Hajdú-Bihari Napló, 1958. március (3. évfolyam, 51-76. szám)

1958-03-01 / 51. szám

Hazaérkezett a magyar küldöttség (Folytatás az 1. oldalról) fenség táborába átment iratokat nem agitálni, ha­nem ütni kell az ellenség­ge­ együtt. Azt tapasztaltuk, hogy jobb, ha a gyakran ingadozók nincse­nek a pártban. A párt szám­szerűleg most kisebb, mint volt, de egységesebb, harco­sabb és így nagyobb a tekin­télye is, ereje is, mint az ellen­forradalmi támadás előtt volt. A múlt hibái nyomán levont egyik legfőbb tanulságunk, hogy a párt és a dolgozók széles tömegei között élő kap­csolat, kölcsönös bizalom a párt, a népi rendszer leg­főbb nélkülözhetetlen ere­je. Gondolnunk kell arra — folytatta —, hogy még nem haltak ki azok az emberek, akik a burasoá-nacionalizmus mérgezett nyilával készen áll­nak mindig arra, hogy megkí­séreljék népeink viszonyát megzavarni. De ezeknek mi nem engedünk teret, és za­vart keltő kísérleteiket az igaz­ság erejével és világos hirde­tésével lehetetlenné tesszük — mondotta Kádár elvtárs. Ebben a szellemben mond­tuk, hogy a Magyar Népköztársaság­nak nincs egy országgal szemben sem területi, sem más igénye. Aki ilyet felvet, nemcsak a ve­lünk testvéri barátságban élő szomszéd népköztársaságok el­lensége, hanem halálos ellen­sége elsősorban a Magyar Népköztársaságnak, és az urak miatt oly sokat szenvedett ma­gyar dolgozó népnek. Ma népeink vállvetve har­colnak a béke megszilárdítá­sáért és biztosításáért, a szo­cializmus felépítéséért, egész táborunk egységének további erősítéséért. Kormányaink tá­mogatják azt a politikát, amely e célok megvalósítását szol­gálja. Helyeseljük a nemzetkö­zi tárgyalásokat és megegye­zések módszerét és hisszük, hogy a kormányfők találko­zója, amit a Szovjetunió kor­mánya javasolt, létrejön és minden nép érdekében szük­séges és fontos eredményeket tud elérni. Támogatjuk azt a követe­lés­t, amely a tömegpusztító fegyverekkel való kísérletek megtiltását kívánja. Támoga­tást nyújtunk minden javas­latnak, amely a leszerelést, a külföldi csapatok kivonását, általában a békés együttélést, a békés gazdasági versengést szolgálja. Kádár elvtárs végezetül egész népünk nevében további sok sikert kívánt a Román Munkáspártnak, Románia né­pének, minden dolgozójának a szocializmus építésében és a béke védelmében. A hatalmas éljenzéssel foga­dott beszédek után Kádár Já­nos és Gheorghiu-Dej a nagy­gyűlés több tízezer részvevőjé­nek viharos tapsa közepette megölelte egymást. Az elutazás Csütörtökön 24 órakor el­utazott Bukarestből a Magyar Szocialista Munkáspárt és a forradalmi munkás-paraszt kormány küldöttsége. A késő éjszakai óra ellenére a buka­resti dolgozók nagy tömege gyűlt össze a Baneasai pálya­udvaron, hogy búcsút vegyen a vendégektől. A magyar párt- és kormány­­küldöttség tagjainak búcsúzta­tására Gheorghiu-Dej és Chivu Stoica vezetésével a román párt- és állami élet számos ve­zetője megjelent a pályaudva­ron. Ott voltak a Bukarestben akkreditált egyes diplomáciai képviseletek vezetői, a Magyar Népköztársaság nagykövetsé­gének tagjai, a román és a külföldi sajtó képviselői. A román és a magyar him­nusz hangjai közepette Kádár János Gheorghiu-Dej-zsel együtt ellépett a díszszázad előtt. Egy fiatalokból álló cso­port virágot nyújtott át a ma­gyar küldöttség tagjainak. A vendégek búcsút vettek a dip­lomáciai testület tagjaitól és a megjelent hivatalos személyi­ségektől. A magyar és a román állami és pártvezetők baráti kézszorítással búcsúztak egy­mástól, Kádár János és Gheor­ghiu-Dej melegen összeölelkez­tek. A pályaudvaron összegyűlt lelkes tömeg hosszasan éltette a magyar és a román nép örök barátságát. A magyar párt- és kormány­küldöttséget Mariuseamu kül­ügyminiszterhelyettes és Caius Francescu, a külügyminiszté­rium protokollosztályának ve­zetője elkísérte a magyar­ro­(Kiküldött munkatársunk je­lenti.) A biharikeresz­tesi állomáson román és magyar zászlókat lenget a februári szél. Az idő hűvös, esős, szeles, de ki tö­rődik most ezzel! A romániai útjáról hazatérő magyar párt­os kormányküldöttség fogadá­sára megjelent közel három­ezernyi ember dacol a széllel, a csepegő esővel és türelmesen várja a különvonatot. Teher­autón, lovasszekérrel, kerékpá­ron a járás szinte minden köz­ségéből özönlött ide a nép, hogy üdvözölhesse a párt és a kormány vezetőit. Fél öt óra tájban feltűnik a küldöttség különvonata. Még jóformán csak a mozdony füstje látszik, de az izgalom már a tetőfokán van. Éljenzés, taps köszönti az ál­lomásra begördülő különvona­­tot. A küldöttség tagjai a moz­gó vonat ablakából kalaplen­getve üdvözlik az egybegyűlte­ket Megáll a vonat és a kül­döttség tagjai a többezres tö­meg éljenzése közepette leszáll­­nak a vonatról. A küldöttség tagjait — Kádár János elvtár­sat, az MSZMP Központi Bi­zottságának első titikárát, Apró Antal elvtársat, az MSZMP Po­litikai Bizottságának tagja, a Minisztertanács első elnökhe­lyettesét, Kállai Gyula elvtár­sat, az MSZMP Politikai Bi­zottságának tagját, a Hazafias Népfront elnökét, Szirmai Ist­ván elvtársat, az MSZMP KB tagját, az MSZMP KB agitációs és propaganda osztályának ve­zetőjét, Németh Károly elvtár­sat, az MSZMP KB tagját, a Csongrád megyei pártbizottság elsőtitkárát, Sebes István elv­­társ külügyminiszterhelyettest . Biszku Béla elvtárs, az MSZMP Politikai Bizottságá­­nak tagja, belügyminiszter és Sándor József elvtárs, az MSZMP KB tagja fogadják. Itt van a küldöttség foga­dásán Gódor Ferenc elvtárs, az MSZMP Hajdú-Bihar me­gyei bizottsága első titkárának vezetésével a megyei és járási párt- és tanácsszervek számos vezetője. A Román Népköztársaságból hazatérő párt- és kormánykül­döttséggel érkezett vissza Ion Popescu elvtárs, a Román Népköztársaság budapesti nagykövete is, aki a küldöttsé­get romániai útjára elkísérte. Kádár János elvtárs ellépett a csapatzászlóval felsorakozott díszőrség aőtt, majd Gódor Ferenc elvtárs köszöntötte me­leg szavakkal Hajdú-Bihar megye dolgozói nevében a ro­mániai útjáról magyar földre érkezett párt- és kormánykül­döttség tagjait. Az üdvözlő szavakért a je­lenlevők viharos tapsától kí­sérve Kádár János elvtárs mondott köszönetet. A Román Munkáspárt Köz­ponti Bizottságának és a Ro­mán Népköztársaság kormá­nyának meghívására tettünk baráti látogatást a Román Népköztársaságban, hogy még jobban elmélyítsük az együtt­működést a két testvérnép kö­zött. Találkoztunk a román nép legszélesebb rétegeivel, mun­kásokkal, a falvak dolgozóival és egyetemek professzoraival magyarokkal, szászokkal és délszlávokkal, fiatalokkal és öregekkel egyaránt. A román elvtársakkal sok­oldalú, nagy jelentőségű megállapodásokat kötöt­tünk, amelyek fejlesztik két szomszédos ország kü­­l­­ötti együttműködést mind­két nép javára, mán határig. A magyar kül­döttséggel utazott Ion Popescu, a Román Népköztársaság bu­dapesti nagykövete is. Bármenre jártunk, mindenütt igen nagy szeretettel fogadtak bennünket, és ez a szeretet nemcsak a magyar küldöttség tagjainak szólt, hanem elsősor­ban Önöknek, a dolgozó ma­gyar népnek. Kádár elvtárs beszédét így fejezte be: Tizenöt hónap alatt a nehe­­zén túljutottunk. Tapasztalhat­ták, és meggyőződhettek arról, hogy mi a dolgozó tömegek nél­kül semmit sem csinálunk, mi a tömegekkel akarunk politikát csinálni. Bízzanak bennünk, hogy még egységesebben haladjunk elő­re és még nagyobb eredménye­ket érjünk el. A nagy tapssal fogadott be­széd után Kádár János és a küldöttség tagjai a vonat in­dulásáig elbeszélgettek a foga­dásukra összegyűlt dolgozók­kal. Körülbelül fél óráig tartóz­kodik a keresztesi állomáson a küldöttség különvonata, de ez a fél óra most olyan rövid, hogy csak perceknek tűnik. A küldöttség tagjait az egybe­gyűlt tömeg elhalmozza virá­gokkal, de elhalmozza kérdé­sekkel, sőt kérésekkel is. A komédiák Kállai Gyula elv­­társat arra kérik, a nyár fo­lyamán, a gyermekotthon fennállásának huszadik évfor­dulóján feltétlenül látogassa meg őket. Kállai elvtárs ezt meg is ígéri. Az úttörők Apró elvtárs Ro­mániából hozott jelvényeit „könyörgik" el. Apró elvtárs nem tud ellenállni a gyerekek kérésének és kiosztja közöt­tük a jelvényeket. Zsíros Sándor elvtárs, egy idős bedől dolgozó paraszt, a pártszervezet titkára Kádár János elvtárssal beszélget a bedőiek problémáiról. E rövid idő alatt meleg, ba­ráti kapcsolat alakul ki a párt- és kormányvezetők és az egybegyűltek között. De saj­nos, itt az indulás ideje. A tö­meg éljenzéssel, tapssal bú­csúztatja a Rákóczi-induló hangjai mellett lassan kigör­dülő különvonaton a fővárosba utazó küldöttséget. Püspökladányban Biharkeresztesen felszállt a különvonatra Gódor Ferenc elvtárs, a Hajdú-Bihar megyei pártbizottság első titkára, dr. Tatár Kiss Lajos elvtárs, a megyei tanács v. b. elnöke és a küldöttséget elkísérték Püs­pökladányig. Út közben — ha ez rövid ideig tartott is — szí­vélyes beszélgetés alakult ki a párt- és kormányküldöttség tagjai, valamint a megye ve­zetői között. A püspökladányi állomásra este 6 óra körül futott be a különvonat. A küldöttséget nagy lelkesedéssel fogadta a kedves vendéget váró ezernyi ember. Amikor megállt a vo­nat, s Kádár elvtárs kilépett, asszonyok, lányok, gyermekek futottak köré s virággal hal­mozták el. Az átvonuló kül­döttséget Köti Gábor elvtárs, a püspökladányi járási párt­­bizottság titkára üdvözölte. A párt- és kormányküldöttség nevében Kádár János elvtárs köszönte meg az igen meleg és kedves fogadtatást, majd né­hány közvetlen szóval beszá­molt a megjelenteknek az uta­zás eredményéről s tolmá­csolta a romániai dolgozó nép üdvözletét. Sajnos, csupán néhány perc jutott a találkozásra, majd meleg búcsúzás után a kül­döttség tagjai felszálltak a vo­natra és lassan elindultak a főváros felé az ezernyi ember lelke üdvözlése mellett. Budapesten Tegnap este Budapestre ér­kezett a párt- és kormánykül­döttség vonata. A magyar és román zász­lókkal ünnepien feldíszített Nyugati-pályaudvarra a Rá­kóczi-induló hangjai mellett 9 óra előtt gördült be a külön­vonat. Dr. Münnich Ferenc, a for­radalmi munkás-paraszt kor­­­­mány elnöke üdvözlő beszé­det mondott. Szavaira Kádár János válaszolt. Megérkezés Biharkeresztesre Kádár elvtárs Zsíros Sándor bedői dolgozó paraszttal be­szél­get. Felépül-e a Faipari Vállalat új üzeme ? Mind gyakrabban és gyak­rabban teszik fel ezt a kér­dést az üzem vezetői és dol­gozói, akik most az áldat­lan helyzet következtében a város táján szétszórt, korsze­rűtlen, a munkavédelem kö­vetelményeinek nem megfe­lelő műhelyben végzik mun­kájukat. A Faipari Vállalat­nak jelenleg hat különböző helyen van telepe. Nem cso­da, ha ilyen körülmények között nagy nehézségekkel küszködik a vállalat, öröm­mel fogadta mindenki a hírt: a városi tanácsnak hosszas harc után sikerült kivere­kednie, hogy az elkövetkező két évben 3 millió forintot biztosítanak az új üzem épí­tésére. Hárommillió forintot, pe­dig — szerény számítások szerint is — 4,5—5,5 millió forintra volna szükség egy korszerű, a munkások egész­ségvédelmét is figyelembe vevő üzem megteremtésé­hez. Kellene, de sajnos nincs. Az ország jelenlegi gazdasági helyzete nem en­gedi meg, hogy ilyen jelen­tős összeget ruházzunk be a Faipari Vállalat fejlesztésé­re. A városi tanács v. b. ipari és tervosztálya, valamint a vállalati vezetői most azon gondolkodnak, hogy mit te­gyenek. Érdemes-e a jelen­leg rendelkezésre álló 3 mil­lió forinttal hozzákezdeni az új üzem felépítéséhez? Hasz­nos-e a népgazdaságunknak, hogy egy olyan új beruhá­záshoz kezdjünk, amelynek gyümölcsét csak 1í5 év múlva élvezhetjük? Most, amikor a kormány nagy erő­feszítéseket tesz a már ko­rábban megkezdett beruhá­zások befejezésére, valóban elgondolkoztató, hogy célsze­rű-e a több millió forintos új üzem építéséhez hozzá­kezdeni. Még csak fokozza a nehéz­ségeket, hogy a Faipari Vál­lalat új üzemét nem lehet a Kishegyes­ úton felépíteni az ottani telep szűknek bi­zonyult. Az elgondolások szerint az új üzem létesíté­­séhez leginkább a Diószegi út és a Rigó utca sarkán fekvő telek volna a legalkal­masabb. Az új telephely azonban új gondokat és ez­zel párhuzamosan egyre több forintot követel. Az új, kor­szerű követelményeknek megfelelő üzem felépítéséhez jelentős közművesítésre is szükség lenne. Ez pedig pénzbe, mégpedig sok pénz­be kerül. A vállalat új üzemének felépítéséről folyó vita so­rán olyan elgondolás is napvilágot látott, amely sze­rint helyes lenne, ha a vá­rosi tanács ipari osztálya megvizsgálná: nem volna-e célszerű, ha egyesítenék a Faipari Vállalatot a Bútor­gyárral. A Hajlítottbútor­gyár Salétrom utcai telepén ugyanis elegendő hely állna rendelkezésre, itt kisebb összegekből is fel lehetne építeni az új üzemet. Ez a javaslat már csak azért is megfontolandó, mert váro­sunkban az egyesülés után igen jelentős faipari üzem születne, amely a Tiszántúl bútorszükségletének kielégí­tésében számottevő lenne. A két vállalat egyesítése mel­lett ezenkívül még számos más tény is szól, amelyre most nem térünk ki, de úgy gondoljuk helyes lenne, ha a városi tanács v. b. ipari és tervosztálya, valamint a Fa­ipari Vállalat és a Hajlított­­bútor­gyár képviselői meg­beszélnék ezt az elgondolást. Felépül-e a Faipari Válla­lat új üzeme? — kérdeztük a cikk elején. Pontos, hatá­rozott választ még nem tu­dunk adni, a legilletékeseb­­bek sem tudják, hogy mi lesz a sorsa az új üzemnek- Az idő sürget. A pénz — 3 millió forint — már rendel­kezésre áll, a nyáron hozzá lehetne kezdeni az építke­zéshez. A tervek azonban még nem készültek el, sőt még a megbízatást sem jut­tatták el a tervező irodához. Éppen ezért szükséges, hogy az illetékesek gyorsan hatá­rozzanak. A döntést nem­csak a vállalat munkásai, hanem a város fejlődéséért felelősséget érző dolgozók is kíváncsian várják. Kovács Béla C­alanciákt KM QttO almi I­MMoMali Nerc York (AFP) Monzsi Szlim, Tunézia ENSZ küldöt­te csütörtökön levelet intézett Hammarskjöldhöz. Ebben fel­hívta az ENSZ főtitkárának és a nemzetközi közvéleménynek a figyelmét arra, hogy a fran­­­ciák erőszakkal kilakoltatnak otthonaikból 250 000 algériait! Intézkedésüket azzal indokol­ják — írja Szlim —, hogy „senki földjét" létesítenek az algériai—tunéziai határon. tag. MARCius k ' * íselyesem elírni... A vezetőségi ülés végén agjelöltek felvételéről volt még szó. A párttitkár feltette a szem­üvegét és ismertette a felvé­telre kerülő személyi adatait.­­­ Kovács János 35 éves, 1945 óta párttag ... Az egyik vezetőségi tag megcsóválta a fejét. — 1945-ös­­ párttag és csak most jön ide térni a felvételét... nem tetszik ez nekem semmikép- ' pen... — Sok problémája volt, azt í­rja — válaszolt a titkár. — Egyébként milyen ember ez a Kovács János? — kérdez­te egy­ öregedő, tiszta ősz hajú férfi. Én nem nagyon isme­rem. — Rendes ember ez — vont vállat a vezetőség egyetlen nőtagja — csak nem valami harcos, inkább olyan csendes, békés ember... Az ellenfor­radalom alatt is nagyon csen­desen viselkedett, nemigen szólt ez bele semmibe, haza­ment, aztán otthon ült. — Szóval nem hőbörgött? — Ezt ismét az az ősz hajú veze­tőségi tag kérdezte. A párttitkár megsimította a homlokát, és úgy próbált visz­­szaemlékezni, hogy ez a Ko­vács János hogy is néz ki. Valahogy nincsen ennek sem­miféle különös ismertető jele, egyszerű szürke ember, ha valamit mondanak neki meg­csinálja, most például a szak­szervezetben dolgozik, azok ajánlották, talán két szót sem váltott vele az utóbbi időben. — Elég baj — gondolta ma­gában — az, hogy nem tudok megfelelően foglalkozni az emberekkel, persze elég nagy ez a pártszervezet, ráférne a decentralizálás, így nem megy a munka. — Különös dolgot nemigen írnak erről az emberről, csak annyit hogy becsületes, elég jól dolgozik, aztán meg azt, hogy sok problémája volt, családi meg egyéb, s így nem is kérte az átigazolását. Végül is abban állapodtak meg, hogy alaposan utánanéz­nek, hogy dolgozik ez a Ko­vács, javasolhatják-e a tag­gyűlésnek felvételre. A vezetőségi ülés után a párttitkár még sokáig bent maradt az irodában. Amióta titkár lett, rengeteg dolga akadt. „Idő, idő, idő... jaj de kevés az idő..." — ezt só­hajtotta nemegyszer naponta. Jól is kell dolgozni itt is, meg a műhelyben is, nem könnyű feladat. És hozzá még olyan fiatal, kevés gyakorlata várt a pártmunkában. Vezetőséget összefogni, irányítani, megis­merni a pártszervezet és az egész munkaterület problé­máit, eléggé próbára teszi az erejét. Aztán meg a tanulás.. „Idő, idő, idő..." — sóhajtott fel újra. Az volt nála a jó egyébként, hogy a sok munka soha nem tudta letörni. Sőt Minél többet dolgozott, annál többet bírt, mintha az egyik munkából az erő átlendült volna a másikba. Ha meg ke­vés volt a dolga, valahogy azt a keveset halogatta, tologatta s nem végezte el megfelelően Most még egyszer a kezé­be vette a tagjelölt felvételi kérelmet. Nem olyan egyszerű ez az eset, felvenni olyat, akit tulajdonképpen nem is na­gyon ismer. Igaz, az­ ajánlóit ismeri... azok rendes embe­rek. Tovább böngészte a fel­vételi lapot. S­zabónt: azt mondja, hogy csendes ember, s az ellenforradalom alatt is így viselkedett. No igen, egy ilyennel már megjárta, azt mondták, hogy teljesen pasz­­szív volt az ellenforradalom alatt, nem csinált semmit, s a végén, mikor már felvették tagnak, hát disszidált. Felvette a telefont és le­szólt, hogy Kovács Jánost nem tudnák-e hozzá bekül­deni. Az ajtón halkan kopogtat­tak, s belépett Kovács János. Vékony ember volt, valóban semmiféle különös ismertető­­jele nem volt. Ne, haragudjon Kovács elv­társ, hogy zavarom, de egy­két dolgot a tagjelölt felvéte­léről szeretnék megbeszélni. Hát kérem először is. Ön 45-ös párttag és csak most jelentke­zik. Milyen oka volt ennek? Kovács János kicsit elgon­dolkozott. — Még akkor nem volt itt a titkár elvtárs, amikor jelent­keztem, de a régi titkár eluta­sított, azt mondta: nagyon passzív vagyok, s nem erősí­tem a párt sorait... — Miért nem fellebbezte? — Nem vagyok fellebbezés természetű, titkár elvtárs, de azért csak nem éreztem ma­gam jól úgy, a párt nélkül, az­tán. .. most, csak kértem... — Mit csinált az ellenforra­dalom idején? — Semmit. — Ki tudja azt igazolni, hogy semmiféle ellenforradalmi megmozdulásban nem vett részt? — Kérdezze meg talán a tit­kár elvtárs Máté elvtársat meg a családját, — mondta csendesen Kovács János. A titkár felugrott. — Hát magánál voltak Máté elvtár­sik? Maga volt, aki megmen­tette? — Nálunk voltak. — És miért nem mondta ezt régen is? — Nem tudom, miért hivat­koztak mindig erre? Ez olyan természetes válaszolta egysze­rűen. A titkár kezet szorított a felvételre javasolt Kovács Já­nossal, az egyszerű, csendes emberrel. — Köszönöm Kovács elv­társ ! Aztán még sokáig gondol­kozott utána a titkár. Nem könnyű dolog az emberisme­ret, nem könnyű megítélni az embereket. Itt van ez az em­ber, akiről azt mondták, hogy passzív, nem dolgozik, nem való a pártba. S ez az ember csendesen, nagy szavak nélkül mégis sokat tett. A szép szavakból és a han­gos szavakból bő termelés van, sokkal többet termelnek belő­le, mint amennyire szükség van, s a tettekből meg keve­sebb, mint a szükséglet.. „Mennyi minden szükséges ahhoz, hogy alaposan megis­merjünk egy embert — gon­dolta a titkár. — Bonyolult do­log, de szép, nagyon szép fel­adat. Körültekintés, meggon­­doltság, lelkiismeretesség és igen, emberszeretet szükséges — így lehet csak helyesen meg­ítélni egy ember magatartá­sát. Ez a csendes, szürke em­ber egyszerű hétköznapi tet­teket visz véghez, nem tűnik fel, nem ismerik szinte, de ha szükség van, hőssé tud válni." A titkár, mielőtt hazament volna, noteszába felírta, mintegy mottóként. A legna­gyobb tudomány: helyesen eljárni az emberek ügyes-ba­jos dolgában. K. E. NAPLÓD

Next