Hadtörténelmi Közlemények, 120. évfolyam, Hadtörténeti Intézet (Budapest, 2007)
2. szám - Vita - Gyáni Gábor: A csatatörténettől a történelem terhéig 687-693
a múlt tanúságtétele(i) fölé kerekedik, hogy elnyomja a tanúságtevő(k) források közvetítésével megnyilatkozó valamikori tapasztalatát. Nem kívánom cikkem gondolatmenetét (és bizonyító anyagát) feleleveníteni, ezért pusztán csak jelzem: a mohácsi esettanulmány arra és nem többre szolgált, hogy kétségeket ébresszek a csataesemény tanúbizonyságokra alapozott hiteles elbeszélhetősége iránt. Fő érvem, hogy az ennyire kusza és drámai eseménysornak nincs, nem lehet olyan korabeli megfigyelője, akinek megfigyelőként (ilyen-olyan résztvevőként) szerzett tapasztalatai az egészre és minden egyes fontos részletre - mint „hiteles tanúnak" - egyformán kiterjedhetne. Ennek történetírói belátását a John Keegan által meghonosított hadtörténetírói műfaj, „a csata arca" tovább erősítheti. (Mellékesen szólva: R. Várkonyi Ágnes pozitív példaként szól az általam is idézett Duby Bouvines-i csatatörténeti könyvéről, valamint három Keegan-epigon munkájáról. De hiszen ezek nem épp arra szolgálnak megfelelő bizonyítékkal, hogy egy csata egyedül csak partikuláris nézőpontokból írható le, nincs tehát egyetlen megírásra váró történet, legföljebb különbözőképpen elmondható történetek léteznek?). További következtetésként szűrtem le azt is, hogy a társadalomtudományos, tehát a modellalkotó történetírás csatatörténeti kamatoztathatósága viszonylag csekély, az eredményessége pedig erősen vitatható. Ez volt (lett volna) Perjés-kritikám fő hozadéka. Végül: egy csata „hiteles" sztorija nem választható el a csata résztvevőinek ama tapasztalatától, melyet az eseményt illető elbeszéléseik öntenek végső formába. Az, hogy mi mit jelent és minek mi a jelentősége, állítottam írásomban, az eseményről szóló (utólagos) elbeszélések és a befogadásuk során, kettőjük együttes eredményeként kristályosodik majd ki. Ezért is javasoltam, hogy ne Brodarics ellenében, hanem sokkal inkább Brodarics tapasztalatai tükrében láttassuk végre, mi történt 1526 késő nyarán a mohácsi síkon. R. Várkonyi Ágnes mérhetetlenül sok történelmi ismeretet birtokában szól hozzá szerény előadásomhoz: írásában sokat olvashatunk háborúkról, a hadtörténetírás történetéről, Tolsztoj történelemfelfogásáról, továbbá Mohács emlékezetéről és persze Brodaricsról. Egyetlen szót sem szentel azonban a fent említett problémáknak, holott cikkem gondolatmenetének ezek alkották a fő gerincét. Ezért is értetlenkedem, hogy miként juthatott a szerző arra a következtetésre, miszerint nem szolgáltattam „elegendő bizonyítékot" állítólagos feltevéseimre. Az ezen állítását alátámasztó érvek hiányában azonban nincs mivel vitatkoznom. Megragadta viszont a figyelmemet írásának néhány apró mozzanata, melyek végig kísérik argumentációját. Az első Hayden White gyakori emlegetésével áll kapcsolatban. Némileg érthetetlen számomra az amerikai teoretikus gyakori szerepeltetése, mivel (1) cikkemben egyetlen szó sem esik White-ról; (2) továbbá érvelésemben közvetlenül nem is támaszkodtam sem az általa kifejtett tropológiai elméletre, sem a történetírói beszéd és a múltbeli valóság közti diszkontinuitás általa vallott gondolatára. Hogy került tehát a csizma az asztalra? Mielőtt a kérdésre térnék, szóba szeretnék hozni egynémely filológiai apróságot. * Egy forrás történész általi „elnyomása" különösen az esetben fordul elő, amikor a forrás adatai ellentmondanak a historikus múltat illető elképzeléseinek. Ilyenkor hamisítást, hazugságot, tévedést vagy feledékenységet stb. varr a történész a tanú és írásos bizonyítéka nyakába. A problémát hosszan elemzi és értékeli: Richard J. Evans: Lying about Hitler: History, Holocaust, and the David Irving Trial. New York, 2002. 249. o. és passim.