Hajdú-Bihari Napló, 1959. augusztus (16. évfolyam, 179-203. szám)

1959-08-02 / 180. szám

Száztíz évvel ezelőtt, 1843. július 31-én esett el a se­gesvári csatatéren a leg­nagyobb magyar költő, a sza­badsághős és forradalmár , Petőfi Sándor. A Bem tábor­nok által vezetett erdélyi hadsereg őrnagyaként har­colt az osztrák császár és az orosz cár haderői ellen, s egy forró nyári napon sors­döntő ütközetben esett el a Segesvár—fehéregyházi csata­téren. Valahol ott pihennek csontjai közös sírban a se­gesvári síkságon. A nép sokáig nem hitte el, hogy meghalt. Azt tartották, hogy elbújdosott a világosi fegyverletétel után, itt bo­lyong az Alföldön, járja az országot és mindenütt nyo­mában vannak az osztrák császár katonái. Volt, aki fo­golynak tartotta — de min­denki várta, hogy egyszer még visszatér. Még akkor is várták visszatértét, amikor ez emberileg már lehetetlen volt. A „hivatalos utókor” sem feledkezett meg róla. Látvá­nyos és tetszetős külsőségek­ben emlékezett meg Petőfi­ről. Utcákat neveztek el ró­la, minden esztendőben hi­vatalos ünnepségeken szaval­ták verseit, lengtek a nem­zetiszínű zászlók, pattogtak a hivatalos szavak — csak éppen nem az igazi­­Petőfit ünnepelték. A múlt rendszer urai eltitkolták, sőt megpró­bálták elferdíteni Petőfi Sán­dor igazi arcát, valódi har­cait és valódi törekvéseit. Hosszú éveken keresztül csak úgy szerepelt Petőfi, mint elsősorban a szerelem költője. Igaz, beszéltek arról is, hogy szerette a hazáját, de a nagy versei, amelyekben a nép jogait követelte, elsik­kadtak. 1 E­lőször 1919-ben jelentke­zett az igazi Petőfi, a szabadsághős, a forradalmár költő. A néppel tűzön-vizen át — a dicsőséges tanácsköz­társaságnak is jelszava volt és a költő örökségét meg­akarta valósítani. Amikor le­verték a tanácsköztársaságot — a Petőfi szent nevét zász­lajára tűző forradalmi tár­saság „Petőfi nevében” zárta ki soraiból azokat az írókat, akik a költő valódi, igazi céljainak megvalósításáért: „a néppel tűzön-vizen át” küzdöttek egy szebb és jobb vil­ágért. S, huszonöt eszten­dőn át Petőfi tetteit megha­misítva, nevét felhasználva a reakció harcolt a nép ellen. Tudta, hogy Petőfi Sándor neve mélyen él a nép szí­vében, s ezt a szeretetet sa­ját sötét céljaira akarta fel­használni. A költő nagy ver­se : Egy gondolat bánt en­­gemet... vörös posztó volt a múlt uralkodó osztálya előtt. A hazafi Petőfit még el­fogadták, de eltitkolták az internacionalista Petőfit. Mint ahogy a múlt rendszer urai felhasználták Petőfi ne­vét, ugyanúgy akarta felhasz­nálni 1956-ban az ellenforra­dalom. Könyveit máglyára dobták ugyan, de szavait ki­forgatva saját maguk, az el­lenforradalom céljaira szeret­ték volna felhasználni. Nem sikerült. Nem sikerülhetett, mert az igazi Petőfi, akit oly sokáig annyian vártak haza, 1945-be­n végre valóban haza­tért. Visszatért és megjelent igazi valóságban —­ nemhiába vártak rá szívósan, kitartóan, nemhiába küzdöttek azért is, hogy ebben az országban vég­re megjelenhessen az igazi Petőfi. 1945-ban visszatért a forradalmár Petőfi, amikor el­csitultak a harcok, verseivel talán ő is harcolt a szovjet katonák oldalán, idehaza pe­dig szavai, verssorai, gondola­tai lelkesítették és újabb harc­ra buzdították a legjobbakat, akik a magyar |* dolgozó nép | szabadságáért | s függetlensé- ? géért harcoltak. Az igazi Pe- * tőfit 1956-ban már nem le- I hetett büntetetlenül megha- | másítani. Nem lehetett, mert­­ a kötő a maga szavaival, | szenvedélyes, igazságkereső, I bátor tiszta hangján odakiáll­í tott az ellenforradalmároknak.­­ Az igazi Petőfi nemcsak nagy I hazafi volt, de nyíltan ál- 3 lást foglalt a világszabadság,­­ az internacionalizmus mel- I lett:­­ „Pirosló arccal és piros í zászlókkal ] És a zászlókon eme szent jelszóval „ Világszabadság” Ezt írta Egy gondolat bánt I engemet című versében : „ I b­izonyos, ha Petőfi élt vol­ í na 1956-ban, az igazsá­got kereső szenvedélyes, meg I nem alkuvó igazi forradal- *­mát költő, szenvedélyesen J tiltakozott volna eszméinek, I szavainak félremagyarázása I miatt.­­ Petőfi hazafi volt és in- | ternacionalista, s amikor | fegyvert ragadott a magyar­­ szabadság és függetlenség e védelmében, egyben a világ- | szabadság és minden nép sza- I badságánalk, a világszabadság- I nak védelmében fogott fegy- j vert és harcolt. Petőfi nem- I csak idillikus szerelemről, a I haza, az Alföld szeretett tá- J­jairól, csendéletekről, pász­­í­­ortüzekről énekelt, ő népi I forradalmár is volt. I 110 évvel ezelőtt halt meg I egy vesztes csatában, a se- I­gestvári ütközetben. Vére ott J folyt ki — ahogy létnokian J megjósolta — a csatatéren.­­ Végszavát elnyelte az acél­­ zöreje és a trombita hangja, a fa, ágyúdörej. Meghalt a ma­ I gyár nép szabadságáért, s I egyben minden elnyomott i nép szabadságáért. Petőfit hosszú ideig várta I a nép, várta, hogy egyszer 3 hazatér.­­ Tizenöt esztendővel ezelőtt I valóban visszatért az örökké­­ élő Petőfi Sándor, az igazi í Petőfi Sándor és kitárta az I annyira szeretett dolgozó­­ nép elé szenvedélyes tiszta * szívét a maga valóságában. I Az igazi Petőfi, a néppel tü-­­ zön-vizen együtt-tartó, mélyen J hazafias, egyben minden né­­­­pet szerető internacionalista ! Petőfi Sándor örökre vissza- 3 tért. (K. E.) V­ AZ ÉLŐ PETŐFI SÁNDOR ? (Móré Mihály rajza) Fábián Sándor: Az átok Nem volt soha gyáva ember Im­re, de most, amikor befordult az újsorra, úgy megrezdült a lába. A mellkasa megfeszült, a szíve erősen dobogni kezdett, a veríték is ki­­gyön­gyözött kopaszodó fején. Vé­gigfutott emlékezetében az a téli délután, amely eszébe nyúlt, ami­kor az ángya órákon át zokogott, s az öreg sógornak is megcsillant a szemében a könny. S amikor megpillantotta a kis­kaput, ezek a vívódó emberek lebegtek előtte. — Amilyen keménykötésű, vas­nyakú, paraszt ez az én sógor bá­csim, még kiutasít a kertből is, nemhogy a házba engedjen — mo­tyogta magában. Eszébe jutott az átok is, bár az­­nem zavarta. Mit is mondott akko­r az ángya ? — Verjen meg téged a jó isten, kedves fiam, ha földönfutóvá te­szel minket. — Imrének azóta is cseng a fülébe ez az átok, s arra is emlékeszik, amikor hatalmas mel­lén a katonazubbonyára csordult az ángya könnye. Ez a búcsúzásnál volt. Nem tudta ő sem türtőztetni magát, megindultan fordult ki az ajtón, s­­kint a sötétben törölte meg a szemét. Azóta is sokat vívódott Imre. Most is tétovázva ballag, s az őr­nagyból gyermeknek változó lé­lekkel latolgatja, hogy miket fog mondani. Hát hiszen nevelték is, rokon is, s mindig nagyon szerette őt is ez a gyermektelen házaspár. S mi tagadás, büszkék is voltak rá, hiszen e­gy őrnagy abból a faj­tából nagy sor. S azért szerették különösen most, mert nem lehetett ezen az Imrén észrevenni sohasem, hogy ilyen rangos ember lett. Ép­pen úgy csókolta meg ángyát, ép­pen úgy kezet ráztak és megcsó­kolta az öreg sógor borostás arcát, mint annak előtte. Mondta is sok­szor az ángya : — Mindnek ilyennek kéne lenni fiam, mert tudod, akad olyan, aki elfeledi, hogy honnan jött. — S Im­rében ez mind-mind visszarezdül. Sokszor még restellte is magát, hogy úgy a szemébe hálálkodik ez az ángya. De hogy is volt csak ? S ebben a pillanatban eszébe jutott, hogy megváltoztatja útját, előbb betér az Új Élet irodájába, szóval, hogy megérdeklődje, hogy s mint él az öreg sógorbácsi a közösben. Még be sem lépett a portára, az ablakon át kiabáltak neki. — Imre! Csak nem megy el előttünk, hogy be sem nézel ? Hát csak nem kerülsz el bennünket ? — Oda tartok — kiáltott vissza, s a következő pillanatban már a kilincsen is volt a keze... Hangos jónapot — hangzott a kőkockás amíbituson végig — csak az nem hallhatta, aki nem akarta. Az iro­dában levők mind kiléptek az aj­tón, s most már még hangosabban, széles mozdulatokkal üdvözölték egymást. Imre mindjárt a sógor­bácsija után érdeklődött. Vagyis Pusztai István után kérdezőskö­dött. Mindenki egyszerre akart vá­laszolni, az egyik is és a másik is mondta a magáét. — Hajh ! Az öreg Pusztai ? ! Sok olyan ember kéne közénk ! Csak az a baj, hogy már öreg, rogyadozik az ina... Azóta van rend a tanyán is, mióta ő a gazda... — szóval ki mit mondott, csak rosszat senki nem ejtett ki a száján, s ez Imré­nek nagyon jólesett, hiszen ő vet­te rá az öreget, hogy menjen a kö­zösbe. De most már szárnyakra szeretett volna kapni, s ott te­remni Pusztaiénál az újsori por­tán, hogy az öregekről is halljon most már valamit, mert ez csak az egyik oldala a dolognak. De azért megkérdezte még emezektől is. — Hát aztán sógorom is jól érzi itt magát, elvtársak ? — Még eddig nem panaszkodott — mondta a vézna könyvelő. — Legalábbis én még nem hallottam. Imrének ez is jólesett, csak aztán az is eszébe jutott, hogy az ő sógor­­bácsija olyan ember, ha egyszer valamit vállal, akkor is állja a sza­vát, ha vasat egyengetné is a há­tán. Hiszen azért volt évtizedeken át is a legeltetési társulatnál, mert ha ő valamire azt mondta, hogy száz vagy ezer, akkor biztos annyi is volt. Utána számolhatták. S még ehhez az is hozzájárt, hogy igazi olvasott parasztember Pusztai Ist­ván. Mindenhez okos véleményt mondott, miközben az általa olva­sott könyvekre és szerzőkre is hi­vatkozott. Különösen a jószágte­nyésztéshez értett nagyon. A fé­nyes szőrű ló, a nagy tőgyű tehén, a takaros parasztudvar volt az is­tene. Imre nem is sokáig fecsegett, tü­relmetlenül topogott, erősen pisz­kálta a kíváncsiság, mert ő most már az angyat szerette volna hal­lani. Bár még most is szorongott, félt a találkozástól, mert hát, jó-jó ab­ban egy percig sem kételkedett, hogy a sógorbácsival a közösség elégedett, sőt azt is tudja, hogy örülne a tagok, hogy olyan ember ment közéjük, mint Pusztai István, aki még szemre-főre is mutatós öregember. Messzire kimagaslik a többiek közül. A bajusza soha nem csapzott, a viseltes hétköznapi ru­hája is takaros, a lábbelijét soha nem eszi a sár meg a trágya. Hát még az a porta, ahol ő la­kik ! Minden a helyén van. A szé­naboglya úgy áll az udvar hátul­ján, mintha formába öntötte vol­na. S Imréé még most is emlé­kezetében lebeg, mikor ott volt a télen náluk. A két öreg olyan utakat sepert az udvaron a hóban, hogy mérnök legyen, aki így meg­tervezte volna. S amikor kutatta emlékezetében, hogy hogy is néz ki a sógorbácsiék házatája, már csak egy hajításnyira járt a kis ka­puhoz. Már több bátorsággal, de még mindig feszült izgalommal lépkedett. Zsebébe nyúlt, cigarettát vett elő, s rágyújtott. Az első szívós bodor füstje egy nagy sóhajtás kíséreté­ben szállt fel az akácfa lombjai közé. Még néhány szívás, s meg­állt a kiskapunál, a deszkakerítés felett kémlelgette az udvart, hát­ha meglátja ott tevés-verés közben az ángyot. Újra és újra felvillant benne a bizsergő szorongás. Megnyomta a kapukilincset, s még nagyobb só­hajtással lépte át a küszöböt. A váratlan vendégre az öreg eb neszett fel. Bozontos, koloncos szőr borította még a szemét is, s mint egy szőrrakás úgy mozdította el magát a fal tövétől. Csak néhányat vakkantott, s Imre rászólt: — Tisza ! Tisza, elhallgass! Már meg sem ismersz ? — a kutya úgy látszik megismerte a váratlan ka­­tonavendég hangját, visszahelyezte fejét az első lábai közé, s csak a csóváló farkával jelezte a tartós barátságot. A következő pillanatban az án­gya is kilépett a nyárikonyha ajta­ján, ő sem ismerte meg mindjárt a jövevényt. Felemelte kezét a homlokához a tűző napfény ellen, majd megszólalt: — Te vagy az fiam! ? Imre, na­hát ! Isten hozott fiam... — Magam is igyekeztem ángya. Jó egészséget kívánok maguknak. — Jó, jó, hát ti csak úgy mond­játok. Sokat emlegetünk sógorod­dal te gyerek. Jó, hogy jöttél! Imre, mintha rosszat sejtett vol­na, már szinte várta a következő szavakban az átkot megismétlődni, nem azért, mintha azok beteljese­désétől tartott volna. Mindennél fájóbb érzés neki, ha ez a mun­kában megrokkant és becsületben megőszült asszony bánatos szavait hallja. De nemcsak hallani rossz, de érezni, érezni, hogy dübörögnek a szavak, mint a hegytetőről elin­dult szikla. Érezni azt, hogy ennek a sziklának minden darabja a szí­vére hull. Igyekezett is megelőzni az ángyat és ő beszélt. — Hogy vannak ? Nem betegek ugye ? Hát a sógorbácsi ? — mond­ta, mondta sorban a kérdéseket, míg ángya közbe nem vágott. — Először magatokról beszélj fiam! Mi megvagyunk úgy örege­sen. Betegek nem vagyunk, csak öregek, ez a baj. Még mindig a bánat. Nincs egy csepp maradé­kunk sem. Hogy nincs egy ilyen fiúnk, mint te vagy ? Hát ki ad nekünk egy pohár vizet, ha moz­dulni sem tudunk ? Látod fiam, azért ragaszkodtunk volna ehhez a kis vagyonúnkhoz, hogy azért majd elápolgattak volna. De hát!... — Csak nincs valami baj­hngya ? — De Imre félt, hogy most követ­kezik a szemrehányás, amire ő nem is tudna hirtelen válaszolni s érveket mondani a maga igaza mel­lett. Hiszen nem mindig sikerül úgy, ahogy gondolja az ember. Csak azzal mentegette önmagát, hogy ő teljes szívével jót akart... Ángya, Pusztai Istvánné, mint annak idején télen a melegház küszöbén, a búcsúzás perceiben, most ugyanúgy, a porta közepén az érkezéskor megölelte a vaskos fér­fit, arcához húzta fejét és szám­talan csókot adott Imre borotvált markáns arcára, simogatni kezdte nyakát, onnan lecsúszott keze az aranyos katonai rangjelzésre, s ott megállt Boldog ember lett sógor­­bátyád fiam, hónapok óta nem fáj a térde, a sódarát sem jajgatja. Minden este a tanyáról meg a téeszcséről mesék kerültebe, for­dultába csak ezt tudja mondani Egyre azt hajtja sógorbátyád, fiam: — Hát soha sem hittan volna, így aztán én is boldog vagyok Im­rém, ha az apjosc jókedvét látom. Nem gürcölünk látástól vakulásig, csak talkarosan dolgozgatunk, ő kint, én meg itthon. Mégis meg­van nekünk mindenünk. — S hull­tak hulltak a könnyei az öregasz­­szonynak. — Na látja csak, ángya — só­hajtott fel nagyot Imre. — Nem akartam én rosszat maguknak. — S megsimogatta az öregasszony fe­detlen haját, zubbonyán megint megpillantotta a napfényben csil­logó könnyeket. Ángya mikor ész­revette, ujasival törülgetni kezdte lefelé. Majd megfogta Imre karját, s húzta befelé. Nézett a szemébe közben. — Áldjon meg a jó isten fiam — sóhajtott fel — csak azt tudom mondani, hogy áldjon meg minden lépésedben. .. — aztán átlépték a küszöböt, bementek a hűvös házba, utánuk bandukolt a lompos fehér kutya ir Tisza, s farkát csóválhatta. 1 Három cigány Három cigány Ladányion hegedült, füst­fogatú határon elrepült. Hova szállt? Toronyiránt előre, bodzabokor árnyékába, szamócás mezőkre. Ahol fő rézüstben tarka hab, s kilenc kutya kerget egy vadnyilat. Három cigány fogta a hegedűt, káromkodott keserves keserűt. Szél alatt mint az ürge árokparton elszaladt. Nyomukban csak fű h­ajolt kicsit meg, s bólogató csalánok zizegtek. Három cigány Ladányról hova lett ? Benőtte a fű már a helyüket. Parazsukat szél szórta világba, putrijukat szárnyas vihar csupaszra cibálta. Három cigány hegedül valahol, három asszony megszáradt vadkapor. SENYEI JÓZSEF Zizeg a fű s körben a tallók milliónyi hegyes, kis dárdák, tovagörget a szél előttem egy alázatos fejű zsályát Nyár van és aratás után már, hordják a szőke fényű árpát, búg a cséplőgép s egyre hallom a nyár bariton orgonáját S mintha dal szólna és egy hangra, szőke porfelhőt szór a szalma,­­kopik az asztag s mind nagyobb lesz a kazlak karcsú halma. Villák és ingek villognak még a lassan szitáló aranyban­, s minden elmerül, ember, árnyék a sóhaj könnyű alkonyaiban. És nyugalom és rend van, s mint egy csókban megszépült asszony teste, pihen a kökénybokrok kékjén a pipacs színű nyári este. BODA ISTVÁN W—V\—*\\—‘W—\\—\\—%V

Next