Hajdú-Bihari Napló, 1960. április (17. évfolyam, 78-101. szám)

1960-04-17 / 91. szám

FILMEKRŐL Alig pár hét­tel a Szent Jo­hanna után újabb hasonló témájú film került a magyar mozik vásznára. NDK-beli és francia művészek alkotása, a Salemi boszorkányok. Drámát ültettek át celluloidszalagra — ebben is hasonlítanak a Szent Johanna alkotóira. De mindezt hitelesebben, sike­rültebben tették — ebben kü­lönböznek tőlük elsősorban. Ne keressen hát senki a Sa­lemi boszorkányokban látvá­nyos jeleneteket, nyíltszíni csodákat. A film egyszerű, pu­ritán eszközökkel dolgozik, mint amilyen egyszerű, puri­tán emberekről szól. Hangu­lata komor, akárcsak az a megrendítő dráma, amelyet másfélórás keretbe foglal. Arthur Miller amerikai író, az eredeti dráma alkotója há­rom évszázados eseményből vette témáját. S nem vélet­­lenség, hogy éppen most, alig néhány éve, az ötvenes évek elején nyúlt a régi esemény­hez. Saját korához akart szól­ni, az ötvenes évek Ameriká­jához, amelynek egyik leg­határozottabb jellemvonása volt mindenfajta haladó erők megátalkodott üldözése, ártat­lan emberek elpusztítása és bebörtönzése — egyszóval a maccarthyzmus. A háromszáz éves történet is erről beszél: hatalmasok és ki­szolgáltatottak éles osztályel­­lentétéről, az utóbbiak szenve­déseiről, az előbbiek önkényé­ről, hazug vádakról, az igazság ke­resztrefeszítéséről. John Proctorról, erről az egyszerű, kérges kezű, földet túró pa­rasztról, akinek akasztófán kell meghalnia, mivel azt mondta, hogy nincsenek bo­szorkányok. Feleségéről, a fi­nom lelkirajzzal ábrázolt Eli­­sabethről, akit csak terhessé­ge ment meg a hasonló halál­tól. Abigaiiről, a szerelmesből és démonból ötvözött fiatal lányról, akinek mélységes tra­gédiája, hogy vetélytársától Salemi boszorkányok (Német—francia koprodukció) akar megszabadulni és szerel­mét juttatja az akasztófára. Maryről, aki megindul az igaz úton, de nincs ereje otthagyni a hatalmasok, a rágalmazók, a gyilkosok táborát Kegyetlen várbírókról, akiknek a nép megfélemlítéséhez szükségük van a gyalázatos perre. És a­­ népről — so­kkal nagyobb hangsúllyal a népről, mint Miller eredeti drámájában —, amely végül is fegyvert fog a gyilkosok ellen. A film alkotói — J. P. Sartre forgatókönyvíró, R. Roulean rendező és a kiváló szereplő­­gárda — hosszú időre emléke­zetes művet készítettek. Sötét tónusok dominálnak a fényké­­pezésben , mint amilyen sötét a kor, amelyet ábrá­zolnak. Sivár tájakat keres a felvevőgép lencséje, mint ami­lyen sivár volt a 17. század végi amerikai élet. S lehetnek bár a filmnek apróbb szerkezeti hi­bái, lehetnek vontatottak egyes jelenetei, tűnhetnek túl­zottan brutálisnak a kivégzé­si képek — mindent összevet­ve nagy film a Salemi boszor­kányok. Nem kevésbé járul­tak ehhez a szereplők: Yves Montand sallangtalan, mélyen emberi játékával, felesége sze­repében Simone Signoret tra­­gikai csúcsokat ostromló ala­kításával, s nem kevesebb színnel Myléne Demongeot (Abigail) és rövidebb szerepé­ben Pascale Petit (Mary). „Győztesként élni vagy di­csőséggel megihatni“ — ezeket a jellemző szavaikat írta Alek­­szej Tolsztoj mottóként a Gol­gota befejező kötete, a Borús reggel elé. A trilógia, mely rövid idő alatt klasszikussá érett, a forradalom nagy ta­nulságát és igazságát hirdeti s bebizonyítja, hogy a múlt emlőin nevelkedett értelmiség, ha józanul ismeri fel a törté­nelmi helyzetet, a kétségek és önmarcangolás után előbb­­utóbb eljut a munkásosztály harcának következetes válla­lásáig. Az író a harmadik részben, a Borús reggelben továbbkíséri a már ismert hő­sök, Tyelegin és Dása, Roscsin és Kátya életét s az egyéni, sorsok alakulásával párhuza­mosan nagyszabású tablót festi a korról: a fehérek elleni élet-­ halál harcról, majd a békés építőmunka kezdetéről, me­lyet­­— a regény végén — a­­ történelmi jelentőségű „villa-­­mosítási kongresszus” szimbo­lizál.­­ A Nővérek és A 18-as év után most ismét találkoztunk* Alekszej Tolsztoj hőseivel. A, Borús reggel filmváltozata — Grigorij Rosalj rendezése — általában hűen követi a re­l­gériy cselekményét s számos, részletszépséggel dicsekedhe­tik, de sokkal adósunk is ma­* rád. Tetszettek a művészi er.­­ komponált és fényképezett csatajeleneteik, Tyeregin lázál­mának bravúros montázsképei,­­ s jól játszanak a színészek is. Medvegyev (Tyelegin), Vesze­­lovszkaja (Dása), Gricenko (Roscsin), Nyifontova (Kátya)­ játéka egyaránt kifejező, de­ még náluk is emlékezeteseb­­­ben oldotta meg feladatát Bo­risz Andrejev (a csupaszív* Csugaj szerepében). Matvejev, (Mahno megszemélyesítője) viszont sokkal harsányabb* volt a kelleténél. Nem sike-­ rült jól ábrázolni a filmen a­ főszereplők, elsősorban Ros-­ csín jellemének alakulását és­ fejlődését. Pedig elsősorban* arra lettünk volna kíváncsiak,­ amit az író olyan plasztiku­­­san ábrázol a műben: miért és hogyan érlelődött meg az* ellenség tisztjében a gondolat,­­ hogy színes-lélek­kel a forra­dalmi nép mellé álljon ? A* kísérőszöveg — melyet a film­ alkotói bizonyára a cselek­, Borús reggel (Szovjet film) meny jobb érthetősége ked­véért alkalmaztak — formá­lis s mint már annyiszor, ez­úttal sem alkalmas arra, hogy a hősök jellemfejlődését meg­győzően bizonyítsa. A film ritmusa ellen is emelhetünk kifogásokat: néhány túlságo­san elnyújtott képsort is lát­tunk. A szovjet művészek A fél­kegyelművel és a Csendes Donnal bebizonyították, hogy a klasszikus irodalmi alkotá­sok megfilmesítése — az ere­detivel egyenértékű, vagy leg­alábbis azt meg­közelítő szín­vonalon — nem lehetetlen feladat. S bár Rosaljt is úgy ismerjük, mint tehetséges él­vonalbeli rendezőt s emlék­szünk még Pavlov- és Mu­szorgszkij-filmjére, ezúttal mégis azt kell mondanunk, hogy a Borús reggel nem éri el sem korábbi művei, sem a fentebb felsorolt „irodalmi" filmek színvonalát. (v. j.) FRANCIS (Amerikai film) Szellemes, üde s egyben meghökkentő, elgondolkoztató filmszatíra a Francis. Egy öszvérről szól, amely — Da­vid Stein író jóvoltából — lényegesen különbözik a többi egyszerű négylábúaktól: em­beri hangon beszél. A film azt bizonyítja: elég ennyi rendkívüli tulajdonság­gal „felruházni“ egy szamár­­ivadékot ahhoz, hogy ezáltal a hadsereg legvaskosabb bírá­lata is elmondhatóvá váljék. Mert ez az öszvér, ez a Francis nemcsak beszélni tud. Ha kell, telefonál, levelet ír vagy morsejeleket ad le. Ki­ment a gránátok esőjéből egy jámbor tisztet és hőstettekhez segíti. Fontos hadi értesülése­ket szerez és bebizonyítja, hogy a hadnagyocsikák, sőt tábornokok annyira sem érte­nek a hadvezetéshez, mint egy öszvér. Ha ez a jószág nem kóborolna a frontvonal köze­lében, javában garázdálkod­hatna az ellenség, porig bom­bázhatná az egész főhadiszál­lást, s bántódás sem érné a japánok kémét. Van a filmnek néhány jól sikerült jelenete, amelyek során különösen a jámbor hadnagyot alakító Donald O’ Connorna­k van sok alkalma komédiázni, s ki is használ­ja ezeket a lehetőségeket. Ilyenek az öszvérrel folyta­tott gyakori beszélgetések, a hőstettek utáni kihallgatások, amelyek végeztével a hőst csalhatatlan következetesség­gel kísérik a lazaret zárt osztályára. Francis — bár hét éve szol­gál a hadseregben — nem akar tisztiiskolára menni. Lenézi a tábornokot, a hadi­­tudósítót, az ezredorvost, gúnyt az ügyefogyottságuk­­ból. Svejk távoli rokona ez az alak, a militarizmus ki­nevettető­je, ha nem is ér el olyan mélységeket a társada­lom bírálatában. A cselekmény sem volt mindig gördülékeny. A film végefelé a nézők nagyobb változatosságot is „elvisel­tek” volna. A kémnő szere­peltetése pedig bosszantóan sablonos, egysíkú volt. (k. s.) k munkálkodnak egy kis nép­­nagy lehetőségeinek az előké­­szítésén. S különösen is azon hű területen, amely egyik na­­­gyon fontos nemzeti jellegét­­rögzíti népünknek.­­ Irodalmi alkotásokat egy­­ másik nép nyelvére átültetni hnem kis feladat, ők ezt vál­­­lalták­­, s azzal az őszinteség­­­gel és szeretettel, amelyre mi­­csak büszkék lehetünk, amely­­hitek mi csak örülhetünk.­ ­ A barátság hangján 171 LAP HASÁBJAIN be­­­­számoltunk már arról, hogy az elmúlt napokban szovjet turistacsoport érke­zett Debrecenbe. A kis cso­port tagjai — tájékoztatott a tudósítás — irodalmárok, s köztük az ismert műfordító, Szalimon. E meghatározás ter­mészetesen csak a fogalom felületét jelölte, a hírközlés általános törvényszerűségét tartva szem előtt. Igen, voltak közöttük iro­dalmárok. Sőt, nagyobbrészt azok volta­k, akik hivatásuk­nak tekintik, hogy két nép szellemi tengere közé csator­nákat építsenek, amelyen ke­resztül ismeretlen égtájak, öb­lök, nagy partszegélyek felé kihajózási lehetőség nyíljék a­­ léle­k számára. Irodalmárok v­oltak, legtöbbjük már jól,­­ helyesen, a mi fülünknek kü­lönös zamattal beszélte a ma­gyar nyelvet. Azt hiszem, talán ennyiből is kiérezhető, hogy a küldött­ség tagjaiban kiket üdvözöl­hettünk városunkban. A szel­lemiségnek azokat a munká­sait, akik közvetve ugyan, de a nagyon fontos küldetéssel Nos, ennek az írásnak az alapanyaga éppen■ az az öröm, amit utóbb említettem. Ugyan­is szerda este alkalom adó­dott, hogy hosszasabban elbe­szélgessünk vendégeinkkel. A debreceni írók között a leg­kisebb széken én is ott ülhet­tem, s ezúttal inkább annak a tanulságáért, amelyet ez a beszélgetés mindannyiunk szá­mára jelentett. CZALIMON elvtárs magya­­rul mutatta be az együt­tes tagjait, s legtöbbször az­zal a vég­csattanóval: ő is be­szél magyarul. Ezek után ter­mészetesen nem volt különö­sebb akadálya a társalgásnak, ami ezúttal váratlan élénk­séggel meg is indult. Kezdet­ben csak a szokásos általános­sággal, inkább a nagy részek szem előtt tartásával. Aztán a beszélgetés különös fordula­tot vett. Szalimon elvtárs, rövidre fogott beszámolójában ismer­tette a szovjet műfordítók munkáját. A tájékoztatás így is egy óra hosszat tartott, pe­dig csak a legszük­ségesebbre szorítkozott. Nem csináltam feljegyzéseket, de felesleges is lett volna, hiszen olyan dol­gokat mondott amit lehetet­len elfelejteni. PETŐFIVEL kezdte — és ez természetes is. Ma már négykötetes Petőfi győzi meg a szovjet olvasókat is ar­ról, hogy nem véletlenül tart­juk mi az Ady által nagysá­gosan mennyei suhancnak ti­tulált költőt a világirodalom­­egyi­k legeredetibb zsenijének. A sor aztán bővült József Attilával, Adyval, sőt Arany­nyal is. őket természetesen nehezebb fordítani, de ahogy Szalimon elvtárs mondta — az új tehetséges fordítógárda, a legjobb szovjet írók közre­működésével ezt a feladatait is megoldja. Mindez azonban mégiscsak a szokásos tájékoztatás volt, kicsit statisztikai felmérete­­zés. A meglepetés ezután kö­vetkezett. Ugyanis Szalimon elvtárs mintha csak itt élne, közöttünk lélegzene, olyan pontosan és részletesen beszélt a jelenlegi magyar irodalom, sőt egész irodalom kérdései­ről. Először meglepő volt hal­lani, aztán megnyugtató, vé­gül természetes. Igen, termé­szetes, mert a hangvétel volt olyan, hogy az a hallgatókat azonnal magához hangolta. A barátság hangján szólt, az őszinteség szavával, a tiszte­let, a megbecsülés éreztetésé­vel. Akkor ott, magamban a mi szívünkben már rég otthonos gondolatok újrafogalmazását végeztem el. Nem számvetés­ként, csupán a hangulat, a perc varázsának áramütésé­ben. A MAGYAR IRODALOM tragédiáját a felszabadu­lás előtt még a leghaladóbb polgári esztéták is abban lát­ták, hogy kis nép vagyunk, rokontalanok az európai né­pek nyelvcsaládjai közt. Ma­gyar műveket fordítani nehéz, sőt lehetetlen. Németül, an­golul, franciául kísérleteztek, sőt mindenképpen csak így és ezen a módon vélték lehetőnek betörni a világirodalmi köz­tudatba, észrevétetni magun­kat a nagy népek előtt. Sikerülhetett ? Nem. Az okokat most ne firtassuk, hi­szen a­ tények érvelés nélkül is sokat mondanak. Arra azonban még a legelkeseredet­­tebb pillanatokban sem gon­doltak, hogy Kelet felé is van kiút, sőt arról kél a nap és legelőbb ott világosodik. Nem, mert nem mertek gondolni, arra Oroszország volt, s 1917 után a Szovjetunió. Pedig Ke­leten mégiscsak óriások éltek, új és új óriások nőttek, egy olyan nyelvnek a birtokában mint az orosz, amely már rég kivívta legelőkelőbb he­lyezését a világirodalomban is. Ez nálunk magyaroknál mind közismert dolog volt, hiszen a Puskin-, Lermontov­­vagy Nyekraszov-versek ré­gen és nagyon szépen zen­gettek már a mi nyelvünkön is. A nagy regények pedig nemcsak arról győztek meg, hogy mit jelent az orosz re­gényírás a világirodalmi köz­tudatban, hanem példa,képek is lettek, vagy lehettek. Az elzárkózás a Horthy-Ma­­gyarországon természetes po­litikai jellegű volt és ami a legtragikusabb, hogy ez a minden moccanásában elhibá­zott káros, bűnös politika, a szellem, a gondolat közé is mindenképpen futóárkokat igyekezett ásni. Pedig Ady már jóval előtte figyelmezte­tett a margyar, szláv, román bánat közös társadalmi gyö­kerére. M­IN­DEN ELEMZÉS és in­tegetés helyett, most csak a lényeget: 1945 után a fu­tóárkok mégiscsak betömőd­­tek, a gát leomlott és egy nagy nép szellemi Háncsé mégiscsak beáramlott hoz­zánk. Aztán a közös vérkerin­gés kapcsán, a mi szellemi értékeink lassan-lassan oda is átszivárogtak, s 1960-ban, egy őszinte és baráti megbeszélé­sen már arról értesülünk, hogy a Szovjetunióban isme­rik Móricz Zsigmondot és Mikszáth Kálmánt, Veres Pétert és Szabó Pált, s a ma­gyar írók olyan olvasótábor­hoz jutottak, amely végső so­ron már világirodalmi­­köztu­­dat. . A szellem munkásai, ha hit­tel és felelősséggel gondol­koznak, természetesen leéli, hogy tartsák a szocializmus népeket, országokat összeko­vácsoló valóságát. Már csak a maguk érdekében is, hiszen az írástudókban kicsit min­dig ott van az az önzés is, hogy minél több emberhez szóljanak, minél nagyobb ol­vasótábor előtt tegyenek val­lomást magukról, népükről. Ma éppen a Szovjetunió ré­vén ez a lehetőség megnyílott a magyar írók előtt is és olyan perspektívával, ami szinte beláthatatlan. Aj SZOVJET turistacsoport tagjai már nem tartóz­kodnak Debrecenben. Más magyar városokkal, tájakkal, írókkal ismerkednek. Valamit azonban itt hagytak nekünk, őszintén, szívszerinti meleg­séggel. A barátságukért és er­re mindig büszkék leszünk. (b. i.) Zeneiskolai hangverseny A zenei hetek keretében szerda este tartoták meg hang­versenyüket a debreceni Si­­monffy Emil Állami Zeneisko­la tanárai és növendékei. A hangverseny előtt Szondy László igazgató rövid beszédé­ben ismertette Debrecen és környéke zenetanításának fej­lődését. A műsor első felében a ze­neiskola növendékei léptek fel, bizonyságot téve szorgal­mukról és pedagógusaik lel­kiismeretes munkájáról. A zongoristák közül Hunyadi Viktória és Kövér György si­keresen oldották meg felada­tukat. Bodon Pál öt kis kép három hegedűre című öttéte­les, szellemes művében Tóth Lajos, Fülep Angéla és Futó Ildikó jól muzsikáltak, intoná­ciójuk sok gyakorlottabb mu­zsikusnak is becsületére vá­lna. Záborszky Ilona és Szolnoki Lenke Telemann Kánon-szo­nátáját adták elő dicséretes megoldásokkal. Baklanova koncertinóját Futó Ildikó az intézet vonószenekarának kí­séretében adta elő nagy si­kerrel. (A zenekari hangsze­relés Szondy László munká­ja.) Végezetül Zsíros Katalin és a zenekar előadásában Su­gár Rondó zongorára és ifjú­sági zenekarra című művét hallottuk. A szólista biztos já­tékával és lendületes muzika­litásával örvendeztette meg hallgatóit, a zenekar lekiisme­­retes, szakmailag jól kidolgo­zott munkával és fegyelmezet­ten kísérte a szólistát. Szünet után az iskola ta­nárai működtek közre. Beetho­ven Tavaszi szonátáját dr. Bartha Ferencné (hegedű) és dr. Szabó Pálné (zongora) ad­ták elő. Bartók román népi táncait Petőfi Sándorné ját­szotta jó technikával, muziká­lisan és sok temperamentum­mal. Szkrajabin öt prelűdje Illés Kálmánná tolmácsolásá­ban a hangverseny egyik leg­jobb produkciója volt. A hangverseny Weiner III. vonósnégyesének előadásával zárult a már jól ismert Deb­receni Vonósnégyes (Szatmári, Fülep, Szendy, Molnár) «5®» adásában. Bár az együttes já­tékán fáradtságot és indiszpo­zíciót lehetett érezni, ennek ellenére sok szép részletmeg­oldással örvendeztette meg a hallgatóságot. A sikeres hangversenyt a közönség meleg tapsokkal há­lálta meg. Zakariás Gábor Hangversenynaptár Április 17. (vas). A Zeneművé­szeti Szakiskola tanárainak hang­versenye. Énekes és kamaramű­vek. (Zeneműv. Szakisk. este 7). Április 21. (csütörtök) Gertler Endre hegedűestje (Zeneműv. Szakisk. este fél 8). A Debreceni Kodály Kórus áp­rilis 24-én, a Zenebarátok Köre által a GÖCS-ben rendezendő hangversenyének (munkás-ifjú­­ségi­ bérlet) kezdete este 8 óra helyett délután 8 órakor lesz. A kezdés időpontjának megváltoz­tatását az tette szükségessé, hogy a hangversenyt, amelyre a Ko­dály Kórus munkáskórusokat is meghívott, a szakiskola meghívá­sára Debrecenbe érkező Kodály Zoltán is meglátogatja. Ugyancsak megváltozik a Deb­receni Karnagy­ Klub által a munkáskórusok számára. Ádám Jenő, Kossuth-díjas közreműkö­désével április 24-ére meghirde­tett klubdélután is. Az új időpont április 23., szombat délután 4 óra. (a Zeneművészeti Szakiskolá­ban.) A közalkalmazottak szakszerveze­tének zenekara legközelebbi hang­versenyét április 23-án (szomba­ton) este 7 órakor tartja a Deb­recen Városi Tanács nagytermé­ben. A Medgyessy-terem iparművészet kiállításáról Korunk embere alkarva­­akartalan a képzőművészet területén is egyre újabb for­mákkal ismerkedik. Az élet üteme sodorja ezt magával. Suhanó gépek áramvonalas teste, az új életformák kí­vánalma parancsolóan helyet követel magának a vázák és kancsók, bútorok, tálcák vo­nalaiban, az otthonosabbra méretezett szobák berendezé­si tárgyaiban. Ha a használati tárgyak a szépség kívánalmait is ma­gukra öltik, iparművészetről beszélünk. A használati tár­gyak s az iparművészet kap­csolatát közelebbre fonni, a közönséggel, a szakemberek­kel megismertetni : ez Debre­cenben elsősorban a Med­gyessy-terem feladata. Kerá­mia, üveg, fém és fa a min­dennapi élet követelményeibe művészien behelyezve, a hasz­nálhatóság, a könnyen kezel­hetőség kánonjának eleget téve s mindezt úgy, hogy a tervezőművész egyénisége se szenvedjen csorbát: az ipar­művészet íratlan törvénye. Az iparművészeti tárgy ér­tékét nyilván nemcsak az anyag dönti el, hogy arany­ból vagy ezüstből, márvány­ból vagy fából, bronzból vagy műanyagból stb. készül. Az arány, a forma, a szín, a rit­mus a mondanivalóba per­döntően beleszól, s mindeze­ket a tényezőket az ízlés kö­vetelően szabja elő. A kultu­rált lakni tudás is az ízlés függvénye, mely egyúttal ké­nyelmesebb életet is jelent. A kis terem egyik felirata ezt hirdeti: „A lakás még nem otthon, otthonná csak a művészet varázsolja !". Milyen kevesen tudják vagy értik ezt, pedig a modern lakásberende­zés célszerű követelményeitől ezek­ a lakásberendezési tár­gyak már nem választhatók­ el. A terem ízlésesen összevál­­­ongatott művészeinek névsor­­­ában­ sok ismert és sok ke- I­vésbé ismert név sorakozik, Kossuth- és Munkácsy-díjaso­k, fővárosiak és helybeli alko­tók. Gork­a, Gádor, Kovács Margit kerámiái általánosan ismeretek, de mellettük a fia­talok is : Kiss-Roóz Miklós, Erdődi Imre műveit is ott találjuk, valamennyiből cél­szerűség, modern felfogás árad. A terem fő profilja a kerá­mia. A legtöbb színiben és formában mértéktartó, de absztraháló törekvések is fellépnek anélkül, hogy a va­lóság talajától messzire ru­gaszkodnának. (Pl.: Gorka Lívia groteszk kerámiái, sti­lizált állatfigurái.) Feketéskészletek, hamu tálak, égetett porcelánok nagy szám­ban találhatók. Említsük itt a debreceni Katona Misi por­celánjait és a hajdúszoboszlói Kepes Ágnes műveit. Az öt­vösök közül kimagaslik Te­van Margit a bronz anyagsze­rűségét tömörítő erővel, mo­numentalitásra törekvéssel ki­aknázó dobozaival, tálaival. Az egyébként az archaizmus újjáélesztését korszerű, mind általánosabbá váló törekvés­nek érezzük. Nemes példákat találunk nemcsak az üvegmaratásra, csiszolásra és vésésre, hanem a selyemfestésre és batikára is. D­ekoratív színhatásaival kiemelkedik a debreceni K. Her­pay Katalin. A batik ma már mind általánosabban a modern lakások falaira is felkerül. A kovácsoltvas lakberende­zési tárgyak archaikus lég­kört sugárzó erejére is talál egy-két példát az érdeklődő. S különösen érdeme nem utol­sósorban ennnek a kis tár­latnak, hogy a részletfizetések az átlagos keresetű dolgozó­nak is lehetővé teszik, hogy kedvére való s feltétlenül ér­tékes tárgyat vásároljon, mely­­lyel lakását nemcsak korsze­rűbbé s kényelmesebbé, ha­nem otthonosabbá és szebbé formálhatja. DR. TÓTH ERVIN 1960. ÁPR. 17. VASÁRNAP »TAPLÓ 6

Next