Hajdú-Bihari Napló, 1959. március (16. évfolyam, 51-75. szám)

1959-03-21 / 68. szám

Lenin bejelenti a Magyar Tanácsköztársaság megalakulását (Részlet az Oroszország Kommunista (bolsevik] Párt VHI. kongresszusán mondott zárszavából.) Elvtársak, a ma kapott hírek képet adnak nekünk a magyar forradalomról. A mai közleményekből megtudjuk, hogy az antant hatalmak egé­szen brutális formában ulti­mátumot intéztek Magyaror­szághoz, hogy engedje át csa­pataikat. A burzsoá kormány, amikor látta, hogy az antant hatalmak Magyarországon át akarják felvonultatni csapatai­kat, amikor látta, hogy egy újabb háború hallatlan terhei zúdulnak Magyarországra — akkor a burzsoá, megalkuvó kormány maga adta be lemon­dását, maga bocsátkozott tár­gyalásokba a kommunistákkal, a magyar elvtársakkal, akik börtönben voltak, és maga is­merte el, hogy nincs más meg­oldás, át kell adni a hatalmat a dolgozó népnek... .. .A magyar forradalom, elvtársak, óriási nehézségekkel küzd. Ezt az Oroszországhoz képest kis országot sokkal könnyebben megfojthatják az imperialisták. De bármilyenek legyenek is a Magyarországra még kétségtelenül váró nehéz­ségek, mi itt, a szovjethatalom győzelmén kívül, erkölcsi győ­zelmet is arattunk. A burzsoá­zia elismerte, hogy a legna­gyobb válság pillanatában, amikor a háborúban kimerült országot újabb háború fenye­geti, a tanácshatalom történel­mi szükségszerűség, elismerte, hogy az ilyen országban nem lehet más hatalom, mint ta­nácshatalom, mint a proleta­riátus diktatúrája. Elvtársak, a forradalmárok egész serege áll mögöttünk, akik életüket áldozták Orosz­ország felszabadításáért. E for­radalmárok legnagyobb részé­nek súlyos sors jutott osztály­részül. Végigszenvedték a tá­­rizmus üldözéseit és nem ré­sze­sültek abban a szerencsé­ben, hogy tanúi lehessenek a győzelmes forradalomnak. A­ Mi pedig nemcsak ezt értük meg, minket még ennél is nagyobb szerencse ért. Mi nemcsak for­­radalmunk győzelmét láttuk, nemcsak azt láttuk, hogy erő­södött meg forrául­munk hal­latlan nehézségek közept­­l­ és hogyan hozta létre a hata­lom új formáit, amelyek az egész világ rokonszenvét fe­lénk fordítják, hanem azt is látjuk, hogy az a mag, me­lyet az orosz forr­adalom el­vetett, kikét Európában. Ez azt a feltétlen, rendíthetetlen meggyőződést érleli meg ben­nünk, hogy bármilyen súlyo­sak legyenek is azok a m g­­on­dáltatások, amelyek meg ránk zúdulhatnak, bármilyen nagyok legyenek is azok a ba­jok, melyeket a nemzetközi imperializmus döglődő fene­vadja még ránk hozhat — ez a fenevad elpusztul és a szo­­cializmus győzni fog az egész világon. Salamon Sámzlé­­ 1919. március 21. Borzolt bundájú fellegek futottak Pest felett; zord, szigorú volt az ég, de Angyalföldön indulót dobogtak a szivek és az élet ütemét vörös láz gyorsította; ott a Váron már vörös zászlókon csattant a szél, új szóra rezzent a hús ablaküveg, és tapsra nyílt a tört munkástenyér! Szemem tágultan nyílt a nagy csodára, jártam a várost szinte részegen s a Történelem f­ennam­entumára én is boldogan írtam fel nevem. A Váci útról hullámzó sorokban szakadatlan hömpölygött a nép, felszabadult kedvvel velük daloltam az óriás nap dicséretét. Bolyongás a nádudvari múltban Hej, nádudvari emberek! Most, amikor egészen tiétek a nagy látóhatár, tudjátok-e, kik voltak az első bajvívói ügyeteknek éppen negyven esztendővel ezelőtt? Zágonyi Sámuel, Nyikos Sándor, Kukli József és a többiek, akikről itt most szó lesz. Nádudvar ma termelőszö­vetkezeti község, mindenki­nek jut hely a földjén, aki becsületes dologgal boldogul­ni akar. De nem így volt négy évtizede, akkor, amikor­ról azok az írásos emlékek beszélnek, melyeket a debre­­ceri Stevés jegyző egyik jelentésében így rögzíti a történelmet: „1919 január 31-től a közhata­lomnak a proletárdiktatúra által községünkben március 23-án tör­tént átvétele között a novembe­ri forradalom hatása alatt a kö­zönség, különösen a vagyontalan emberekből és a politikai élet nagyszabású változásait óhajtó elemekből számos népjóléti in­tézmények megvalósítása és po­litikai jogok széleskörű kiter­jesztése tárgyában naponként tarottak gyűléseket”, így jelentett a forrongó napokról feletteseinek az egy­kori főjegyző, s mindjárt a részleteket is közli: „A proletárdiktatúra március 23-án Müller Béla helyi hivatal­nok vezetésével 150 főből álló, nagyrészt vasutasokból kikerült fegyveres karhatalom fedezete mellett megjelent a községházán és Nagy Sándortól átvette a köz­hatalom gyakorlását. Müller Bé­la értelmességének és alulírott tapintatosságának tudható be, hogy a közigazgatás vezetése és vitele túlnyomó részt alulírott kezében maradt.” Nagy Sándor­­községi fő­jegyző ,,óvatos duhaj“ maradt a proletárdiktatúra idején, si­került meghúzódnia és alat­­tomban rombolni a direktó­rium munkáját — legalábbis egy ideig, míg a község dol­gozói rá nem jöttek üzelmei­­re. A főjegyző úrnak és tár­sadnak, Karai Sámuel előbbi főbírónak, Baranyai Mátyás helyettes főbírónak, P. Nagy Antal, Kovács Mihály, Éles Gábor, Egri Dániel zsírosgaz­dáknak és Hársaiknak nem volt ínyére, hogy szocializál­ták a pénzintézetet. dr. Pé­ter János előbbi főjegyző há­záé, hogy leltározták az üzle­tek készletét s vásárolni csak a kiadott igazolványok alap­ján lehetett, hogy ne csak a kiváltságos keveseknek, de mindenkinek jusson a kevés­ből. Még az is csavarta a főjegy­ző úr orrát, hogy a vöröska­tonák számára kórházi felsze­relést gyűjtöttek, az pedig, hogy a földnélküli parasztság földfoglaló mozgalomra szer­vezkedett, hogy nyolc nagy­bérlő kezéből kivette a 21 ezer holdas vallásalapítványi birtokot, komoly aknamunkát váltott ki. Bergman városparancsnok­helyettes nem habozott: a hangadók, az ellenforradalmi szervezkedés vezetői közül le­tartóztatta Karai Sámuelt, Baranyai Mátyást és Fejér Sándor gőzmalom tulajdonost, de szabadon maradt és a di­rektórium kebelében­ fészkelt továbbra is Nagy Sándor fő­jegyző, a szervezkedés tulaj­donképpeni irányítója, aki nemsokára ki is mutatta a foga fehérjét. A Horthy-ható­­ságnak már ilyen érdemeket jelentett: „Április 25-én éjjel fél 12-től fél 3-ig tárgyaltam a városparancs­nok-helyettessel és sikerült elér­ni céljaimat. ígéretet kaptam, hogy a felnevelét *i°*t tartott 12 túszt nem szállítják el.” S amikor hervadni kezdtek a negyven esztendős tavasz tervei már követelte a vörös zászló eltávolítását, a torony­ban levő vörös géppuskások ellen a Rábán dühöngő fe­hérterrortól kért segítséget te­lefonon, s lelkendezve jelen­tette később: „Elmenekült Müller Béla, Haj­­zer János, Duró Lajos, Márki Imre, Fux József, Kovács Mi­hály, dr. Kéri Lajos, Papp György, Egyed Aurél, Király La­jos. Letartóztatva: Tarcsa Tamás Hári Pál, Kéri Béni, Széplaki Gábor, Tóth Gyula, Bogár Ist­ván, Horváth Lajos.” A jóhiszemű munkáshata­lom nádudvari Nagy Sándo­­rai diadalmi napokat ülhet­tek, innen is szaporodtak az ügyiratok a debreceni tör­vényszéken. B. Kiss Károlyné, született Polgár Petrovics Etelka. Hu­szonkilenc éves, háztartásbeli Három évi börtön. S a dá­tum: 1920. november 9. A bűne: „Mint a nádudvari női szak­­szervezet elnöknője Nádudvaron 1919 február, március, április hónapjaiban tüntető felvonuláso­kat rendezett a községházánál s azt mondta: — Ütött a tizenkettedik óra ki kell irtani a burzsoáziát, meg kell szüntetni a régi rendszert, ki kell seperni a régi embere­ket. . S tovább a jegyzőkönyv: „Másik alkalommal egy pest agitátornővel a fennálló rend, a vallás, a papi és vagyonos osz­tály ellen beszélt. A gazdakör­ben a női szakszervezet megala­kulásakor a kommunizmushoz való csatlakozásra szólított­­ azt mondta: a kommunizmus el­vei teszik boldoggá az embere­ket, mely elvekkel ő még akkor sem hagy fel, ha vére úgy fog piroslani, mint az a zászló, ame­lyet felemelt.” Olyan bátor szószólói vol­tak az eszmének Nádudvaron is, mint Polgár Petrovics Etel­ka, akit azért ítéltek el, mert bátorsággal hirdette: „A papok fényben, pompában élnek, milliókban dúskálkodnak, a szegény népnek mennyorszá­got ígérnek dús falatokkal, a nagybirtokosokkal, tőkésekkel együtt a háború legnagyobb uszítói voltak, miattuk eszik százezrek az özvegyek, árvák savanyú kenyerét”. Az eszme egykori harcosai közül ma már csak kevesen élnek a nádudvari világban. Élnek azonban a fiúk, az uno­kák, s azt a boldog és szabad életet élik, amelyért negyven évvel ezelőtt apáik és anyáik sóvárogtak, harcoltak és szenvedtek. Azért, hogy övék legyen a föld, mélyen, veríté­­keztek a sovány kenyérért mások zsírosodására. Ma a több, mint, 20 ezer holdas nádudvari határban több mint 19 ezer holdon kö­zös gazdaságokban élnek és boldogulnak egyre szebben az emberek, s nem kilátástalan már, de egyre biztosabb a jö­vendőjük. (b. t.) VTTTTTTTTfTTTTTTTTTTTTTTTffTTTTYTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTtTTTTTTTTTTTTT TTTTTTTTTTTtríT T...., f Vf TTTTTTTTTTTTTTTTTVÍTTTTTTTTYTTTTV Jeltelen sír Az évek, évtizedek­­ködöt borítanak a múltra. Emberek, hősök válnak névtelenné, majd egy jeltelen sírban ta­lálnak utolsó nyugvóhelyet. Pedig­ sokan vannak köztük, akik legtöbbet adták az igaz­ságért, az emberiségért, éle­tüket. A napokban egy név ütötte meg a fülemet. Liszkai Já­nos neve. Rögtön emlékez­tem a névre, az arca elém rajzolódott. De akire én gon­doltam, az a fiatal Liszkai volt. S akiről nekem beszél­tek, az az általam ismert Liszkainak az édesapja, a­ki ott nyugszik Tiszafüred felé a vasút oldalán, negyven év óta eltemetve. Vöröskatona volt, a csegeiek közül az első hősi halott. Igen így volt. 1919-ben a proletárhatalomért fogott fegyvert, mert emberibb éle­tet akart az embereknek, csa­ládjának, magának. A Kisma­­jor vizes, dohos cselédházá­ban élt, dolgozott, görnyedt az urak földjén, hogy betevő falatja legyen az öt kicsi gyereknek, meg a meggyö­tört asszonynak. S mikor ve­szélybe került az újszülött proletárállam, hadrákelt mint vöröskatona — a mintegy 350 csegei szegénylegénnyel — a Cserepestől a tiszafüredi hí­dig jutott el harcolva, küzd­ve. A proletárok hatalmát védte. De a harc közben vissza is lőnek, ez mindig így volt a történelemben. A harc áldo­zattal jár, s Liszkai János, az urasági cseléd, öt­­kicsi gyermek apja a legtöbbet ál­dozta. Életét adta. Amikor halálos sebet kapott, még rajta kívül ketten estek el a fehérek golyójától. Kegyetlen harc folyt egy ilyen fontos átkelőhelyért, mint a tiszafü­redi híd, s korabeli feljegy­zésekből, krónikások tollából tudjuk, hogy állt itt helyt a paszomány és ciráda nélküli proletárhadsereg, a vörösgár­da. De a túlerővel szemben végképpen nem tudott meg­birkózni. Tavasz volt akkor is, a fűz­­fabokrok gyenge ágain a rü­gyek kibomlottak, zöldet mu­tattak, s Liszkai János a go­lyótól sebezve holtan bukott a bokor tövére. Utána öt kis gyermek maradt árván a nyomorúságos cselédházban éhre, bajra, szenvedésre. Ott temették el bajtársai, ahol elesett, Egyek és Tiszafüred között a vasútoldalban, a Pe­­rei-részen, a Fűzfás-gátnál. Valaki emlékezett még erre a sírra. Csegei távirdamun­­kások jártak-keltek a vasút­­oldalon, javítgatták a telefon­póznákon a huzalokat, s em­lékeznek még rá többen — akik maguk is vöröskatonák voltak — néha egy-egy cso­kor mezei virágot tettek Lisz­kai János sírjára. De a család otthon maradt, nagy, nagy nyomorúságban. Nem is merték a faluban be­szélni — nehogy az urak fü­lébe jusson —, hogy Liszkai János vöröskatonaként esett el. A bánatos asszony több­ször elment ehhez a sírhoz. Nem volt mindig vonatra pénze, a 30 kilométert gyalog többször is megtette. De egy­szer az idő úgy ráfordult, hogy megázott, átfázott. A bá­nat és a tüdőbaj együtt sor­vasztották, s alig néhány év múlva elpusztult. öt kicsi gyermek ott maradt most már teljesen árván. A nagyma­mák, testvérek nevelték őket. De Liszkai János sírján so­ha nem hervadt el a virág. Így hallottam, így tudtam meg a családtól, régi bará­toktól a történetet. A minap elindultam, hogy felkeressem ezt a sírhantot. Nem talál­tam. Tiszafüreden az idősebb emberek is csak halványan emlékeztek rá, míg végül is elmentem Lajtos Mihályhoz, ehhez az idős­ parasztember­hez, aki maga is vöröskatona volt. — Hol van már az a sír! Emlékszem én rá, hiszen én is temettem őket. — S veze­tett engem, egy régi téglagyá­ri gödörhöz, ahol már elszán­tották a sír felett a hantot. Csak úgy mutatják, hogy itt volt valahol. Végül kiderült, hogy nem a Liszkai János sírja. Vannak itt fehér kato­nák is eltemetve és egy hős leány, aki a vöröshadsereg­ben fegyverrel szolgálta a proletárházát, s mielőtt elfog­ták volna, az utolsó golyót szívének eresztette, hogy ne kerüljön a fehérek halálnál szörnyűbb fogságába. Aztán egy asszony került elő, Híd­végi Jánosnénak hívják, őt is kérdeztem. Emlékszik arra a sírra, amit én keresek. De most már se virág, se más jel nincs rajta, csak a sír enyhe domborulata jelzi, hogy itt fekszenek a vöröskatonák, köztük Liszkai János is. — Tessék elhinni, hogy itt ezen a kis síron nagyon, na­gyon sokáig nem hervadt el a virág. Egy palóc néni járt le ide, szinte havonta. Min­dig egész napot töltött a sír mellett, virágot öntözttt, ápolt rajta, mert ő is a hős fiát siratta. De meghalt ez az öreg néni is, aztán úgy feledésbe merült a három ka­tona emléke. Liszkai János-­­nak már nem volt felesége, gyermekeik aprók voltak, nem is emlékeztek talán már az apa arcára sem, azt sem tudták, hogy hol is van ez a sír. A második világháború idején nem is nagyon lett volna ajánlatos, ha valaki csak úgy önszántából virágot hoz ide. Tudták itt a környé­ken, hogy itt vöröskatonák nyugszanak. Meghalt az öreg néni, Liszkai Jánosnak se volt anyja, felesége, aki gon­doljon a sírra, és azóta nincs virág. Egyforma gyep zöldül tavasszal az enyhe sírdom­bon, olyan, mint a vasúti töltés más oldalán. Csak azt tudják, hogy ott van, teljesen jeltelenül. De mi ne felejtsük el a Liszkai Jánosokat, s a töb­bieket sem, akiknek nevét nem írta fel a krónika, az emlékezet, nem emlékszik rá senki, hogy hol fekszenek, de az emlékezetünkben adjunk nekik helyet. A tiszafüredi kommunisták tudják, hogy a község hatá­rában több tiszteletre méltó hős, vöröskatona sírja húzó­dik szerényen, de elszántotta az idő felettük a jelt, s már nem is lehet megtalálni őket. A Liszkai Jánosé és két tár­sáé azonban még feltalálható. A kegyelet és az emlékezet állítson nekik méltó emléket, a jelenkor és az utókor szá­mára is. Becsüljük meg őket, hogy mi is megbecsülést kap­junk a késői unokáktól, ha erre érdemesek leszünk. Lisz­kai János és a többi vörös hősök méltók erre az emlé­kezetre. Ha más nem, egy kopjafa, néhány friss virág elevenítse a kegyeletet és emlékezetet, a tiszafüredi út­törők vállalják el a sírik felett a védnökséget, s Lisz­kai János faluja, Tiszacsege nevezzen el róla egy utcát. Megérdemli! FÁBIÁN SÁNDOR Nagy Lajos: 1919. MÁJUS (Részlet) Nyílt az ajtó és egy egyenruhás vö­­rösör lépett be rajta. — Jó estét! — köszönt — Jó estét viszonozta két-három hang. Petúr elfordította tekintetét a vörösőrről. Az állt, megmerevítette az arcát: — Mi megy itt kérem? Dáridó? — És körülnézett a szobában, tekintete kissé elidőzött a borosüvegeken és po­harakon. Duhay felelt: — Nincs Itt semmi dáridó. Üldögé­lünk s beszélgetünk. — Azokban az üvegekben persze kút­­víz van... Szabad egy poharat? Az asztalhoz lépett, fölemelt egy po­harat és megszagolta. Petúr már bele­vágott: — Ne szaglásszon itt semmit, bort ittunk. Nem tagadta le senki. — Rendben van. És az alkoholtila­lom? Kvassay enyhíteni próbálta a helyze­tet:— Ugyan, kedves barátom, ne le­gyen olyan szigorú. Igyék inkább ma­ga is egy pohárral, jó az ilyen hideg­ben. — Én nem iszom. Önök azonban itt mulatoztak késő éjjel, hisz’ dalolást is hallottam. A hídtól is látni a kivilágí­tott ablakokat... Valami lövést is hal­lottam, talán az is történt, vagy a fe­ne tudja mi... — Lövés? Na arról aztán igazán nem tudok. Pedig én itt ülök egész este az elv­írrsak közt. A vörösőr gúnyosan mosolygott: — Talán urak között? !— Jó, hát urak közt. Petúr mereven nézett le a földre. A vörösőr kissé zavart volt. Duhay még csak fokozta zavarát: — Valamit én is hallottam, éppen mondani is akartam. De én meg éppen azt hittem, hogy talán maguk lőttek valaki után, nem is lehetett messze innen. — Én nem hallottam semmit — je­lentette ki meggyőző egyszerűséggel Kvassay. — Pedig nekem olyan fülem van, mint a nyúlnak. A vörösőr nem tudta, hogy erőltesse-e most már a dolgot azzal a lövéssel, nem követ-e el ostobaságot vagy igaz­ságtalanságot. De attól is tartott, hogy ha hitelt ad ezeknek a beszédeiknek, nevetségessé válik. Mert nagyon is ügye­seknek látszanak ezek a burzsujok. — Igyon egy kis bort — mondta az asszony hirtelen, s már nyújtotta is fe­léje a poharat és még hozzátette: — Mi is esztünk már és lefekszünk. A v­írösőr elfogadta a bort, s a po­harat egy hajtásra kiürítette. Petúr is bort töltött, s nyújtotta a vörösőr felé. Az sápadt volt, a szeme égett. Csak egy-két pillanatig habozott, aztán elvette a poharat, s gyors moz­dulattal kiöntötte a padlóra a tartal­mát. Lefelé nézett, el is akarta hajíta­ni a poharat, de aztán mégis odavitte az asztal­hoz és letette. A vörösőr noteszt, ceruzát vett elő, s Petúrra mutatott az ujjával: — önt felírom. Igazolja magát! Odakünn megint ugatni kezdett a kutya. Figyelni kezdtek. Az ajtó ko­pogtatás nélkül fölvágódott. Egyenru­hás alacsony, vézna emberke állt az ajtóban, mögötte a homályban többen mozgolódtak. A vézna emberkét látás­ból ismerték, a helybeli vörösőrség pa­rancsnoka volt. Petúr nem tudott kilépni szerepéből: — Háh! Új vendégek érkeztek! A parancsnok evikkeres szemével nyugodtan ránézett Petúrra, valami szürke, tompa szenvtelenséggel, de an­nál kérlelhetetlenebből, ellenséges tá­volságból. A vézna emberke most az ajtó felé fordult érdeklődve, mert ott m­ár az egyik őr rálépett az üvegcserepekre és lehajolva fürkészte, vajon mi az. Az­tán a vézna emberke kérdezőn tekin­tett a szobában feszengve álló vörös­őrre: — Van valami jelentenivalója, Mi­hály elvtárs? — Igen, van. Éppen most akarom az egész társaságot igazoltatni. — Éppen most? Mióta van itt? — Nemrég érkeztem. A hídon jár­tam, amikor feltűnt, hogy világosság van és... — Nemrég érkezett? Talán disku­­rált eddig? — És a parancsnok igen élesen nézett a vörösőr szemébe. • — Ivott velünk — közölte egyszerűen Petúr. — Úgy? Mindjárt gondoltam. Azért lettünk volna hát mi az új vendégek. Mennyit ivott? — Egy pohárkával. Én adtam neki —■ sietett beleavatkozni az asszony. — Hagyja nagyságos asszonyom! Ne vállalja magára, nem lovagok ezek. — Én adtam neki. De erőszakkal tukmál­tam rá, nagyon kapálózott, sehogysem akart inni, öntudatos proletár a sze­rencsétlen. A parancsnok hidegen nézte Petúrt, hallgatott, mintha várta volna, hadd eressze meg egészen a kantár szárát. Petúr észbekapott, s elhallgatott. A parancsnok: — Lövések is hangzottak ezen a tá­jon.

Next