Hadtörténelmi Közlemények, 120. évfolyam, Hadtörténeti Intézet (Budapest, 2007)
2. szám - Vita - R. Várkonyi Ágnes: Történetírás, kritika és emlékezet 623-648
csapdákat vetve a megismerés, értelmezés nehezebb feladatai elé állította volna az utókort. A kérdést pedig eleve nemleges válasz hangsúlyával is fel lehet tenni, s ily módon egérutat kínálunk a történeti kutatások nehézségeivel megküzdeni rest vagy képtelen szerzőknek, s szabad teret a minden szakmai kontrolt mellőző fantazmagóriáknak. Kézenfekvő lett volna abban a ma is nyitott vitában, hogy a történetírás faktuális vagy fikcionális diskurzus, a Roger Chartier kérdéseire válaszoló Hayden White kijelentését idézni: „Az elbeszélő történetírásban a történésznek annak érdekében, hogy a »tényeket« az »elbeszélés«elemévé alakítsa", Napóleont úgy teszi meg a történet szereplőjévé, hogy eljátszatja vele azt a szerepet, amit az elbeszélés funkciójában neki szánt. Annál is inkább, mert azonnal kiderül: már Tolsztoj is hasonlót állapított meg a Háború és béke lapjain: a történészek eljátszatták Napóleonnal a nagy hadvezér, a nagy politikus, a száz- és százezrek csodált császára szerepét. A borogyinói csata előtti napon a terepszemléhez „nem kellett az a lángésznek nevezett, különös felsőbbrendű képesség, amellyel annyira szeretik felruházni Napóleont, de a történészek, akik később leírták ezt az eseményt, és azok az emberek, akik akkor körülvették Napóleont, és maga Napóleon is másként gondolkozott." S ezzel a nagy csaták nagy hadvezére révén bent is lennénk a kérdés sodrában. Ehelyett kitérőre kényszerülünk. A vitaindító előadás a történelmi források valóságtartalmával kapcsolatos problémákat Marc Bloch több mint fél évszázaddal ezelőtti írásából kiragadott részleteket idézve illusztrálja. Bizonyára nem gondolt rá a szerző, hogy ezzel akaratlanul téves látszatot kelt. Mintha az Annales egyik alapítója lenne a posztmodern szemlélet elődje. Csakhogy erről szó sincs! Ezek az idézetek, visszahelyezve Bloch eredeti gondolatmenetébe, a megelőző és következő részekkel együtt azt fejezik ki, hogyan kezelhetők a források és az emlékezések, amelyek felszínes, formális felhasználásának veszélyeit a posztmodern teoretikusok is indokoltan hangsúlyozták. Viszont cáfolja a posztmodern szerintem végletes tételét, hogy a múlt valósága nem ismerhető meg, mert a történelem nem más, mint hogy a történészek elmondják az ilyen-olyan források tartalmát, anélkül hogy tudnák, miről is szólnak. Konkrétabban: a vitaindítóban idézett mondatok és szövegrészek Marc Bloch művének Forráskritika fejezetéből vannak kiragadva, ahol a szerző A hazugság és tévedés nyomában címmel hoz fel sokféle és nagyon árnyaltan elemzett példát különböző dokumentumokból. Mégpedig azért, hogy utána bemutassa a módszereket a töredékes emlékezések, tévedések, megtévesztések, hamisítások, „suttyomban végrehajtott módosítások" kiszűrésére, hatástalanítására. A „tanúbizonyságok kritikája", amelyet Bloch azóta is felülmúlhatatlan módon „kifinomult művészetnek", „racionális művészetnek" nevez, éppen a különböző források valóságtartalmának ellenőrző vizsgálatait mutatja be. Többek között azt, hogy például Mabillon ( 1632— 1707) hogyan alapozta meg kritikai követelményeivel a korszerű oklevéltant. Marc Bloch idézett írása a történetírók évszázados küzdelmét foglalja össze, hogy feltörjék a források zárait és eljussanak azok eredeti, hiteles tartalmához. Hosszú ez az út, és a gyűszűnyi sikerek állomásai között a forráskritikai munkát tengernyi melléfogás, kudarc és tévedés kísérte. 6 Roger Chartier: Quatre questions à Hayden White. Storia della Storiografia, 24 (1993), 133-142. o.; vö. Hayden White: A történelem terhe. (Összeáll. Braun Róbert. Ford. Berényi Gábor, Braun Róbert.) Budapest, 1997. k.k. 7 Tolsztoj: Háború és béke. (Ford. Makkai Imre.) Budapest, 1954. 3. k. 194. o. 8 Marc Bloch: A történész mestersége. Budapest, 1996. 61. skk., különösen 80-81. o.