Hajdú-Bihari Napló, 1960. április (17. évfolyam, 78-101. szám)
1960-04-17 / 91. szám
FILMEKRŐL Alig pár héttel a Szent Johanna után újabb hasonló témájú film került a magyar mozik vásznára. NDK-beli és francia művészek alkotása, a Salemi boszorkányok. Drámát ültettek át celluloidszalagra — ebben is hasonlítanak a Szent Johanna alkotóira. De mindezt hitelesebben, sikerültebben tették — ebben különböznek tőlük elsősorban. Ne keressen hát senki a Salemi boszorkányokban látványos jeleneteket, nyíltszíni csodákat. A film egyszerű, puritán eszközökkel dolgozik, mint amilyen egyszerű, puritán emberekről szól. Hangulata komor, akárcsak az a megrendítő dráma, amelyet másfélórás keretbe foglal. Arthur Miller amerikai író, az eredeti dráma alkotója három évszázados eseményből vette témáját. S nem véletlenség, hogy éppen most, alig néhány éve, az ötvenes évek elején nyúlt a régi eseményhez. Saját korához akart szólni, az ötvenes évek Amerikájához, amelynek egyik leghatározottabb jellemvonása volt mindenfajta haladó erők megátalkodott üldözése, ártatlan emberek elpusztítása és bebörtönzése — egyszóval a maccarthyzmus. A háromszáz éves történet is erről beszél: hatalmasok és kiszolgáltatottak éles osztályellentétéről, az utóbbiak szenvedéseiről, az előbbiek önkényéről, hazug vádakról, az igazság keresztrefeszítéséről. John Proctorról, erről az egyszerű, kérges kezű, földet túró parasztról, akinek akasztófán kell meghalnia, mivel azt mondta, hogy nincsenek boszorkányok. Feleségéről, a finom lelkirajzzal ábrázolt Elisabethről, akit csak terhessége ment meg a hasonló haláltól. Abigaiiről, a szerelmesből és démonból ötvözött fiatal lányról, akinek mélységes tragédiája, hogy vetélytársától Salemi boszorkányok (Német—francia koprodukció) akar megszabadulni és szerelmét juttatja az akasztófára. Maryről, aki megindul az igaz úton, de nincs ereje otthagyni a hatalmasok, a rágalmazók, a gyilkosok táborát Kegyetlen várbírókról, akiknek a nép megfélemlítéséhez szükségük van a gyalázatos perre. És a népről — sokkal nagyobb hangsúllyal a népről, mint Miller eredeti drámájában —, amely végül is fegyvert fog a gyilkosok ellen. A film alkotói — J. P. Sartre forgatókönyvíró, R. Roulean rendező és a kiváló szereplőgárda — hosszú időre emlékezetes művet készítettek. Sötét tónusok dominálnak a fényképezésben , mint amilyen sötét a kor, amelyet ábrázolnak. Sivár tájakat keres a felvevőgép lencséje, mint amilyen sivár volt a 17. század végi amerikai élet. S lehetnek bár a filmnek apróbb szerkezeti hibái, lehetnek vontatottak egyes jelenetei, tűnhetnek túlzottan brutálisnak a kivégzési képek — mindent összevetve nagy film a Salemi boszorkányok. Nem kevésbé járultak ehhez a szereplők: Yves Montand sallangtalan, mélyen emberi játékával, felesége szerepében Simone Signoret tragikai csúcsokat ostromló alakításával, s nem kevesebb színnel Myléne Demongeot (Abigail) és rövidebb szerepében Pascale Petit (Mary). „Győztesként élni vagy dicsőséggel megihatni“ — ezeket a jellemző szavaikat írta Alekszej Tolsztoj mottóként a Golgota befejező kötete, a Borús reggel elé. A trilógia, mely rövid idő alatt klasszikussá érett, a forradalom nagy tanulságát és igazságát hirdeti s bebizonyítja, hogy a múlt emlőin nevelkedett értelmiség, ha józanul ismeri fel a történelmi helyzetet, a kétségek és önmarcangolás után előbbutóbb eljut a munkásosztály harcának következetes vállalásáig. Az író a harmadik részben, a Borús reggelben továbbkíséri a már ismert hősök, Tyelegin és Dása, Roscsin és Kátya életét s az egyéni, sorsok alakulásával párhuzamosan nagyszabású tablót festi a korról: a fehérek elleni élet- halál harcról, majd a békés építőmunka kezdetéről, melyet— a regény végén — a történelmi jelentőségű „villa-mosítási kongresszus” szimbolizál. A Nővérek és A 18-as év után most ismét találkoztunk* Alekszej Tolsztoj hőseivel. A, Borús reggel filmváltozata — Grigorij Rosalj rendezése — általában hűen követi a relgériy cselekményét s számos, részletszépséggel dicsekedhetik, de sokkal adósunk is ma* rád. Tetszettek a művészi er. komponált és fényképezett csatajeleneteik, Tyeregin lázálmának bravúros montázsképei, s jól játszanak a színészek is. Medvegyev (Tyelegin), Veszelovszkaja (Dása), Gricenko (Roscsin), Nyifontova (Kátya) játéka egyaránt kifejező, de még náluk is emlékezetesebben oldotta meg feladatát Borisz Andrejev (a csupaszív* Csugaj szerepében). Matvejev, (Mahno megszemélyesítője) viszont sokkal harsányabb* volt a kelleténél. Nem sike- rült jól ábrázolni a filmen a főszereplők, elsősorban Ros- csín jellemének alakulását és fejlődését. Pedig elsősorban* arra lettünk volna kíváncsiak, amit az író olyan plasztikusan ábrázol a műben: miért és hogyan érlelődött meg az* ellenség tisztjében a gondolat, hogy színes-lélekkel a forradalmi nép mellé álljon ? A* kísérőszöveg — melyet a film alkotói bizonyára a cselek, Borús reggel (Szovjet film) meny jobb érthetősége kedvéért alkalmaztak — formális s mint már annyiszor, ezúttal sem alkalmas arra, hogy a hősök jellemfejlődését meggyőzően bizonyítsa. A film ritmusa ellen is emelhetünk kifogásokat: néhány túlságosan elnyújtott képsort is láttunk. A szovjet művészek A félkegyelművel és a Csendes Donnal bebizonyították, hogy a klasszikus irodalmi alkotások megfilmesítése — az eredetivel egyenértékű, vagy legalábbis azt megközelítő színvonalon — nem lehetetlen feladat. S bár Rosaljt is úgy ismerjük, mint tehetséges élvonalbeli rendezőt s emlékszünk még Pavlov- és Muszorgszkij-filmjére, ezúttal mégis azt kell mondanunk, hogy a Borús reggel nem éri el sem korábbi művei, sem a fentebb felsorolt „irodalmi" filmek színvonalát. (v. j.) FRANCIS (Amerikai film) Szellemes, üde s egyben meghökkentő, elgondolkoztató filmszatíra a Francis. Egy öszvérről szól, amely — David Stein író jóvoltából — lényegesen különbözik a többi egyszerű négylábúaktól: emberi hangon beszél. A film azt bizonyítja: elég ennyi rendkívüli tulajdonsággal „felruházni“ egy szamárivadékot ahhoz, hogy ezáltal a hadsereg legvaskosabb bírálata is elmondhatóvá váljék. Mert ez az öszvér, ez a Francis nemcsak beszélni tud. Ha kell, telefonál, levelet ír vagy morsejeleket ad le. Kiment a gránátok esőjéből egy jámbor tisztet és hőstettekhez segíti. Fontos hadi értesüléseket szerez és bebizonyítja, hogy a hadnagyocsikák, sőt tábornokok annyira sem értenek a hadvezetéshez, mint egy öszvér. Ha ez a jószág nem kóborolna a frontvonal közelében, javában garázdálkodhatna az ellenség, porig bombázhatná az egész főhadiszállást, s bántódás sem érné a japánok kémét. Van a filmnek néhány jól sikerült jelenete, amelyek során különösen a jámbor hadnagyot alakító Donald O’ Connornak van sok alkalma komédiázni, s ki is használja ezeket a lehetőségeket. Ilyenek az öszvérrel folytatott gyakori beszélgetések, a hőstettek utáni kihallgatások, amelyek végeztével a hőst csalhatatlan következetességgel kísérik a lazaret zárt osztályára. Francis — bár hét éve szolgál a hadseregben — nem akar tisztiiskolára menni. Lenézi a tábornokot, a haditudósítót, az ezredorvost, gúnyt az ügyefogyottságukból. Svejk távoli rokona ez az alak, a militarizmus kinevettetője, ha nem is ér el olyan mélységeket a társadalom bírálatában. A cselekmény sem volt mindig gördülékeny. A film végefelé a nézők nagyobb változatosságot is „elviseltek” volna. A kémnő szerepeltetése pedig bosszantóan sablonos, egysíkú volt. (k. s.) k munkálkodnak egy kis népnagy lehetőségeinek az előkészítésén. S különösen is azon hű területen, amely egyik nagyon fontos nemzeti jellegétrögzíti népünknek. Irodalmi alkotásokat egy másik nép nyelvére átültetni hnem kis feladat, ők ezt vállalták, s azzal az őszinteséggel és szeretettel, amelyre micsak büszkék lehetünk, amelyhitek mi csak örülhetünk. A barátság hangján 171 LAP HASÁBJAIN beszámoltunk már arról, hogy az elmúlt napokban szovjet turistacsoport érkezett Debrecenbe. A kis csoport tagjai — tájékoztatott a tudósítás — irodalmárok, s köztük az ismert műfordító, Szalimon. E meghatározás természetesen csak a fogalom felületét jelölte, a hírközlés általános törvényszerűségét tartva szem előtt. Igen, voltak közöttük irodalmárok. Sőt, nagyobbrészt azok voltak, akik hivatásuknak tekintik, hogy két nép szellemi tengere közé csatornákat építsenek, amelyen keresztül ismeretlen égtájak, öblök, nagy partszegélyek felé kihajózási lehetőség nyíljék a lélek számára. Irodalmárok voltak, legtöbbjük már jól, helyesen, a mi fülünknek különös zamattal beszélte a magyar nyelvet. Azt hiszem, talán ennyiből is kiérezhető, hogy a küldöttség tagjaiban kiket üdvözölhettünk városunkban. A szellemiségnek azokat a munkásait, akik közvetve ugyan, de a nagyon fontos küldetéssel Nos, ennek az írásnak az alapanyaga éppen■ az az öröm, amit utóbb említettem. Ugyanis szerda este alkalom adódott, hogy hosszasabban elbeszélgessünk vendégeinkkel. A debreceni írók között a legkisebb széken én is ott ülhettem, s ezúttal inkább annak a tanulságáért, amelyet ez a beszélgetés mindannyiunk számára jelentett. CZALIMON elvtárs magyarul mutatta be az együttes tagjait, s legtöbbször azzal a végcsattanóval: ő is beszél magyarul. Ezek után természetesen nem volt különösebb akadálya a társalgásnak, ami ezúttal váratlan élénkséggel meg is indult. Kezdetben csak a szokásos általánossággal, inkább a nagy részek szem előtt tartásával. Aztán a beszélgetés különös fordulatot vett. Szalimon elvtárs, rövidre fogott beszámolójában ismertette a szovjet műfordítók munkáját. A tájékoztatás így is egy óra hosszat tartott, pedig csak a legszükségesebbre szorítkozott. Nem csináltam feljegyzéseket, de felesleges is lett volna, hiszen olyan dolgokat mondott amit lehetetlen elfelejteni. PETŐFIVEL kezdte — és ez természetes is. Ma már négykötetes Petőfi győzi meg a szovjet olvasókat is arról, hogy nem véletlenül tartjuk mi az Ady által nagyságosan mennyei suhancnak titulált költőt a világirodalomegyik legeredetibb zsenijének. A sor aztán bővült József Attilával, Adyval, sőt Aranynyal is. őket természetesen nehezebb fordítani, de ahogy Szalimon elvtárs mondta — az új tehetséges fordítógárda, a legjobb szovjet írók közreműködésével ezt a feladatait is megoldja. Mindez azonban mégiscsak a szokásos tájékoztatás volt, kicsit statisztikai felméretezés. A meglepetés ezután következett. Ugyanis Szalimon elvtárs mintha csak itt élne, közöttünk lélegzene, olyan pontosan és részletesen beszélt a jelenlegi magyar irodalom, sőt egész irodalom kérdéseiről. Először meglepő volt hallani, aztán megnyugtató, végül természetes. Igen, természetes, mert a hangvétel volt olyan, hogy az a hallgatókat azonnal magához hangolta. A barátság hangján szólt, az őszinteség szavával, a tisztelet, a megbecsülés éreztetésével. Akkor ott, magamban a mi szívünkben már rég otthonos gondolatok újrafogalmazását végeztem el. Nem számvetésként, csupán a hangulat, a perc varázsának áramütésében. A MAGYAR IRODALOM tragédiáját a felszabadulás előtt még a leghaladóbb polgári esztéták is abban látták, hogy kis nép vagyunk, rokontalanok az európai népek nyelvcsaládjai közt. Magyar műveket fordítani nehéz, sőt lehetetlen. Németül, angolul, franciául kísérleteztek, sőt mindenképpen csak így és ezen a módon vélték lehetőnek betörni a világirodalmi köztudatba, észrevétetni magunkat a nagy népek előtt. Sikerülhetett ? Nem. Az okokat most ne firtassuk, hiszen a tények érvelés nélkül is sokat mondanak. Arra azonban még a legelkeseredettebb pillanatokban sem gondoltak, hogy Kelet felé is van kiút, sőt arról kél a nap és legelőbb ott világosodik. Nem, mert nem mertek gondolni, arra Oroszország volt, s 1917 után a Szovjetunió. Pedig Keleten mégiscsak óriások éltek, új és új óriások nőttek, egy olyan nyelvnek a birtokában mint az orosz, amely már rég kivívta legelőkelőbb helyezését a világirodalomban is. Ez nálunk magyaroknál mind közismert dolog volt, hiszen a Puskin-, Lermontovvagy Nyekraszov-versek régen és nagyon szépen zengettek már a mi nyelvünkön is. A nagy regények pedig nemcsak arról győztek meg, hogy mit jelent az orosz regényírás a világirodalmi köztudatban, hanem példa,képek is lettek, vagy lehettek. Az elzárkózás a Horthy-Magyarországon természetes politikai jellegű volt és ami a legtragikusabb, hogy ez a minden moccanásában elhibázott káros, bűnös politika, a szellem, a gondolat közé is mindenképpen futóárkokat igyekezett ásni. Pedig Ady már jóval előtte figyelmeztetett a margyar, szláv, román bánat közös társadalmi gyökerére. MINDEN ELEMZÉS és integetés helyett, most csak a lényeget: 1945 után a futóárkok mégiscsak betömődtek, a gát leomlott és egy nagy nép szellemi Háncsé mégiscsak beáramlott hozzánk. Aztán a közös vérkeringés kapcsán, a mi szellemi értékeink lassan-lassan oda is átszivárogtak, s 1960-ban, egy őszinte és baráti megbeszélésen már arról értesülünk, hogy a Szovjetunióban ismerik Móricz Zsigmondot és Mikszáth Kálmánt, Veres Pétert és Szabó Pált, s a magyar írók olyan olvasótáborhoz jutottak, amely végső soron már világirodalmiköztudat. . A szellem munkásai, ha hittel és felelősséggel gondolkoznak, természetesen leéli, hogy tartsák a szocializmus népeket, országokat összekovácsoló valóságát. Már csak a maguk érdekében is, hiszen az írástudókban kicsit mindig ott van az az önzés is, hogy minél több emberhez szóljanak, minél nagyobb olvasótábor előtt tegyenek vallomást magukról, népükről. Ma éppen a Szovjetunió révén ez a lehetőség megnyílott a magyar írók előtt is és olyan perspektívával, ami szinte beláthatatlan. Aj SZOVJET turistacsoport tagjai már nem tartózkodnak Debrecenben. Más magyar városokkal, tájakkal, írókkal ismerkednek. Valamit azonban itt hagytak nekünk, őszintén, szívszerinti melegséggel. A barátságukért és erre mindig büszkék leszünk. (b. i.) Zeneiskolai hangverseny A zenei hetek keretében szerda este tartoták meg hangversenyüket a debreceni Simonffy Emil Állami Zeneiskola tanárai és növendékei. A hangverseny előtt Szondy László igazgató rövid beszédében ismertette Debrecen és környéke zenetanításának fejlődését. A műsor első felében a zeneiskola növendékei léptek fel, bizonyságot téve szorgalmukról és pedagógusaik lelkiismeretes munkájáról. A zongoristák közül Hunyadi Viktória és Kövér György sikeresen oldották meg feladatukat. Bodon Pál öt kis kép három hegedűre című öttételes, szellemes művében Tóth Lajos, Fülep Angéla és Futó Ildikó jól muzsikáltak, intonációjuk sok gyakorlottabb muzsikusnak is becsületére válna. Záborszky Ilona és Szolnoki Lenke Telemann Kánon-szonátáját adták elő dicséretes megoldásokkal. Baklanova koncertinóját Futó Ildikó az intézet vonószenekarának kíséretében adta elő nagy sikerrel. (A zenekari hangszerelés Szondy László munkája.) Végezetül Zsíros Katalin és a zenekar előadásában Sugár Rondó zongorára és ifjúsági zenekarra című művét hallottuk. A szólista biztos játékával és lendületes muzikalitásával örvendeztette meg hallgatóit, a zenekar lekiismeretes, szakmailag jól kidolgozott munkával és fegyelmezetten kísérte a szólistát. Szünet után az iskola tanárai működtek közre. Beethoven Tavaszi szonátáját dr. Bartha Ferencné (hegedű) és dr. Szabó Pálné (zongora) adták elő. Bartók román népi táncait Petőfi Sándorné játszotta jó technikával, muzikálisan és sok temperamentummal. Szkrajabin öt prelűdje Illés Kálmánná tolmácsolásában a hangverseny egyik legjobb produkciója volt. A hangverseny Weiner III. vonósnégyesének előadásával zárult a már jól ismert Debreceni Vonósnégyes (Szatmári, Fülep, Szendy, Molnár) «5®» adásában. Bár az együttes játékán fáradtságot és indiszpozíciót lehetett érezni, ennek ellenére sok szép részletmegoldással örvendeztette meg a hallgatóságot. A sikeres hangversenyt a közönség meleg tapsokkal hálálta meg. Zakariás Gábor Hangversenynaptár Április 17. (vas). A Zeneművészeti Szakiskola tanárainak hangversenye. Énekes és kamaraművek. (Zeneműv. Szakisk. este 7). Április 21. (csütörtök) Gertler Endre hegedűestje (Zeneműv. Szakisk. este fél 8). A Debreceni Kodály Kórus április 24-én, a Zenebarátok Köre által a GÖCS-ben rendezendő hangversenyének (munkás-ifjúségi bérlet) kezdete este 8 óra helyett délután 8 órakor lesz. A kezdés időpontjának megváltoztatását az tette szükségessé, hogy a hangversenyt, amelyre a Kodály Kórus munkáskórusokat is meghívott, a szakiskola meghívására Debrecenbe érkező Kodály Zoltán is meglátogatja. Ugyancsak megváltozik a Debreceni Karnagy Klub által a munkáskórusok számára. Ádám Jenő, Kossuth-díjas közreműködésével április 24-ére meghirdetett klubdélután is. Az új időpont április 23., szombat délután 4 óra. (a Zeneművészeti Szakiskolában.) A közalkalmazottak szakszervezetének zenekara legközelebbi hangversenyét április 23-án (szombaton) este 7 órakor tartja a Debrecen Városi Tanács nagytermében. A Medgyessy-terem iparművészet kiállításáról Korunk embere alkarvaakartalan a képzőművészet területén is egyre újabb formákkal ismerkedik. Az élet üteme sodorja ezt magával. Suhanó gépek áramvonalas teste, az új életformák kívánalma parancsolóan helyet követel magának a vázák és kancsók, bútorok, tálcák vonalaiban, az otthonosabbra méretezett szobák berendezési tárgyaiban. Ha a használati tárgyak a szépség kívánalmait is magukra öltik, iparművészetről beszélünk. A használati tárgyak s az iparművészet kapcsolatát közelebbre fonni, a közönséggel, a szakemberekkel megismertetni : ez Debrecenben elsősorban a Medgyessy-terem feladata. Kerámia, üveg, fém és fa a mindennapi élet követelményeibe művészien behelyezve, a használhatóság, a könnyen kezelhetőség kánonjának eleget téve s mindezt úgy, hogy a tervezőművész egyénisége se szenvedjen csorbát: az iparművészet íratlan törvénye. Az iparművészeti tárgy értékét nyilván nemcsak az anyag dönti el, hogy aranyból vagy ezüstből, márványból vagy fából, bronzból vagy műanyagból stb. készül. Az arány, a forma, a szín, a ritmus a mondanivalóba perdöntően beleszól, s mindezeket a tényezőket az ízlés követelően szabja elő. A kulturált lakni tudás is az ízlés függvénye, mely egyúttal kényelmesebb életet is jelent. A kis terem egyik felirata ezt hirdeti: „A lakás még nem otthon, otthonná csak a művészet varázsolja !". Milyen kevesen tudják vagy értik ezt, pedig a modern lakásberendezés célszerű követelményeitől ezek a lakásberendezési tárgyak már nem választhatók el. A terem ízlésesen összeválongatott művészeinek névsorában sok ismert és sok ke- Ivésbé ismert név sorakozik, Kossuth- és Munkácsy-díjasok, fővárosiak és helybeli alkotók. Gorka, Gádor, Kovács Margit kerámiái általánosan ismeretek, de mellettük a fiatalok is : Kiss-Roóz Miklós, Erdődi Imre műveit is ott találjuk, valamennyiből célszerűség, modern felfogás árad. A terem fő profilja a kerámia. A legtöbb színiben és formában mértéktartó, de absztraháló törekvések is fellépnek anélkül, hogy a valóság talajától messzire rugaszkodnának. (Pl.: Gorka Lívia groteszk kerámiái, stilizált állatfigurái.) Feketéskészletek, hamu tálak, égetett porcelánok nagy számban találhatók. Említsük itt a debreceni Katona Misi porcelánjait és a hajdúszoboszlói Kepes Ágnes műveit. Az ötvösök közül kimagaslik Tevan Margit a bronz anyagszerűségét tömörítő erővel, monumentalitásra törekvéssel kiaknázó dobozaival, tálaival. Az egyébként az archaizmus újjáélesztését korszerű, mind általánosabbá váló törekvésnek érezzük. Nemes példákat találunk nemcsak az üvegmaratásra, csiszolásra és vésésre, hanem a selyemfestésre és batikára is. Dekoratív színhatásaival kiemelkedik a debreceni K. Herpay Katalin. A batik ma már mind általánosabban a modern lakások falaira is felkerül. A kovácsoltvas lakberendezési tárgyak archaikus légkört sugárzó erejére is talál egy-két példát az érdeklődő. S különösen érdeme nem utolsósorban ennnek a kis tárlatnak, hogy a részletfizetések az átlagos keresetű dolgozónak is lehetővé teszik, hogy kedvére való s feltétlenül értékes tárgyat vásároljon, melylyel lakását nemcsak korszerűbbé s kényelmesebbé, hanem otthonosabbá és szebbé formálhatja. DR. TÓTH ERVIN 1960. ÁPR. 17. VASÁRNAP »TAPLÓ 6