Hajdú-Bihari Napló, 1960. január (17. évfolyam, 1-26. szám)

1960-01-31 / 26. szám

Fiatal zeneszerzők hangversenye A zenebarátok körének III. bérleti hangversenyén figyelemre méltó módon szólalt meg hét fiatal zeneszerző. Mező Imre kivételével, aki a főiskolát megelőzően Békéttarhoson tanult, valamennyien a debreceni Zeneművészeti Szakiskolában folytatták zeneszerzési tanulmányaikat, s innen jutottak fel a Zeneművészeti Főiskolára. Hangversenyük több érdekes kérdésre adott választ, mindenekelőtt arra, milyen is a zenei szemléleteés mondanivalója a legifjabb — most végzett vagy még tanulmányait folytató — zeneszerző nemzedékinek. Az, hogy még hatások alatt állanak, természetes. De örvendetes, hogy ezek a hatások korunk legnagyobb mestereitől származnak. Schumann egy hozzá forduló fiatal zeneszerzőnek ezt írta : „Az ön ifjú éveiben a produkció még többé-kevésbé mindig reprodukció, a kívülről kapott nagy benyomások visszhangja”. A mostani hangverseny arról győzött meg, hogy reprodukcióról alig lehet szó, s ha gyakran csendült is fel visszhang, mindig hozzávegyült az eredeti, egyéni kifejezésre irányuló törekvés is. A bemutatott művek szerzőinek szinte közös vonása, hogy a kifejezésben jellegzetesen tartózkodnaka bőbeszédűségtől. Mondanivalójuk koncentrált, legtöbbször forma11'' is csiszolt, érzésviláguk gazdag, de ugyanakkor minden érzelmességtől mentes. Útkeresésük során nem egyszer az impresszionizmusból indulnak el, hogy azután érzékenyen — ha nem is mindig kielensúlyozottan — reagáljanak az utána következő zenei áramlatokra is. . A fejlődés során Szabó László az ízléses kifejezőeszközökkel formált Népdalszvittől a Négy kis zongoradarabig (melynek egyik tételében mér a dodekafon elv érvényesül) " ugyanúgy nagy és érdekes útszakaszt tett meg, akárcsak Ary Tibor a szépen hangzó Komlótól a zongoraszonatina erőteljes hangvételéig. Tarnóczy László formás Rondójában az egyéni színek felvillanását élveztük. Papp Lajos markáns és merész karakterű hangja a komoly felkészültség mellett egészséges erjedésre vall. Kocsár Miklós biztos formálású hegedű— zongoraszonátájának I—II. tételében ahegedűhang kantabilis jellegének érett kibontakozása különösen tetszett. Megérdemelt nagy sikere volt Mező Imre gordonka—zongoraszonátájának, melyben a költői mondanivaló szép hangzási egyensúllyal, világosan tagolt formában rajzolódott ki. Temessy Tamás ötlete gazdag fuvola—zongora darabjaiból a II. szám széles ívelésű dallamformálását emeljük ki, zongoraszonátájában is figyelemre méltó kvalitások bontakoznak ki. A tehetségesfiatal előadók valamennyien főiskolások, köztük többen a debreceni Zeneművészeti Szakiskola neveltjei. Bod Jolán, Hambalkó Edit, Králik János, Sirokay Zsuzsánna, Szűcs Loránd (zongora), Mező László (gordonka), Szabó Antal (fuvola), Vass Tamás (hegedű), tudásuk legjavát adva, s emellett lelkesülten és szeretettel oldották meg feladatukat s vitték sikerre a bemutatott műveket. A két alkalommal is megismételt hangverseny közönségének meleg fogadtatása nyomán bizonyára megérezték a szerzők és előadók egyaránt, hogy hazajöttek, s hogy jó bármilyen rövid időt is otthon tölteni, mert ez az otthon megérti törekvéseiket, s féltő szeretettel kíséri őket további életútjukon. SZABÓ ERNŐ A miskolci filharmonikusok nagyzenekari hangversenye Lassan gyülekező, de vc- produkció bizonyos mértékű gill is háromnegyed házat esését éreztette. kitevő közönség előtt tartotta még a miskolci Liszt Ferenc Filharmonikus Zenekar hétfői hangversenyét a Kossuth Lajos Tudományegyetem aulájában, az Országos Filharmónia V. bérleti estjének keretében. Vezényelt Rubányi Vilmos, közreműködött Bodonyi Anikó zongoraművésznő. A miskolci zenekar tagjai — közöttük nagy számban fiatalok — nagy munkát végeznek akkor, amikor más munkaterületen való lekötöttségük mellett városuk zenei életeiben is szerepet vállalnak a zenekarban való működéssel. Műsoruk igényességüket és nagyvárosi zenekarhoz méltó színvonalra törekvésüket bizonyította. A zenekar jelenlegi vezetője a Csokonai Színháztól is ismert Sulyok Tamás. Úgy véljük, hogy Észak-Magyarország nagy ipari központja rászolgálna már teljesen függetlenített szimfonikus zenekarra is, Debrecen ezen a téren jóval előnyösebb helyzetnek örvendhet. Első számiként Szabó Ferenc egyik legnépszerűbb művét, a „Ludas Matyi” szvitet hallottuk, amelyet a szerző a nagy sikerű film kísérőzenéjéből állított össze. A héttételes műben választékos, korszerű zenei nyelven és mégis közérthetően rajzolja meg a szolgasorába bele nem nyugvó Ludas Matyi bátor és rokonszenves emberi alakját. Észrevételezzük az ötödik tétel (A tudós orvos) elmaradását már csak a teljesség kedvéért is. Legmeggyőzőbbnek az „Útban Döbrög felé” és a „Menüett" hatott. Az utolsó tétel nem annyira a „legyőzhetetlenség" kifejezését, mint inkább a Bodonyi Anikó Grieg: A-moll zongora versenyének elmélyült és magával ragadó előadásával magasszertű zenei élmény részeseivé tette a hallgatóságot. Kifejező erejének gazdagsága, őszintesége, imponáló és megnyerő volt. A gyors tételekben lendületével magával ragadta a zenekart, de a lassú tételben a "kelleténél jobban alárendelte magát a vezetésnek. A hálás tapsokra egy Debussy művél tetézte sikerét. A hangverseny befejező száma Brahms IV., úgynevezett elégikus szimfóniája volt. Az élete delén túljutott, az elmúlással és csüggedéssel szembeszegülő magános férfi dacos, hősi hangja szól a nagyszerű szimfónia hangjaiból. Különösen a negyedik tétel színes, változatos variációi, de általában az egész szimfónia a zenekar jó képességeiről tett bizonyságot. Érzésünk szerint ez a mű teljesítőképességeiknek egyben felső határát is képviselte. Az egészben jó benyomást keltő zenekarnál helyenként előadódó ritmikai egyenetlenségek, belépésben bizonytalanságok az utazás okozta fáradtságnak tulajdoníthatók. A tuttiknál a fúvós részleg fölénye vollt érezhető. Ki kell emelnünk a rézfúvókat, kiváló kürt- és fuvolaszólistákat (a harmadik kürt viszont néha pontatlan, a fogott hellyel-közzel hamis volt). Az első és második hegedű kissé sápadt színével szemben a gordonkák pompás tónusa dicsérhető. A zongoraverseny kíséretét úgyszólván hiánytalanul oldották meg. Rubinifi Vilmos karmesteri munkáját csak elismerőleg méltathatjuk. Az első számnál még kissé indiszponáltnak tűnt (szokatlannak hatott pálca nélkül való vezénylése). Kiváló karmesteri erényei különösen a zongoraverseny kíséretében, a zenekar energikus, mintaszerű összefogásában és a szimfónia nagyvonalú felépítésében mutatkoztak meg A műsor egyes számait a leglényegesebb tudnivalókat magában foglaló rövid ismertető előzte meg. Ez igen hasznos, a közönség nagyobb része bizonyára szívesen fogadná ezeket a hátralevő bérleti hangversenyeken is. ZSADON ANTAL Hangversenynaptár Február 6 (szombat) A varsói Chopin verseny magyar részvevőinek hangversenye, Chopin-művek. Közreműködnek : Bella Klára, Králik János, Zalán Krisztina. (Zeneművészeti Szakiskola, este 7). Február 13 (szombat) Bállal egybekötött éjféli hangverseny. Közreműködik: a Debreceni Kodály Kórus, a Zeneművészeti Szakiskola zenekara. Belépés csak meghívóval, meghívók igényelhetők a szakiskola irodájában (telefon: 32-40). A tánc kezdete este 9-kor (Zeneművészeti Szakiskola). ÓNAPLÓ 1960. JAN. 31. VASÁRNAP i százötven éve halt meg is Csokonai, s néha szomorú vagyok, ha rágondolok. Nemcsak azért, mert egy másik kor vissza is világító fényénél nagyon is meg tudom érteni emberi és költői tragédiáját, hanem azért is— és legtöbbször azért —, mert Csokonai életében Debrecen sok és nagy keserűségek forrása volt, a közöny és az érdektelenség barbár őrtornyaiból nemegyszerű géppuskasorozat érte. A Hatvan utcán végig ballagva , mindig eszembe jut, hogy ővolt honjában a legbujdosóbb magyar, s hiába volt a szavak leghozzáértőbb Phőbusa, városa és Magyarország érzéktelen maradt költészetével szemben. Igaz, az emlékezés már vajmi kevéssé teszi jóvá a kor csordultig tetézett hibáit. Sőt még az elismerés semváltoztat azokon a tényeken, amelyek szigorú és kérlelhe-tetlen valóságukkal szinte elképesztik és megrendítik az utókort. Az idézés azonbanmégsem haszontalan — s különösen nem Csokonainál— akinek tudatos vallomása és egyetlen vigasza a XX. 7 vagy XX. század elismerése volt. / Ady szavaival imé itt a kor, mely bizonyságot is tesz , és elégtételt is szolgál. És / ennek a kornak külön öröme, hogy hazai méretekben kis a szocializmus véglegessétételének a korszaka, a hagyományok és örökségek őrzését nemcsak kegyeletből, de kötelességből is vállalja. És Csokonaival szemben ez a kötelesség megint csak azzal az igényességgel merül fel, hogy Debrecen poétájának erre joga is van. Csokonai ugyanis — és ez ma már talán kopottan is hangzik — a maga álmainak makacs védelmezése közben már azt a társadalmat is sejtette, amelyik emberséges, igaz a tehetségekkel szemben. Az emlékezés alkalmából nem hangozhat dicsekvésként, ha néhány momentumot idézek bizonyításképpen. Néhány évvel ezelőtt Debreceni Kamaraszínházában nagy siker és közönségérdeklődés kísérte Csokonainak azt a darabját, amely életében talán még nyomtatást sem látott. A mai néző nemcsak Cso■fokonai zsenijét érzékelhette ebben a remek színpadi bírálatban, de ízelítőt kapott abból a már is meglepő modernségből, amely Csokonai szemléletének anynyira sajátja. És, hogy továbbra is hazai példánál maradjak, egyetemi éveimrekell hivatkoznom, amikor napokat töltöttünk a Csokonai fakszimilék böngészése közepette. A varázst Juhász Géza professzor gyújtotta bennünk, aki azóta is rendíthetetlen szorgalommal szedegeti össze a legapróbbnyi morzsákat is, amelyek Csokonai gyémánt szívéből letöredeztek. És hivatkozzam az új és új kiadásokra, az érdeklődés növekvő méreteire ? Ma már mindannyian természetesnek találjuk, hogy az örökségként felhalmozódott értékek közkinccsé is nemesedjenek, s talán eszünkbe sem jut, hogy ez a gyakorlattá és általánossá vált magatartás valamikor nem is hangzott ilyen egyszerűen. Sőt, tragédiákat is eredményezett, mint Csokonai élete, vagy veszedelmes hasonlóságban alig két évtizednyi távolságból József Attila öngyilkossága. - A szocializmus természetességén éppen egy-egy évforduló aktualitásában jó olykor-olykor elgondolkoznunk. S elsősorban a korszakok összehasonlításának meghökkentő tanulságáért. Jóért ennek az összehasonlításnak olyan egyértelmű konzekvenciái vannak, amelyek előtt még a legelfogultabbak is kénytelenek fejet hajtani. emrégiben olvastam egy ■L ’ cikket és éppen a Napló hasábjain Csokonai költészetének hatásáról. Halápon, Debrecen szélső tanyavilágában szólaltak meg hibátlanul a Csikóbőrös kulacs verssorai, olyan emberek szívében válván otthonossá, akik a költő életéről talán nem is sokat tudnak. De verseit ismerik, tovább adják, és ez itt a lényeg. És akiknek a versei szétszivárogtunk a nép szeretetének hajszálcsövein, az már nagy költő, igazi költő, egészen biztosan halhatatlan. Csokonai halhatatlanságához a mai utóerők ítélkezése szerint már nem fér semmi kétség. Nemcsak az irodalomtörténet állásfoglalása bizonyít emellett, de az előbb említett példához sok más hasonló. Verseit hallottam már szétsugározódni a rádió éterhullámain, de hallottam felhangzani kiskocsmák jókedvű örömében is. És ez már annak a kornak a vigasza, amelyikhez Csokonai fellebbezett, és annak a kornak az ítélkezése, amely társadalmi lényegében cáfolat az osztálytársadalmak ellentmondásaira. Halálának évfordulója alkalmából, e néhány sor befejezéseként éppen Debrecenből szólván, hadd szóljál a debreceni utódokhoz. Mi legfőbb feladatunk Csokonai költői hagyatékának gondozása mellett, Csokonai szeretete. Szeressük még jobban még mélyebben Debrecen legnagyobb poétáját, s legyünk utánzói Petőfi és Ady rajongásának. Örökségét pedig osszuk szét minél bőkezűbben, telik belőle, hiszen hire ma már fényküllőzi az egész magyar eget. . (b. i., Csokonai emlékezete A romantika nyomában Nemrégiben egy családnál voltam látogatóban. Arról folyt a szó, hogy századunkban nincsen romantika. Ezt az irányzatot főleg egy középkorú asszony képviselte. — Amit én szeretek — mondotta — az ott maradt a múlt században. Én meg valahogy „kilógok” ebből az egész korszakból. Nagyon szeretem Victor Hugót, Byront, Keats-t, Chopint__ szeretem a vak, végzetes, a misztikus és az emberfeletti hősiességeket. Mit ad nekem ez a kor? Az ábrándokat is elvették tőlem ... azzal — tette hozzá halkan —, hogy megvalósították... Parázs vita fejlődött le. Mindenki hozzászólt a társaságból. Egyesek szerint ez a fizika, a matematika, az atom százada, s nincsen helye benne a romantikának... Egy férfi azonban állhatatosan hajtogatta, hogy a mi korunk az igazi, a hősi romantika korszaka. A XX. század valóban olyat adott az emberiségnek, amit egyetlen előtte levő korszak nem adott, nem adhatott. Ebben a században a szocialista forradalmak századában valósult meg az új társadalmi rend: a szocializmus. A leghaladóbb, leghumánusabb társadalmi viszonyokat teremtették meg a Föld egyhatodán. A társadalmi változás egy részről óriási technikai és tudományos felfedezéseket és változásokat hozott létre, más részről az emberek gondolkodását, látását, egymáshoz való viszonyát változtatta meg. A nagy tudományos felfedezések kihatással vannak az ember sorsára, jelenére és jövőjére. A technikai felfedezéseket, az atomot, az űrrakétát, a bolygókat, a természet átalakítását valóban fizikusok, matematikusok, biológusok, kémikusok valósítják meg. De a költők, az írók azok is közelben vannak, álmodnak, s az álmokat, még a legmerészebbeket is, valóra váltja az alkotó ember. Az elmúlt századok eredményeit, technikai vagy művészeti értékeit elismerjük. Az elmúlt századok találmányait, technikai újításait most is sikerrel felhasználjuk és fejlesztjük tovább. Ezek nélkül nem juthattunk volna ilyen magasra. A múlt századok nagy műveket hoztak létre, művészi értékeket teremtettek és nagy embereket adtak a világnak. Alkotásaikat korunk kincsként őrzi. Romantikus és nagy századok vannak mögöttünk, de az elgondolások, a tervek még akkor is, ha tudományos alapokon álltak, nem bontakozhattak ki. Jókai Mór A jövő század regénye című művében, Verne Gyula könyveiben a fantisztikus elgondolások akkor még csak a csapongó nagy képzelet szülöttének hatottak. Nem támaszkodhattak amegvalósítás reális talajára. Regényes elképzeléseiket ma már túlhaladta a mi korunk. H. G. Wells, a nagy regényíró fantasztikusnak ható gondolatai a tudomány akkori alapján álltak ugyan, de megvalósításuk még lehetetlen volt. Ugyanakkor Alekszej Tolsztoj Aelita című bizarrnak ható regénye már a szovjet valóság talaján áll, hiszen a mesterséges bolygók köréban valószínű már a Mars felfedezése is. A számok, a látszólag hideg tények világában menynyi romantika van, mennyi megvalósult képzelet és mennyi lehetőség. Szinte a „csodákig” vagy még azon túl is mehet a képzelet — a valóság erre is igennel válaszol. Gondoljunk csak arra a természetátalakításra, amely a Szovjetunióban folyik. Folyóknak térítették el az útját, újabbakat létesítettek — fizikai, matematikai törvényekre támaszkodtak az igaz, de sok szívre is. — Gondoljunk azokra az óriási, szinte beláthatatlan területekre, amelyeket termővé tett az emberi akarat. A hatalmas, új, csodálatos, sokat „tudó” gépekre gondoljunk és a sunyikokra. Micsoda „regényesség” és micsoda fantázia kell ahhoz, hogy az égre, amelynek rendje sok millió év óta nem változott, most az emberi akarat újabb bolygót röpített. Az emberi tudás, hősiesség, erő és akarat — az a bizonyos hősiesség, melyet emberfelettinek neveznek — bizonyára ebben bőségesen megmutatkozik. Az ember az egekre tör és alkotó kezével félrehúzza az ismeretlenség függönyét. A romantikus, hősi képzeletek megvalósulását, a „meség világának” kapuját nyitja meg. Nagyszerű élmény ezt mind végigélni, s ebben a korban élni. A szocialista forradalom nyitotta meg az elvarázsolt palackot és engedte ki a „szellemet” az emberi alkotóerőt, hősiességet és bátorságot, hogy megküzdjön akár az „istenekkel” is. A szocialista forradalom, amely a tiszta ész, a reális életjelenségek figyelembevétele mellett a meleg szív rejtett kamráit és ismeretlen kincseit is az emberiség elé tárta. Ábrándozzunk — mondta Lenin — és az ember hozzákezdett az ábrándok megvalósításához. Nincsen mindebben romantika és regényesség? Nemcsak a természet alakult át — az ember is. Nem egyszerre és nem könnyen». Mindezt, amiről eddig szó volt, az ember valósította meg. Az az ember, akinek keze és gondolata szabadon mozi Nemcsak elszigetelt hősei vannak korunknak, korunk hőse maga az alkotó tömeg. Az embert évszázadokon át hajtotta volna előre a fausti végtelenbe vágyó nyugtalansága, de keze kötve volt. Kötve volt nemcsak lánccal, hanem előítélettel, szokással, feje megtömve nézetekkel, melyek visszarántották. Legyőzésük, eltávolításuk nehéz dolog. Demennyi pátosz, szép és tiszta pátosz van benne és romantika. Gondoljunk az egészen közeli dologra: a mezőgazdaság szocialista átszervezésének nagy munkájára. Ha leírjuk, úgy hangzik, mint egy politikai gazdaságtam tétel, kicsrt száraznak hat. De csak így, leírva. Amikor arra gondolunk, hogy a régi, „használt” és akadályt jelentő gondolkodást kell átváltoztatni — emberek lelkében, szívében micsoda szép, hősi feladat —, méltó a nagy írók és költők, művészek tollára. Embert megváltoztatni — emberi természetet — talán még nehezebb, mint egy bolygót az égre bocsátani, vagy folyók útját megfordítani. Az emberre hosszú évszázadok óta rakódtak rá a feleslegessé vált terhek — az individualizmus — a „hideg magány”. Mily nehéz ezt lehántani, kibontani, hogy a szív és lélek megtisztuljon a sok évszázad óta rárakódott salaktól. Mennyi romantika, mennyi „regényesség” van ebben, jó értelemben vett regényesség. Ez az egyik leghősiesebb, legromantikusabb feladat: érvekkel, okos szóval megváltoztatni az emberek gondolkodásmódját az országban, a faluban, minden házban ... Ehhez nagy ész, meleg szív kell és sok-sok emberszeretet A romantika, a hősök, a regényes fordulatok tehát itt vannak körülöttünk, a közelünkben, csak éppen nem vesszük észre. Mert a mezőgazdaság szocialista átszervezésében, a munka termelékenységének emelésében, új gépek beállításában a technika, a tudomány állandó fejlődésében gyakran csak politikai gazdaságtani, közgazdaságtani száraz és szürke tételt látunk. Pedig ezek mögött alkotó emberek élnek, dolgoznak, szeretnek. A művészet és a tudomány sem halad külön világon. Victor Hugo mondja : „A tudomány állandóan előrehalad és megsemmisíti önmagát... a tudomány lépcső ...a költészet szárnycsattogtatás ... Amikor a tudományos teljesítmény a csúcsra ér, szintén szárnycsattogtatássá válik... A művész és a zsidós tehát találkoznak abban, hogy mindketten — különböző formában — a szépet és a boldogságot teremtik meg ...” Ha a tudomány és a művészet, az irodalom és az élet effajta találkozása megvalósul, , születnek a csodálatos irodalmi, művészi alkotások, a korszak romantikáját, szépségét, életét bemutató művek,mint Solohov, Csendes Donija. Mennyire tükrözik a koréletét, hősiességét, regényességét és igen, a romantikáját ? A mi korunkban tehát nemhogy kihalt, megsemmisült volna, hanem újjáéledt a romantika, csak tartalmábanváltozott. Nem a megvalósulatlan álmok világa már ez,nem álmodozás az álmodozásért hanem a megvalósulóábrándok világa. Régen a „klasszikus romantika” az észszerű világból az érzelmekhez való visszatérést jelentette, mert tehetetlen volt, mertez jelentette az egyetlen lehetőséget „... minden emberpókként megszőheti a saját ^belsejéből saját légies fellegvárát...“ — mondja Keats. [Ez volt a régi romantika, aregényesség menedéke... Ma la romantika a megvalósult álmokban tükröződik, s minél fantasztikusabb álmokkal foglalkozik az ember, azok ^megvalósulhatnak a mi korunkban : a hősi nagy tettek, 'nagy hősi századában. ' (KE)