Hajdú-Bihari Napló, 1959. március (16. évfolyam, 51-75. szám)
1959-03-21 / 68. szám
Lenin bejelenti a Magyar Tanácsköztársaság megalakulását (Részlet az Oroszország Kommunista (bolsevik] Párt VHI. kongresszusán mondott zárszavából.) Elvtársak, a ma kapott hírek képet adnak nekünk a magyar forradalomról. A mai közleményekből megtudjuk, hogy az antant hatalmak egészen brutális formában ultimátumot intéztek Magyarországhoz, hogy engedje át csapataikat. A burzsoá kormány, amikor látta, hogy az antant hatalmak Magyarországon át akarják felvonultatni csapataikat, amikor látta, hogy egy újabb háború hallatlan terhei zúdulnak Magyarországra — akkor a burzsoá, megalkuvó kormány maga adta be lemondását, maga bocsátkozott tárgyalásokba a kommunistákkal, a magyar elvtársakkal, akik börtönben voltak, és maga ismerte el, hogy nincs más megoldás, át kell adni a hatalmat a dolgozó népnek... .. .A magyar forradalom, elvtársak, óriási nehézségekkel küzd. Ezt az Oroszországhoz képest kis országot sokkal könnyebben megfojthatják az imperialisták. De bármilyenek legyenek is a Magyarországra még kétségtelenül váró nehézségek, mi itt, a szovjethatalom győzelmén kívül, erkölcsi győzelmet is arattunk. A burzsoázia elismerte, hogy a legnagyobb válság pillanatában, amikor a háborúban kimerült országot újabb háború fenyegeti, a tanácshatalom történelmi szükségszerűség, elismerte, hogy az ilyen országban nem lehet más hatalom, mint tanácshatalom, mint a proletariátus diktatúrája. Elvtársak, a forradalmárok egész serege áll mögöttünk, akik életüket áldozták Oroszország felszabadításáért. E forradalmárok legnagyobb részének súlyos sors jutott osztályrészül. Végigszenvedték a tárizmus üldözéseit és nem részesültek abban a szerencsében, hogy tanúi lehessenek a győzelmes forradalomnak. A Mi pedig nemcsak ezt értük meg, minket még ennél is nagyobb szerencse ért. Mi nemcsak forradalmunk győzelmét láttuk, nemcsak azt láttuk, hogy erősödött meg forráulmunk hallatlan nehézségek közeptl és hogyan hozta létre a hatalom új formáit, amelyek az egész világ rokonszenvét felénk fordítják, hanem azt is látjuk, hogy az a mag, melyet az orosz forradalom elvetett, kikét Európában. Ez azt a feltétlen, rendíthetetlen meggyőződést érleli meg bennünk, hogy bármilyen súlyosak legyenek is azok a m gondáltatások, amelyek meg ránk zúdulhatnak, bármilyen nagyok legyenek is azok a bajok, melyeket a nemzetközi imperializmus döglődő fenevadja még ránk hozhat — ez a fenevad elpusztul és a szocializmus győzni fog az egész világon. Salamon Sámzlé 1919. március 21. Borzolt bundájú fellegek futottak Pest felett; zord, szigorú volt az ég, de Angyalföldön indulót dobogtak a szivek és az élet ütemét vörös láz gyorsította; ott a Váron már vörös zászlókon csattant a szél, új szóra rezzent a hús ablaküveg, és tapsra nyílt a tört munkástenyér! Szemem tágultan nyílt a nagy csodára, jártam a várost szinte részegen s a Történelem fennamentumára én is boldogan írtam fel nevem. A Váci útról hullámzó sorokban szakadatlan hömpölygött a nép, felszabadult kedvvel velük daloltam az óriás nap dicséretét. Bolyongás a nádudvari múltban Hej, nádudvari emberek! Most, amikor egészen tiétek a nagy látóhatár, tudjátok-e, kik voltak az első bajvívói ügyeteknek éppen negyven esztendővel ezelőtt? Zágonyi Sámuel, Nyikos Sándor, Kukli József és a többiek, akikről itt most szó lesz. Nádudvar ma termelőszövetkezeti község, mindenkinek jut hely a földjén, aki becsületes dologgal boldogulni akar. De nem így volt négy évtizede, akkor, amikorról azok az írásos emlékek beszélnek, melyeket a debreceri Stevés jegyző egyik jelentésében így rögzíti a történelmet: „1919 január 31-től a közhatalomnak a proletárdiktatúra által községünkben március 23-án történt átvétele között a novemberi forradalom hatása alatt a közönség, különösen a vagyontalan emberekből és a politikai élet nagyszabású változásait óhajtó elemekből számos népjóléti intézmények megvalósítása és politikai jogok széleskörű kiterjesztése tárgyában naponként tarottak gyűléseket”, így jelentett a forrongó napokról feletteseinek az egykori főjegyző, s mindjárt a részleteket is közli: „A proletárdiktatúra március 23-án Müller Béla helyi hivatalnok vezetésével 150 főből álló, nagyrészt vasutasokból kikerült fegyveres karhatalom fedezete mellett megjelent a községházán és Nagy Sándortól átvette a közhatalom gyakorlását. Müller Béla értelmességének és alulírott tapintatosságának tudható be, hogy a közigazgatás vezetése és vitele túlnyomó részt alulírott kezében maradt.” Nagy Sándorközségi főjegyző ,,óvatos duhaj“ maradt a proletárdiktatúra idején, sikerült meghúzódnia és alattomban rombolni a direktórium munkáját — legalábbis egy ideig, míg a község dolgozói rá nem jöttek üzelmeire. A főjegyző úrnak és társadnak, Karai Sámuel előbbi főbírónak, Baranyai Mátyás helyettes főbírónak, P. Nagy Antal, Kovács Mihály, Éles Gábor, Egri Dániel zsírosgazdáknak és Hársaiknak nem volt ínyére, hogy szocializálták a pénzintézetet. dr. Péter János előbbi főjegyző házáé, hogy leltározták az üzletek készletét s vásárolni csak a kiadott igazolványok alapján lehetett, hogy ne csak a kiváltságos keveseknek, de mindenkinek jusson a kevésből. Még az is csavarta a főjegyző úr orrát, hogy a vöröskatonák számára kórházi felszerelést gyűjtöttek, az pedig, hogy a földnélküli parasztság földfoglaló mozgalomra szervezkedett, hogy nyolc nagybérlő kezéből kivette a 21 ezer holdas vallásalapítványi birtokot, komoly aknamunkát váltott ki. Bergman városparancsnokhelyettes nem habozott: a hangadók, az ellenforradalmi szervezkedés vezetői közül letartóztatta Karai Sámuelt, Baranyai Mátyást és Fejér Sándor gőzmalom tulajdonost, de szabadon maradt és a direktórium kebelében fészkelt továbbra is Nagy Sándor főjegyző, a szervezkedés tulajdonképpeni irányítója, aki nemsokára ki is mutatta a foga fehérjét. A Horthy-hatóságnak már ilyen érdemeket jelentett: „Április 25-én éjjel fél 12-től fél 3-ig tárgyaltam a városparancsnok-helyettessel és sikerült elérni céljaimat. ígéretet kaptam, hogy a felnevelét *i°*t tartott 12 túszt nem szállítják el.” S amikor hervadni kezdtek a negyven esztendős tavasz tervei már követelte a vörös zászló eltávolítását, a toronyban levő vörös géppuskások ellen a Rábán dühöngő fehérterrortól kért segítséget telefonon, s lelkendezve jelentette később: „Elmenekült Müller Béla, Hajzer János, Duró Lajos, Márki Imre, Fux József, Kovács Mihály, dr. Kéri Lajos, Papp György, Egyed Aurél, Király Lajos. Letartóztatva: Tarcsa Tamás Hári Pál, Kéri Béni, Széplaki Gábor, Tóth Gyula, Bogár István, Horváth Lajos.” A jóhiszemű munkáshatalom nádudvari Nagy Sándorai diadalmi napokat ülhettek, innen is szaporodtak az ügyiratok a debreceni törvényszéken. B. Kiss Károlyné, született Polgár Petrovics Etelka. Huszonkilenc éves, háztartásbeli Három évi börtön. S a dátum: 1920. november 9. A bűne: „Mint a nádudvari női szakszervezet elnöknője Nádudvaron 1919 február, március, április hónapjaiban tüntető felvonulásokat rendezett a községházánál s azt mondta: — Ütött a tizenkettedik óra ki kell irtani a burzsoáziát, meg kell szüntetni a régi rendszert, ki kell seperni a régi embereket. . S tovább a jegyzőkönyv: „Másik alkalommal egy pest agitátornővel a fennálló rend, a vallás, a papi és vagyonos osztály ellen beszélt. A gazdakörben a női szakszervezet megalakulásakor a kommunizmushoz való csatlakozásra szólított azt mondta: a kommunizmus elvei teszik boldoggá az embereket, mely elvekkel ő még akkor sem hagy fel, ha vére úgy fog piroslani, mint az a zászló, amelyet felemelt.” Olyan bátor szószólói voltak az eszmének Nádudvaron is, mint Polgár Petrovics Etelka, akit azért ítéltek el, mert bátorsággal hirdette: „A papok fényben, pompában élnek, milliókban dúskálkodnak, a szegény népnek mennyországot ígérnek dús falatokkal, a nagybirtokosokkal, tőkésekkel együtt a háború legnagyobb uszítói voltak, miattuk eszik százezrek az özvegyek, árvák savanyú kenyerét”. Az eszme egykori harcosai közül ma már csak kevesen élnek a nádudvari világban. Élnek azonban a fiúk, az unokák, s azt a boldog és szabad életet élik, amelyért negyven évvel ezelőtt apáik és anyáik sóvárogtak, harcoltak és szenvedtek. Azért, hogy övék legyen a föld, mélyen, verítékeztek a sovány kenyérért mások zsírosodására. Ma a több, mint, 20 ezer holdas nádudvari határban több mint 19 ezer holdon közös gazdaságokban élnek és boldogulnak egyre szebben az emberek, s nem kilátástalan már, de egyre biztosabb a jövendőjük. (b. t.) VTTTTTTTTfTTTTTTTTTTTTTTTffTTTTYTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTtTTTTTTTTTTTTT TTTTTTTTTTTtríT T...., f Vf TTTTTTTTTTTTTTTTTVÍTTTTTTTTYTTTTV Jeltelen sír Az évek, évtizedekködöt borítanak a múltra. Emberek, hősök válnak névtelenné, majd egy jeltelen sírban találnak utolsó nyugvóhelyet. Pedig sokan vannak köztük, akik legtöbbet adták az igazságért, az emberiségért, életüket. A napokban egy név ütötte meg a fülemet. Liszkai János neve. Rögtön emlékeztem a névre, az arca elém rajzolódott. De akire én gondoltam, az a fiatal Liszkai volt. S akiről nekem beszéltek, az az általam ismert Liszkainak az édesapja, aki ott nyugszik Tiszafüred felé a vasút oldalán, negyven év óta eltemetve. Vöröskatona volt, a csegeiek közül az első hősi halott. Igen így volt. 1919-ben a proletárhatalomért fogott fegyvert, mert emberibb életet akart az embereknek, családjának, magának. A Kismajor vizes, dohos cselédházában élt, dolgozott, görnyedt az urak földjén, hogy betevő falatja legyen az öt kicsi gyereknek, meg a meggyötört asszonynak. S mikor veszélybe került az újszülött proletárállam, hadrákelt mint vöröskatona — a mintegy 350 csegei szegénylegénnyel — a Cserepestől a tiszafüredi hídig jutott el harcolva, küzdve. A proletárok hatalmát védte. De a harc közben vissza is lőnek, ez mindig így volt a történelemben. A harc áldozattal jár, s Liszkai János, az urasági cseléd, ötkicsi gyermek apja a legtöbbet áldozta. Életét adta. Amikor halálos sebet kapott, még rajta kívül ketten estek el a fehérek golyójától. Kegyetlen harc folyt egy ilyen fontos átkelőhelyért, mint a tiszafüredi híd, s korabeli feljegyzésekből, krónikások tollából tudjuk, hogy állt itt helyt a paszomány és ciráda nélküli proletárhadsereg, a vörösgárda. De a túlerővel szemben végképpen nem tudott megbirkózni. Tavasz volt akkor is, a fűzfabokrok gyenge ágain a rügyek kibomlottak, zöldet mutattak, s Liszkai János a golyótól sebezve holtan bukott a bokor tövére. Utána öt kis gyermek maradt árván a nyomorúságos cselédházban éhre, bajra, szenvedésre. Ott temették el bajtársai, ahol elesett, Egyek és Tiszafüred között a vasútoldalban, a Perei-részen, a Fűzfás-gátnál. Valaki emlékezett még erre a sírra. Csegei távirdamunkások jártak-keltek a vasútoldalon, javítgatták a telefonpóznákon a huzalokat, s emlékeznek még rá többen — akik maguk is vöröskatonák voltak — néha egy-egy csokor mezei virágot tettek Liszkai János sírjára. De a család otthon maradt, nagy, nagy nyomorúságban. Nem is merték a faluban beszélni — nehogy az urak fülébe jusson —, hogy Liszkai János vöröskatonaként esett el. A bánatos asszony többször elment ehhez a sírhoz. Nem volt mindig vonatra pénze, a 30 kilométert gyalog többször is megtette. De egyszer az idő úgy ráfordult, hogy megázott, átfázott. A bánat és a tüdőbaj együtt sorvasztották, s alig néhány év múlva elpusztult. öt kicsi gyermek ott maradt most már teljesen árván. A nagymamák, testvérek nevelték őket. De Liszkai János sírján soha nem hervadt el a virág. Így hallottam, így tudtam meg a családtól, régi barátoktól a történetet. A minap elindultam, hogy felkeressem ezt a sírhantot. Nem találtam. Tiszafüreden az idősebb emberek is csak halványan emlékeztek rá, míg végül is elmentem Lajtos Mihályhoz, ehhez az idős parasztemberhez, aki maga is vöröskatona volt. — Hol van már az a sír! Emlékszem én rá, hiszen én is temettem őket. — S vezetett engem, egy régi téglagyári gödörhöz, ahol már elszántották a sír felett a hantot. Csak úgy mutatják, hogy itt volt valahol. Végül kiderült, hogy nem a Liszkai János sírja. Vannak itt fehér katonák is eltemetve és egy hős leány, aki a vöröshadseregben fegyverrel szolgálta a proletárházát, s mielőtt elfogták volna, az utolsó golyót szívének eresztette, hogy ne kerüljön a fehérek halálnál szörnyűbb fogságába. Aztán egy asszony került elő, Hídvégi Jánosnénak hívják, őt is kérdeztem. Emlékszik arra a sírra, amit én keresek. De most már se virág, se más jel nincs rajta, csak a sír enyhe domborulata jelzi, hogy itt fekszenek a vöröskatonák, köztük Liszkai János is. — Tessék elhinni, hogy itt ezen a kis síron nagyon, nagyon sokáig nem hervadt el a virág. Egy palóc néni járt le ide, szinte havonta. Mindig egész napot töltött a sír mellett, virágot öntözttt, ápolt rajta, mert ő is a hős fiát siratta. De meghalt ez az öreg néni is, aztán úgy feledésbe merült a három katona emléke. Liszkai János-nak már nem volt felesége, gyermekeik aprók voltak, nem is emlékeztek talán már az apa arcára sem, azt sem tudták, hogy hol is van ez a sír. A második világháború idején nem is nagyon lett volna ajánlatos, ha valaki csak úgy önszántából virágot hoz ide. Tudták itt a környéken, hogy itt vöröskatonák nyugszanak. Meghalt az öreg néni, Liszkai Jánosnak se volt anyja, felesége, aki gondoljon a sírra, és azóta nincs virág. Egyforma gyep zöldül tavasszal az enyhe sírdombon, olyan, mint a vasúti töltés más oldalán. Csak azt tudják, hogy ott van, teljesen jeltelenül. De mi ne felejtsük el a Liszkai Jánosokat, s a többieket sem, akiknek nevét nem írta fel a krónika, az emlékezet, nem emlékszik rá senki, hogy hol fekszenek, de az emlékezetünkben adjunk nekik helyet. A tiszafüredi kommunisták tudják, hogy a község határában több tiszteletre méltó hős, vöröskatona sírja húzódik szerényen, de elszántotta az idő felettük a jelt, s már nem is lehet megtalálni őket. A Liszkai Jánosé és két társáé azonban még feltalálható. A kegyelet és az emlékezet állítson nekik méltó emléket, a jelenkor és az utókor számára is. Becsüljük meg őket, hogy mi is megbecsülést kapjunk a késői unokáktól, ha erre érdemesek leszünk. Liszkai János és a többi vörös hősök méltók erre az emlékezetre. Ha más nem, egy kopjafa, néhány friss virág elevenítse a kegyeletet és emlékezetet, a tiszafüredi úttörők vállalják el a sírik felett a védnökséget, s Liszkai János faluja, Tiszacsege nevezzen el róla egy utcát. Megérdemli! FÁBIÁN SÁNDOR Nagy Lajos: 1919. MÁJUS (Részlet) Nyílt az ajtó és egy egyenruhás vörösör lépett be rajta. — Jó estét! — köszönt — Jó estét viszonozta két-három hang. Petúr elfordította tekintetét a vörösőrről. Az állt, megmerevítette az arcát: — Mi megy itt kérem? Dáridó? — És körülnézett a szobában, tekintete kissé elidőzött a borosüvegeken és poharakon. Duhay felelt: — Nincs Itt semmi dáridó. Üldögélünk s beszélgetünk. — Azokban az üvegekben persze kútvíz van... Szabad egy poharat? Az asztalhoz lépett, fölemelt egy poharat és megszagolta. Petúr már belevágott: — Ne szaglásszon itt semmit, bort ittunk. Nem tagadta le senki. — Rendben van. És az alkoholtilalom? Kvassay enyhíteni próbálta a helyzetet:— Ugyan, kedves barátom, ne legyen olyan szigorú. Igyék inkább maga is egy pohárral, jó az ilyen hidegben. — Én nem iszom. Önök azonban itt mulatoztak késő éjjel, hisz’ dalolást is hallottam. A hídtól is látni a kivilágított ablakokat... Valami lövést is hallottam, talán az is történt, vagy a fene tudja mi... — Lövés? Na arról aztán igazán nem tudok. Pedig én itt ülök egész este az elvírrsak közt. A vörösőr gúnyosan mosolygott: — Talán urak között? !— Jó, hát urak közt. Petúr mereven nézett le a földre. A vörösőr kissé zavart volt. Duhay még csak fokozta zavarát: — Valamit én is hallottam, éppen mondani is akartam. De én meg éppen azt hittem, hogy talán maguk lőttek valaki után, nem is lehetett messze innen. — Én nem hallottam semmit — jelentette ki meggyőző egyszerűséggel Kvassay. — Pedig nekem olyan fülem van, mint a nyúlnak. A vörösőr nem tudta, hogy erőltesse-e most már a dolgot azzal a lövéssel, nem követ-e el ostobaságot vagy igazságtalanságot. De attól is tartott, hogy ha hitelt ad ezeknek a beszédeiknek, nevetségessé válik. Mert nagyon is ügyeseknek látszanak ezek a burzsujok. — Igyon egy kis bort — mondta az asszony hirtelen, s már nyújtotta is feléje a poharat és még hozzátette: — Mi is esztünk már és lefekszünk. A vírösőr elfogadta a bort, s a poharat egy hajtásra kiürítette. Petúr is bort töltött, s nyújtotta a vörösőr felé. Az sápadt volt, a szeme égett. Csak egy-két pillanatig habozott, aztán elvette a poharat, s gyors mozdulattal kiöntötte a padlóra a tartalmát. Lefelé nézett, el is akarta hajítani a poharat, de aztán mégis odavitte az asztalhoz és letette. A vörösőr noteszt, ceruzát vett elő, s Petúrra mutatott az ujjával: — önt felírom. Igazolja magát! Odakünn megint ugatni kezdett a kutya. Figyelni kezdtek. Az ajtó kopogtatás nélkül fölvágódott. Egyenruhás alacsony, vézna emberke állt az ajtóban, mögötte a homályban többen mozgolódtak. A vézna emberkét látásból ismerték, a helybeli vörösőrség parancsnoka volt. Petúr nem tudott kilépni szerepéből: — Háh! Új vendégek érkeztek! A parancsnok evikkeres szemével nyugodtan ránézett Petúrra, valami szürke, tompa szenvtelenséggel, de annál kérlelhetetlenebből, ellenséges távolságból. A vézna emberke most az ajtó felé fordult érdeklődve, mert ott már az egyik őr rálépett az üvegcserepekre és lehajolva fürkészte, vajon mi az. Aztán a vézna emberke kérdezőn tekintett a szobában feszengve álló vörösőrre: — Van valami jelentenivalója, Mihály elvtárs? — Igen, van. Éppen most akarom az egész társaságot igazoltatni. — Éppen most? Mióta van itt? — Nemrég érkeztem. A hídon jártam, amikor feltűnt, hogy világosság van és... — Nemrég érkezett? Talán diskurált eddig? — És a parancsnok igen élesen nézett a vörösőr szemébe. • — Ivott velünk — közölte egyszerűen Petúr. — Úgy? Mindjárt gondoltam. Azért lettünk volna hát mi az új vendégek. Mennyit ivott? — Egy pohárkával. Én adtam neki —■ sietett beleavatkozni az asszony. — Hagyja nagyságos asszonyom! Ne vállalja magára, nem lovagok ezek. — Én adtam neki. De erőszakkal tukmáltam rá, nagyon kapálózott, sehogysem akart inni, öntudatos proletár a szerencsétlen. A parancsnok hidegen nézte Petúrt, hallgatott, mintha várta volna, hadd eressze meg egészen a kantár szárát. Petúr észbekapott, s elhallgatott. A parancsnok: — Lövések is hangzottak ezen a tájon.