Hajdú-Bihari Napló, 1959. augusztus (16. évfolyam, 179-203. szám)
1959-08-02 / 180. szám
Száztíz évvel ezelőtt, 1843. július 31-én esett el a segesvári csatatéren a legnagyobb magyar költő, a szabadsághős és forradalmár , Petőfi Sándor. A Bem tábornok által vezetett erdélyi hadsereg őrnagyaként harcolt az osztrák császár és az orosz cár haderői ellen, s egy forró nyári napon sorsdöntő ütközetben esett el a Segesvár—fehéregyházi csatatéren. Valahol ott pihennek csontjai közös sírban a segesvári síkságon. A nép sokáig nem hitte el, hogy meghalt. Azt tartották, hogy elbújdosott a világosi fegyverletétel után, itt bolyong az Alföldön, járja az országot és mindenütt nyomában vannak az osztrák császár katonái. Volt, aki fogolynak tartotta — de mindenki várta, hogy egyszer még visszatér. Még akkor is várták visszatértét, amikor ez emberileg már lehetetlen volt. A „hivatalos utókor” sem feledkezett meg róla. Látványos és tetszetős külsőségekben emlékezett meg Petőfiről. Utcákat neveztek el róla, minden esztendőben hivatalos ünnepségeken szavalták verseit, lengtek a nemzetiszínű zászlók, pattogtak a hivatalos szavak — csak éppen nem az igaziPetőfit ünnepelték. A múlt rendszer urai eltitkolták, sőt megpróbálták elferdíteni Petőfi Sándor igazi arcát, valódi harcait és valódi törekvéseit. Hosszú éveken keresztül csak úgy szerepelt Petőfi, mint elsősorban a szerelem költője. Igaz, beszéltek arról is, hogy szerette a hazáját, de a nagy versei, amelyekben a nép jogait követelte, elsikkadtak. 1 Először 1919-ben jelentkezett az igazi Petőfi, a szabadsághős, a forradalmár költő. A néppel tűzön-vizen át — a dicsőséges tanácsköztársaságnak is jelszava volt és a költő örökségét megakarta valósítani. Amikor leverték a tanácsköztársaságot — a Petőfi szent nevét zászlajára tűző forradalmi társaság „Petőfi nevében” zárta ki soraiból azokat az írókat, akik a költő valódi, igazi céljainak megvalósításáért: „a néppel tűzön-vizen át” küzdöttek egy szebb és jobb világért. S, huszonöt esztendőn át Petőfi tetteit meghamisítva, nevét felhasználva a reakció harcolt a nép ellen. Tudta, hogy Petőfi Sándor neve mélyen él a nép szívében, s ezt a szeretetet saját sötét céljaira akarta felhasználni. A költő nagy verse : Egy gondolat bánt engemet... vörös posztó volt a múlt uralkodó osztálya előtt. A hazafi Petőfit még elfogadták, de eltitkolták az internacionalista Petőfit. Mint ahogy a múlt rendszer urai felhasználták Petőfi nevét, ugyanúgy akarta felhasználni 1956-ban az ellenforradalom. Könyveit máglyára dobták ugyan, de szavait kiforgatva saját maguk, az ellenforradalom céljaira szerették volna felhasználni. Nem sikerült. Nem sikerülhetett, mert az igazi Petőfi, akit oly sokáig annyian vártak haza, 1945-ben végre valóban hazatért. Visszatért és megjelent igazi valóságban — nemhiába vártak rá szívósan, kitartóan, nemhiába küzdöttek azért is, hogy ebben az országban végre megjelenhessen az igazi Petőfi. 1945-ban visszatért a forradalmár Petőfi, amikor elcsitultak a harcok, verseivel talán ő is harcolt a szovjet katonák oldalán, idehaza pedig szavai, verssorai, gondolatai lelkesítették és újabb harcra buzdították a legjobbakat, akik a magyar |* dolgozó nép | szabadságáért | s függetlensé- ? géért harcoltak. Az igazi Pe- * tőfit 1956-ban már nem le- I hetett büntetetlenül megha- | másítani. Nem lehetett, mert a kötő a maga szavaival, | szenvedélyes, igazságkereső, I bátor tiszta hangján odakiállí tott az ellenforradalmároknak. Az igazi Petőfi nemcsak nagy I hazafi volt, de nyíltan ál- 3 lást foglalt a világszabadság, az internacionalizmus mel- I lett: „Pirosló arccal és piros í zászlókkal ] És a zászlókon eme szent jelszóval „ Világszabadság” Ezt írta Egy gondolat bánt I engemet című versében : „ I bizonyos, ha Petőfi élt vol í na 1956-ban, az igazságot kereső szenvedélyes, meg I nem alkuvó igazi forradal- *mát költő, szenvedélyesen J tiltakozott volna eszméinek, I szavainak félremagyarázása I miatt. Petőfi hazafi volt és in- | ternacionalista, s amikor | fegyvert ragadott a magyar szabadság és függetlenség e védelmében, egyben a világ- | szabadság és minden nép sza- I badságánalk, a világszabadság- I nak védelmében fogott fegy- j vert és harcolt. Petőfi nem- I csak idillikus szerelemről, a I haza, az Alföld szeretett tá- Jjairól, csendéletekről, pászíortüzekről énekelt, ő népi I forradalmár is volt. I 110 évvel ezelőtt halt meg I egy vesztes csatában, a se- Igestvári ütközetben. Vére ott J folyt ki — ahogy létnokian J megjósolta — a csatatéren. Végszavát elnyelte az acél zöreje és a trombita hangja, a fa, ágyúdörej. Meghalt a ma I gyár nép szabadságáért, s I egyben minden elnyomott i nép szabadságáért. Petőfit hosszú ideig várta I a nép, várta, hogy egyszer 3 hazatér. Tizenöt esztendővel ezelőtt I valóban visszatért az örökké élő Petőfi Sándor, az igazi í Petőfi Sándor és kitárta az I annyira szeretett dolgozó nép elé szenvedélyes tiszta * szívét a maga valóságában. I Az igazi Petőfi, a néppel tü- zön-vizen együtt-tartó, mélyen J hazafias, egyben minden népet szerető internacionalista ! Petőfi Sándor örökre vissza- 3 tért. (K. E.) V AZ ÉLŐ PETŐFI SÁNDOR ? (Móré Mihály rajza) Fábián Sándor: Az átok Nem volt soha gyáva ember Imre, de most, amikor befordult az újsorra, úgy megrezdült a lába. A mellkasa megfeszült, a szíve erősen dobogni kezdett, a veríték is kigyöngyözött kopaszodó fején. Végigfutott emlékezetében az a téli délután, amely eszébe nyúlt, amikor az ángya órákon át zokogott, s az öreg sógornak is megcsillant a szemében a könny. S amikor megpillantotta a kiskaput, ezek a vívódó emberek lebegtek előtte. — Amilyen keménykötésű, vasnyakú, paraszt ez az én sógor bácsim, még kiutasít a kertből is, nemhogy a házba engedjen — motyogta magában. Eszébe jutott az átok is, bár aznem zavarta. Mit is mondott akkor az ángya ? — Verjen meg téged a jó isten, kedves fiam, ha földönfutóvá teszel minket. — Imrének azóta is cseng a fülébe ez az átok, s arra is emlékeszik, amikor hatalmas mellén a katonazubbonyára csordult az ángya könnye. Ez a búcsúzásnál volt. Nem tudta ő sem türtőztetni magát, megindultan fordult ki az ajtón, skint a sötétben törölte meg a szemét. Azóta is sokat vívódott Imre. Most is tétovázva ballag, s az őrnagyból gyermeknek változó lélekkel latolgatja, hogy miket fog mondani. Hát hiszen nevelték is, rokon is, s mindig nagyon szerette őt is ez a gyermektelen házaspár. S mi tagadás, büszkék is voltak rá, hiszen egy őrnagy abból a fajtából nagy sor. S azért szerették különösen most, mert nem lehetett ezen az Imrén észrevenni sohasem, hogy ilyen rangos ember lett. Éppen úgy csókolta meg ángyát, éppen úgy kezet ráztak és megcsókolta az öreg sógor borostás arcát, mint annak előtte. Mondta is sokszor az ángya : — Mindnek ilyennek kéne lenni fiam, mert tudod, akad olyan, aki elfeledi, hogy honnan jött. — S Imrében ez mind-mind visszarezdül. Sokszor még restellte is magát, hogy úgy a szemébe hálálkodik ez az ángya. De hogy is volt csak ? S ebben a pillanatban eszébe jutott, hogy megváltoztatja útját, előbb betér az Új Élet irodájába, szóval, hogy megérdeklődje, hogy s mint él az öreg sógorbácsi a közösben. Még be sem lépett a portára, az ablakon át kiabáltak neki. — Imre! Csak nem megy el előttünk, hogy be sem nézel ? Hát csak nem kerülsz el bennünket ? — Oda tartok — kiáltott vissza, s a következő pillanatban már a kilincsen is volt a keze... Hangos jónapot — hangzott a kőkockás amíbituson végig — csak az nem hallhatta, aki nem akarta. Az irodában levők mind kiléptek az ajtón, s most már még hangosabban, széles mozdulatokkal üdvözölték egymást. Imre mindjárt a sógorbácsija után érdeklődött. Vagyis Pusztai István után kérdezősködött. Mindenki egyszerre akart válaszolni, az egyik is és a másik is mondta a magáét. — Hajh ! Az öreg Pusztai ? ! Sok olyan ember kéne közénk ! Csak az a baj, hogy már öreg, rogyadozik az ina... Azóta van rend a tanyán is, mióta ő a gazda... — szóval ki mit mondott, csak rosszat senki nem ejtett ki a száján, s ez Imrének nagyon jólesett, hiszen ő vette rá az öreget, hogy menjen a közösbe. De most már szárnyakra szeretett volna kapni, s ott teremni Pusztaiénál az újsori portán, hogy az öregekről is halljon most már valamit, mert ez csak az egyik oldala a dolognak. De azért megkérdezte még emezektől is. — Hát aztán sógorom is jól érzi itt magát, elvtársak ? — Még eddig nem panaszkodott — mondta a vézna könyvelő. — Legalábbis én még nem hallottam. Imrének ez is jólesett, csak aztán az is eszébe jutott, hogy az ő sógorbácsija olyan ember, ha egyszer valamit vállal, akkor is állja a szavát, ha vasat egyengetné is a hátán. Hiszen azért volt évtizedeken át is a legeltetési társulatnál, mert ha ő valamire azt mondta, hogy száz vagy ezer, akkor biztos annyi is volt. Utána számolhatták. S még ehhez az is hozzájárt, hogy igazi olvasott parasztember Pusztai István. Mindenhez okos véleményt mondott, miközben az általa olvasott könyvekre és szerzőkre is hivatkozott. Különösen a jószágtenyésztéshez értett nagyon. A fényes szőrű ló, a nagy tőgyű tehén, a takaros parasztudvar volt az istene. Imre nem is sokáig fecsegett, türelmetlenül topogott, erősen piszkálta a kíváncsiság, mert ő most már az angyat szerette volna hallani. Bár még most is szorongott, félt a találkozástól, mert hát, jó-jó abban egy percig sem kételkedett, hogy a sógorbácsival a közösség elégedett, sőt azt is tudja, hogy örülne a tagok, hogy olyan ember ment közéjük, mint Pusztai István, aki még szemre-főre is mutatós öregember. Messzire kimagaslik a többiek közül. A bajusza soha nem csapzott, a viseltes hétköznapi ruhája is takaros, a lábbelijét soha nem eszi a sár meg a trágya. Hát még az a porta, ahol ő lakik ! Minden a helyén van. A szénaboglya úgy áll az udvar hátulján, mintha formába öntötte volna. S Imréé még most is emlékezetében lebeg, mikor ott volt a télen náluk. A két öreg olyan utakat sepert az udvaron a hóban, hogy mérnök legyen, aki így megtervezte volna. S amikor kutatta emlékezetében, hogy hogy is néz ki a sógorbácsiék házatája, már csak egy hajításnyira járt a kis kapuhoz. Már több bátorsággal, de még mindig feszült izgalommal lépkedett. Zsebébe nyúlt, cigarettát vett elő, s rágyújtott. Az első szívós bodor füstje egy nagy sóhajtás kíséretében szállt fel az akácfa lombjai közé. Még néhány szívás, s megállt a kiskapunál, a deszkakerítés felett kémlelgette az udvart, hátha meglátja ott tevés-verés közben az ángyot. Újra és újra felvillant benne a bizsergő szorongás. Megnyomta a kapukilincset, s még nagyobb sóhajtással lépte át a küszöböt. A váratlan vendégre az öreg eb neszett fel. Bozontos, koloncos szőr borította még a szemét is, s mint egy szőrrakás úgy mozdította el magát a fal tövétől. Csak néhányat vakkantott, s Imre rászólt: — Tisza ! Tisza, elhallgass! Már meg sem ismersz ? — a kutya úgy látszik megismerte a váratlan katonavendég hangját, visszahelyezte fejét az első lábai közé, s csak a csóváló farkával jelezte a tartós barátságot. A következő pillanatban az ángya is kilépett a nyárikonyha ajtaján, ő sem ismerte meg mindjárt a jövevényt. Felemelte kezét a homlokához a tűző napfény ellen, majd megszólalt: — Te vagy az fiam! ? Imre, nahát ! Isten hozott fiam... — Magam is igyekeztem ángya. Jó egészséget kívánok maguknak. — Jó, jó, hát ti csak úgy mondjátok. Sokat emlegetünk sógoroddal te gyerek. Jó, hogy jöttél! Imre, mintha rosszat sejtett volna, már szinte várta a következő szavakban az átkot megismétlődni, nem azért, mintha azok beteljesedésétől tartott volna. Mindennél fájóbb érzés neki, ha ez a munkában megrokkant és becsületben megőszült asszony bánatos szavait hallja. De nemcsak hallani rossz, de érezni, érezni, hogy dübörögnek a szavak, mint a hegytetőről elindult szikla. Érezni azt, hogy ennek a sziklának minden darabja a szívére hull. Igyekezett is megelőzni az ángyat és ő beszélt. — Hogy vannak ? Nem betegek ugye ? Hát a sógorbácsi ? — mondta, mondta sorban a kérdéseket, míg ángya közbe nem vágott. — Először magatokról beszélj fiam! Mi megvagyunk úgy öregesen. Betegek nem vagyunk, csak öregek, ez a baj. Még mindig a bánat. Nincs egy csepp maradékunk sem. Hogy nincs egy ilyen fiúnk, mint te vagy ? Hát ki ad nekünk egy pohár vizet, ha mozdulni sem tudunk ? Látod fiam, azért ragaszkodtunk volna ehhez a kis vagyonúnkhoz, hogy azért majd elápolgattak volna. De hát!... — Csak nincs valami bajhngya ? — De Imre félt, hogy most következik a szemrehányás, amire ő nem is tudna hirtelen válaszolni s érveket mondani a maga igaza mellett. Hiszen nem mindig sikerül úgy, ahogy gondolja az ember. Csak azzal mentegette önmagát, hogy ő teljes szívével jót akart... Ángya, Pusztai Istvánné, mint annak idején télen a melegház küszöbén, a búcsúzás perceiben, most ugyanúgy, a porta közepén az érkezéskor megölelte a vaskos férfit, arcához húzta fejét és számtalan csókot adott Imre borotvált markáns arcára, simogatni kezdte nyakát, onnan lecsúszott keze az aranyos katonai rangjelzésre, s ott megállt Boldog ember lett sógorbátyád fiam, hónapok óta nem fáj a térde, a sódarát sem jajgatja. Minden este a tanyáról meg a téeszcséről mesék kerültebe, fordultába csak ezt tudja mondani Egyre azt hajtja sógorbátyád, fiam: — Hát soha sem hittan volna, így aztán én is boldog vagyok Imrém, ha az apjosc jókedvét látom. Nem gürcölünk látástól vakulásig, csak talkarosan dolgozgatunk, ő kint, én meg itthon. Mégis megvan nekünk mindenünk. — S hulltak hulltak a könnyei az öregaszszonynak. — Na látja csak, ángya — sóhajtott fel nagyot Imre. — Nem akartam én rosszat maguknak. — S megsimogatta az öregasszony fedetlen haját, zubbonyán megint megpillantotta a napfényben csillogó könnyeket. Ángya mikor észrevette, ujasival törülgetni kezdte lefelé. Majd megfogta Imre karját, s húzta befelé. Nézett a szemébe közben. — Áldjon meg a jó isten fiam — sóhajtott fel — csak azt tudom mondani, hogy áldjon meg minden lépésedben. .. — aztán átlépték a küszöböt, bementek a hűvös házba, utánuk bandukolt a lompos fehér kutya ir Tisza, s farkát csóválhatta. 1 Három cigány Három cigány Ladányion hegedült, füstfogatú határon elrepült. Hova szállt? Toronyiránt előre, bodzabokor árnyékába, szamócás mezőkre. Ahol fő rézüstben tarka hab, s kilenc kutya kerget egy vadnyilat. Három cigány fogta a hegedűt, káromkodott keserves keserűt. Szél alatt mint az ürge árokparton elszaladt. Nyomukban csak fű hajolt kicsit meg, s bólogató csalánok zizegtek. Három cigány Ladányról hova lett ? Benőtte a fű már a helyüket. Parazsukat szél szórta világba, putrijukat szárnyas vihar csupaszra cibálta. Három cigány hegedül valahol, három asszony megszáradt vadkapor. SENYEI JÓZSEF Zizeg a fű s körben a tallók milliónyi hegyes, kis dárdák, tovagörget a szél előttem egy alázatos fejű zsályát Nyár van és aratás után már, hordják a szőke fényű árpát, búg a cséplőgép s egyre hallom a nyár bariton orgonáját S mintha dal szólna és egy hangra, szőke porfelhőt szór a szalma,kopik az asztag s mind nagyobb lesz a kazlak karcsú halma. Villák és ingek villognak még a lassan szitáló aranyban, s minden elmerül, ember, árnyék a sóhaj könnyű alkonyaiban. És nyugalom és rend van, s mint egy csókban megszépült asszony teste, pihen a kökénybokrok kékjén a pipacs színű nyári este. BODA ISTVÁN W—V\—*\\—‘W—\\—\\—%V