Hadtörténelmi Közlemények, 120. évfolyam, Hadtörténeti Intézet (Budapest, 2007)

2. szám - Vita - Gyáni Gábor: A csatatörténettől a történelem terhéig 687-693

GYÁNI GÁBOR A CSATATÖRTÉNETTŐL A TÖRTÉNELEM TERHÉIG Köszönet illeti R. Várkonyi Ágnest, hogy kitartó figyelemben részesítette a csata tör­ténetírói ábrázolhatóságát firtató írásomat. A hazai történészek közül, mondhatni, első­ként ő foglalkozott ily behatóan valamelyik elméleti írásommal. A vitacikkem megjele­nését követően közzé tett „hozzászólások" szerzői ugyanis még távoli utalást sem tettek annak létére. Annak ellenére is örömömnek adok hangot, hogy R. Várkonyi Ágnes végül adós maradt annak igazolásával, miszerint: „A csata tanúságtevőjének és a két halott tör­ténetírónak kiragadott, és óhatatlanul leegyszerűsítve értelmezett írása nem elegendő bi­zonyíték a bevezetőben előlegezett feltevésre." Nem tudom, milyen „a bevezetésben előlegezett feltevést" tulajdonít nekem a szerző, tekintve hogy egynél több tézist fogalmazok meg azon a bizonyos helyen, a vitapartne­rem azonban egyikükre sem utal: arra gondol vajon, amelyik a történeti tudás közvetített voltát, vagy arra, amelyik a történetírói beszéd konstruktív természetét, netán arra, ame­lyik a történetírás formája és tartalma közti szoros összefüggést érinti? Mindez homály­ban marad, és annyi derül ki csupán, hogy Hayden White-ot követve egyesek, beleértve jelen sorok szerzőjét is, a történelmet diskurzusnak minősítik, és határozott különbséget tesznek múlt és történelem között. Ez után pedig nyomban kérdéssé lesz: „vajon a törté­neti esemény a forrásokból egyáltalán megismerhető-e?" R. Várkonyi Ágnes maga sem ad választ erre az utóbbi kérdésére, s annyit állapít meg csupán: „A teljesebb forrásanyag és a maradéktalanul számba vett szakirodalom alapján is korai lenne lezárni a múlt sokoldalú, sohasem teljes, de mindig is új meglepetésekkel szol­gáló megismerésének lehetőségeit." A válasz bizonytalanságban hagy azt illetően, hogy (1) milyen episztemológiai álláspontot képvisel valójában a szerző; (2) mit szól ahhoz, amit cikkemben - korántsem Hayden White nyomdokain haladva - a csata (és nem az esemény mint olyan) történetírói elbeszélhetőségéről előterjesztettem. Ez utóbbit illetően hossza­dalmas elemzésnek vetettem alá két, de különösen egy történész beszéd- és írásmódját, hogy megtudjam: „elbeszélhető-e egy esemény vagy események bonyolult és kusza sora hitelt érdemlő módon a tanúbizonyságok evidenciáira hagyatkozva".­­ Az elemzés eredmé­nyeként végül arra jutottam: (1) egy csata, még kivételesen jó forrásadottságok feltételei mellett sem ábrázolható „úgy, ahogy volt", ami fokozottan igaz a kifejezetten rosszul do­kumentált mohácsi ütközetre; (2) minden történészi ábrázolatnak nélkülözhetetlen eleme a képes beszéd, a retorika, ami olykor stratégiai szerepet tölt be a csata hiányosan rekonstru­álható lefolyását elbeszélendő; (3) az utóbbi gondjaival szembesülő, ugyanakkor a kerek és teljes történet elmondására felhatalmazott, sőt arra kötelezett történész eltérő elbeszélői módszerek közt választ, amikor meg kívánja oldani korántsem könnyű feladatát; (4) nem tűnik igazán szerencsés eljárásnak, ha a kínálkozó módszerek közül az erős, sőt a túlzottan normatív történetírói utat választja, mivel a történész vélt vagy valóságos tudása ez esetben Gyáni Gábor: Elbeszélhető-e egy csata hiteles története? Metatörténeti megfontolások. Hadtörténelmi Közlemények, 119 (2006), 1. sz. 121. o.

Next