, hogy aki közülük „arcát vesztette", vagyis a korábban szerzett babérokon megnyugodva katonai kudarcot vallott, lett légyen akár nagyvezír, akár egyszerű ága, annak a padisah legalantasabb szolgái vitték el a halált. Felülről nézve ugyanis a kapuőr, kertész vagy favágó pribék ugyanolyan rabszolga volt, mint az az előkelőség, akinek a nyakán meghúzták a selyemzsinórt. A keresztény hatalmasságok sem haboztak ugyanakkor, ha útban levő, áruló, vagy eretnek főurat kellett bakó kezére adni (pl. az angol történelem „Rózsák háborúja" túltett II. Bajezid és Dzsem herceg trónvillongásain; a franciák Szent Bertalan éjjelén több hugenottát gyilkoltak le, mint ahány síitát I. Szelim 1513-ban kardélre hányatott stb.). Az ősiségüket az oszmán—török rendszertől féltő magyar főurak tehát elvárták a krónikásaiktól, hogy az „ősellenséget" a legsötétebb színekben ábrázolják. Generál Tibor nem akart, mert nem is akarhatott „szerecsenmosdatást" végezni, azonban észre kellett vennie azt a történetírói elfogultságot, mely a balkáni vérfürdőket rendező magyar hadvezetésről a legnagyobb elragadtatás hangján ír akkor, amikor az akindzsi portyákról szent borzadállyal szól. Ha a török hódított, ez az „Antikrisztus" műve volt, ha V. Károly vad zsoldosai elpusztították a legszebb itáliai városokat és amerikai népeket irtottak ki, azt istennek tetsző cselekedetként kommentálták. Benedek István Gábor a történelemszemléletünk törökellenes rudimentumait annak a körülménynek tartja, hogy a Habsburg uralom idején kötelező volt igazodni az Ausztriai Ház hivatalos mintáihoz. „Az az egyértelműen fekete kép — írja a szerző — ...melyet eredendően Bécsben rajzoltak, majd rajzoltattak e korszakról (t. i. a török hódoltságról) ...célzatos volt és egy másik, másfajta elnyomás érdekeit szolgálta". Mai, tárgyilagosabb történetszemléletünk feladata, hogy kimutassa annak a nézetnek a tarthatatlanságát, mely egyértelműen csak a török nyakába varrja a máig tartó közép- és délkelet-európai bajok forrását. Generál könyve — amellett, hogy bevezet bennünket egy olyan hadügy rejtelmeibe, melyről azt gondoltuk, hogy sokat tudunk róla — egy lépés annak kimutatása felé is: az oszmán—török haderő — sajátos módszerei ellenére — sem rosszabb, sem jobb nem volt a korabeli, vele szemben álló hadseregeknél. Kőszegvári Tibor — 789 —