Hadtörténelmi Közlemények, 111. évfolyam, Hadtörténeti Intézet (Budapest, 1998)

3. szám - Visszaemlékezések - Radnóczy Antal: A magyar katonai emigráció története, 1945-1990. – 1998. 728. p.

Hadviselés a Kádár-rendszer ellen Eisenhower bizonyára úgy kerül be a magyar történelembe, mint aki kétszer is kiszol­gáltatta hazánkat a Szovjetuniónak. Először a második világháborúban, amikor - a nyu­gati szövetséges erők főparancsnokaként - elutasította Churchill politikai előrelátásról tanúskodó tervét a balkáni partraszállás elsőbbségéről, amely biztosíthatta volna, hogy a későbbi keleti blokk országai nem kerülnek szovjet megszállás alá. Hogy ez mit jelentett volna? Elég, ha megnézzük a különbséget Ausztria és Magyarország között. A második „árulást" 1956-ban követte el. Noha nagy volt a kísértés, hogy a katonai emigráció beavatkozzék a szabadságharcba, végül mégsem került rá sor. Ennek ellenére Kádár mindent elkövetett, hogy a forradalom előkészítésével, kirobbantásával és a harcok irányításával megvádoljon bennünket. Ez a próbálkozása nem vezetett eredményre. Egyetlen nyugaton élő magyar katonát sem tudott állítani hazugságainak igazolására. A szellemi előkészítésben való szerepünket nem ta­gadtuk, hiszen ez minden emigráció kötelessége. Az ENSZ különbizottsága megállapítot­ta, hogy a magyar szabadságharc kommunista provokációra kirobbant spontán felkelés volt. Mintegy kétszázezer, főként fiatal menekültből választották ki a tanúkat, akiknek a kihallgatása a bécsi amerikai és brit nagykövetségen folyt szigorú titoktartás mellett. A kihallgatási jegyzőkönyveket és a neveket őrző ENSZ-különmegbízott, a dán Bang Jensen nemcsak megtagadta az adatok kiszolgáltatását a főtitkárnak, hanem elégette a jegyzőkönyveket és a hamut látványosan szétszórta a New York-i ENSZ-palota tetejéről. Nem zárható ki, hogy ezért gyilkolták meg máig ismeretlen tettesek. A Nemzetőr megalapítása A menekült szabadságharcosok összegyűjtése Ausztriában történt, onnan vágtak neki az emigrációs életnek a nyugat-európai és tengerentúli országokban. A katonai emigráció és a nyugati kormányok, hivatalos szervek a legnagyobb elismeréssel adóztak a szabad­ságharcosoknak. Ebben az időben Bécsben, sajtóvonalon dolgoztam és alkalmam nyílt, hogy eljövendő sorsukkal kapcsolatban támogatást nyújtsak és segítsem őket a szervez­kedésben. Ekkor találkoztam Tollas Tiborral, akiben azonnal felismertem a menekültek egyik fontos szellemi irányítóját. Szinte sugárzott róla a sokat szenvedett politikai fog­lyok és a szabadságharcosok szellemisége. Maga köré gyűjtötte azokat, akik az első pil­lanattól fogva megalkuvást nem ismerő szellemi hadviselést folytattak a Kádár-rezsim ellen. Még katonaiskolás korából ismertem őt. Együtt szolgáltam a bátyjával Tata-Tóvárosban. Mint Ludovikát végzett tiszt, volt politikai fogoly és szabadságharcos a nemzetőrség parancsnokának törzsében, utasításra, a hadviselés szellemi eszközökkel történő folytatására jött ki közénk. A Münchenben megjelenő Hungária szerkesztői elfogadták a javaslatomat, hogy az új helyzetnek megfelelően támogassák a szabadságharcos sajtót. Dr. Makra Zoltán és mun­katársai, Kovách Aladár, a neves író és dramaturg, valamint Stankovich Viktor vállalták a Hungária olvasóközönségére alapozott támogatást és hosszú éveken át segítették Tollas Tibort és társait.

Next