Hadtörténelmi Közlemények, 103. évfolyam, Hadtörténeti Intézet (Budapest, 1990)

4. szám - Andrássy Gyula gróf halálának 100. évfordulójára - Hermann Róbert: ‘A szép akasztott’. Andrássy Gyula 1848-1849-es szerepéről. – 1990. 3. p.

királyit, Lónyay Menyhértet és Gábort is. A tervről — mint indítványozó — tudott Széchenyi és az ellenzék vezéri posztjára vágyó Szemere is. A tervnek a résztvevők igyekeztek megnyerni a többi ellenzéki követet is. Január 30-án egy Lónyay Gábornál tartott konferencián Andrássytól is meg­kérdezték, „hogy hát ha valami jönne, ilyesmi, mit mondanánk?" Lónyay Meny­hért naplója szerint „Andrássy igen hajlandónak látszott az egészet elfogadni". Két nap múlva azonban megérkezett a várt leirat, s az bizony nemigen volt kielégítő. Andrássy egyenesen kijelentette: „Nem ér semmit, nincs benne sem­mi". Aznap este egy Lónyay Gábornál tartott konferencián Andrássy és Szent-Iványi Károly voltak azok, akik „nem nyilatkoztak kedvezően". Széchenyi igyekezett ugyan kapacitálni az ifjú grófot, másnap külön írt neki a leirat ügyében, abban a reményben, hogy „ő az egyetlen . . . tán, ki dolgainkat ma­gasabb szemszögből látja". István főherceg szintén magához hívatta Batthányt, Kossuthot, Andrássyt és még többeket. A meggyőzés azonban nemigen sike­rült. Andrássy még Széchenyit is megbántotta azzal, hogy hevesen gyalázta a leiratot és igyekezett „népszerűtleníteni" azt. Széchenyi február 4-én is magá­hoz hívatta, beszélt vele, de rezignáltan jegyezte fel naplójában: „sajnos, azt hiszem, későn, a kérdéses ügyben Szemerével együtt ő ártott a legtöbbet". A február 5-i kerületi ülés előtt az ellenzék győzelme biztosnak látszott, ugyanis a Kossuth által javasolt válasz mellett 26 megye követei kötelezték el magukat. Ennek lényege az volt, hogy köszönetet mondanak ugyan az uralko­dónak a leiratban kifejtett jó szándékáért, de fenntartják az adminisztrátori rendszer — még az országgyűlés alatt történő — felszámolásának követelését. A Szent-Iványi Károly gömöri követ által előterjesztett indítványt hatástala­nítani igyekezett Lónyay Menyhért beregi követ, aki indítványában a királyi ígéret folytán már megszűntnek nyilvánította a rendek aggodalmát az admi­nisztrátori sérelem tárgyában. Csakhamar szavazásra került a sor, amelyben egy szavazattal Lónyay indítványa nyert többséget. Kossuth ezután bejelen­tette, „e szavazat következésében az országgyűlésen többé béke nem lehet, ha­nem harc lesz az utolsó percig". Kiemelte, a rendek ezzel a szavazással még nem döntötték el, hogy „az adminisztrátori rendszerben fekvő egyes sérelme­ket is el akarják-e dobni, vagy nem?" Erre Babarczy Antal, Csongrád vármegye követe kikelt az ellen, hogy az ellenzék a beregi indítvány győzelme után is erőltesse a saját véleményét. Az ezt követő indulatos vitában Andrássy is fel­szólalt. Úgy vélte, hogy a beregi indítványban „nincs kimondva, mintha a sére­lem meg volna már szüntetve". Kiemelte, hogy a királyi leiratban „semmi uti­lizálni valót nem lát", mivel az alaptalannak nevezi az aggodalmat, noha „30 megye aggódott", illetve csak kivételes esere ígéri adminisztrátorok kinevezé­sét, „de ha 32 adminisztrátor kivétel, úgy 42 szintén lehet kivétel". A követ­kező napokban folytatódó vitákban Kossuth álláspontja látszott többségre ke­rülni. Február 8-án Somssich az ellenzéket közeledésre szólította fel, hogy az országgyűlés előtt álló feladatokat meg lehessen oldani, mondván, hogy a kon­zervatívok a beregi indítvány elfogadásával engedményt tettek, mivel ők nem láttak sérelmet az adminisztrátori rendszerben, ugyanakkor az ellenzék nem hajlandó engedményekre. Andrássy hozzászólásában bizonyíthatatlannak mond­ta Somssich állításait. Kijelentette, hogy az ellenzék részéről már a gömöri indítvány elfogadása is engedmény volt. Véleménye szerint ezzel szemben Somssich csak két engedményt tett: az egyik az, hogy „24 nem aggódó megyé­vel kimondatá, (...) 23 aggódó megye nem aggódik"; a másik az, hogy „öt

Next