Hadtörténelmi Közlemények, 103. évfolyam, Hadtörténeti Intézet (Budapest, 1990)
4. szám - Andrássy Gyula gróf halálának 100. évfordulójára - Hermann Róbert: ‘A szép akasztott’. Andrássy Gyula 1848-1849-es szerepéről. – 1990. 3. p.
királyit, Lónyay Menyhértet és Gábort is. A tervről — mint indítványozó — tudott Széchenyi és az ellenzék vezéri posztjára vágyó Szemere is. A tervnek a résztvevők igyekeztek megnyerni a többi ellenzéki követet is. Január 30-án egy Lónyay Gábornál tartott konferencián Andrássytól is megkérdezték, „hogy hát ha valami jönne, ilyesmi, mit mondanánk?" Lónyay Menyhért naplója szerint „Andrássy igen hajlandónak látszott az egészet elfogadni". Két nap múlva azonban megérkezett a várt leirat, s az bizony nemigen volt kielégítő. Andrássy egyenesen kijelentette: „Nem ér semmit, nincs benne semmi". Aznap este egy Lónyay Gábornál tartott konferencián Andrássy és Szent-Iványi Károly voltak azok, akik „nem nyilatkoztak kedvezően". Széchenyi igyekezett ugyan kapacitálni az ifjú grófot, másnap külön írt neki a leirat ügyében, abban a reményben, hogy „ő az egyetlen . . . tán, ki dolgainkat magasabb szemszögből látja". István főherceg szintén magához hívatta Batthányt, Kossuthot, Andrássyt és még többeket. A meggyőzés azonban nemigen sikerült. Andrássy még Széchenyit is megbántotta azzal, hogy hevesen gyalázta a leiratot és igyekezett „népszerűtleníteni" azt. Széchenyi február 4-én is magához hívatta, beszélt vele, de rezignáltan jegyezte fel naplójában: „sajnos, azt hiszem, későn, a kérdéses ügyben Szemerével együtt ő ártott a legtöbbet". A február 5-i kerületi ülés előtt az ellenzék győzelme biztosnak látszott, ugyanis a Kossuth által javasolt válasz mellett 26 megye követei kötelezték el magukat. Ennek lényege az volt, hogy köszönetet mondanak ugyan az uralkodónak a leiratban kifejtett jó szándékáért, de fenntartják az adminisztrátori rendszer — még az országgyűlés alatt történő — felszámolásának követelését. A Szent-Iványi Károly gömöri követ által előterjesztett indítványt hatástalanítani igyekezett Lónyay Menyhért beregi követ, aki indítványában a királyi ígéret folytán már megszűntnek nyilvánította a rendek aggodalmát az adminisztrátori sérelem tárgyában. Csakhamar szavazásra került a sor, amelyben egy szavazattal Lónyay indítványa nyert többséget. Kossuth ezután bejelentette, „e szavazat következésében az országgyűlésen többé béke nem lehet, hanem harc lesz az utolsó percig". Kiemelte, a rendek ezzel a szavazással még nem döntötték el, hogy „az adminisztrátori rendszerben fekvő egyes sérelmeket is el akarják-e dobni, vagy nem?" Erre Babarczy Antal, Csongrád vármegye követe kikelt az ellen, hogy az ellenzék a beregi indítvány győzelme után is erőltesse a saját véleményét. Az ezt követő indulatos vitában Andrássy is felszólalt. Úgy vélte, hogy a beregi indítványban „nincs kimondva, mintha a sérelem meg volna már szüntetve". Kiemelte, hogy a királyi leiratban „semmi utilizálni valót nem lát", mivel az alaptalannak nevezi az aggodalmat, noha „30 megye aggódott", illetve csak kivételes esere ígéri adminisztrátorok kinevezését, „de ha 32 adminisztrátor kivétel, úgy 42 szintén lehet kivétel". A következő napokban folytatódó vitákban Kossuth álláspontja látszott többségre kerülni. Február 8-án Somssich az ellenzéket közeledésre szólította fel, hogy az országgyűlés előtt álló feladatokat meg lehessen oldani, mondván, hogy a konzervatívok a beregi indítvány elfogadásával engedményt tettek, mivel ők nem láttak sérelmet az adminisztrátori rendszerben, ugyanakkor az ellenzék nem hajlandó engedményekre. Andrássy hozzászólásában bizonyíthatatlannak mondta Somssich állításait. Kijelentette, hogy az ellenzék részéről már a gömöri indítvány elfogadása is engedmény volt. Véleménye szerint ezzel szemben Somssich csak két engedményt tett: az egyik az, hogy „24 nem aggódó megyével kimondatá, (...) 23 aggódó megye nem aggódik"; a másik az, hogy „öt