Hadtörténelmi Közlemények, 120. évfolyam, Hadtörténeti Intézet (Budapest, 2007)
2. szám - Vita - R. Várkonyi Ágnes: Történetírás, kritika és emlékezet 623-648
Mint hozzászólásra meghívott kutató elöljáróban illő hangsúlyoznom, hogy nem vagyok a mohácsi csata korának szakértője, és hadtörténésznek sem nevezném magamat. Messze állok attól is, hogy otthonos legyek a posztmodern problematikában. Bár már csak a kutatótörténész létállapotával járó természetes kíváncsisága, kalandvágya ösztönzésére is, nagy érdeklődéssel olvasom a posztmodern történetelméleti írásokat és a körülötte zajló hazai és külföldi irodalmat. Annál is inkább, mert rengeteg XVII-XVIII. századi historiográfiai szöveg ment át és megy át rendszeresen a kezemen, következésként állandóan szembesülök szemléleti és módszertani kérdésekkel. Közismert, mégsem árt, ha utalok rá, hogy a posztmodern csak az egyike a történetírás megújításával foglalkozó irányzatoknak. Hayden White és követői, elveinek továbbfejlesztői sok, más modern történetszemléletben ugyancsak eleven kérdést is felvetnek, s vitáik is kölcsönösen hatnak egymásra. Végül: a XX. század történésznemzedékei folyamatosan élték meg, ahogy történelemmé váltak a tegnapok, térségünkben különösen gyorsított felvételben pergette elénk újabb és újabb arculatát a múlt, s alig követhető heves intenzitással rendeződtek át a szellemi csataterek. Amit Benedetto Croce valahogy úgy fogalmazott meg, hogy minden történelem XX. századi történelem is. A forrásismeret bonyolult követelményével már egyetemista koromban, főleg Hajnal István előadásain találkozhattam, majd mint kezdő kutató szembesültem, amikor egy évvel megjelenése után, az akkori elzárt világunkban csodával határos módon, kezembe került E. H. Carr 1961-ben megjelent műve, és lelkes, de kevés sikert arató ismertetést írtam róla. Ezek a körülmények eleve meghatározzák, hogy a vitaindító előadás ismeretelméleti kérdését az általános történetkutatói gyakorlat szempontjából látom időszerűnek és továbbgondolásra érdemesnek. A történetírás A történetírás és a múlt viszonyát vizsgálva aligha mellőzhető az a kettős dinamizmus, amire újabban Paul Ricoeur is utalt, s amely a háborúk megismeréséről a legrégibb időktől kezdve szakadatlanul tárja elénk a tanúságtevők szövegeit. Egyrészt a történetírás belső fejlődése, másrészt a történetírót alakító kor, felhalmozódott forrás- és emlékanyagával és tapasztalataival. Indokolt, hogy Gyáni Gábor vizsgálati terepül „a csata eseményé"-t választotta. Annak ellenére, hogy a kora újkorban a csaták hosszabb vagy rövidebb távú folyamatokba, stratégiai és taktikai elgondolásokba illeszkednek. Viszont végigtekintve a csatatörténetek hosszú láncolatán, némileg érthető, hogy a történetírás elméleti kérdéseivel foglalkozó szerzők miért vették példáikat gyakran a harcmezők véres eseményeiből. Valószínű, hogy a csaták történetének újabban tapasztalható tudományos reneszánsza nincs összefüggésben az elszaporodott számítógépes csatajátékokkal, viszont a töretlen társadalmi érdeklődés aligha mellőzhető. A kérdés, hogy elbeszélhető-e egy csata hiteles története, nem új. Lehet, hogy valóban a posztmodern nyomán „vált igazán tudatossá a szaktörténészek körében", de megfordítva is érvényesnek tűnhet. Bármely közösséget úgyszólván az idők kezdetétől foglalkoztatnak csatái, de aligha van történeti esemény, amely győztesnek és vesztesnek egyaránt ravasz . R. Várkonyi Ágnes: E. H.Carr: What is History? (London, 1961). Világtörténet, 1964. 2-3. sz. 113-116. o. Vö. Tóth Árpád: Mi a történelemelmélet? E. H.Carr: Mi a történelem. Aetas, 1995. 1-2. sz. 308. o., 3. jegyzet.