Hajdú-Bihari Napló, 1960. szeptember (17. évfolyam, 206-231. szám)
1960-09-01 / 206. szám
(11. FOLYTATÁS) Borsiczky tíz óra tájban nyitott be lakására. Kitűnő hangulatban volt. Titokban abban reménykedett, hogy Matejkánét még ott találja. De a tisztiszolga egy levélkét adott át neki: „Drágám! Ma nem találkozunk. A jövőnkről van szól! Légy türelmes, óriási meglepetést készítek neked. Szédülni fogsz! Holnap délelőtt Kushaneknél várlak. Ezer csók: Máriád." Borsiczky halkan füttyemtett. Ejha! A nyuszi már hegyezi a fülét, talán nemsokára kiugrik a bokorból. Áldom az eszemet, — ujjongott fel — hogy még csak egy árva célzást sem kockáztattam meg Máriásnak! Maga sem tudta pontosan, hányadán áll ezzel az aszszonnyal. Amikor megismerkedtek, Borsiczky csak azt a kötélhágcsót látta Matejkánéban, amely a kőmüvespallér pénzéhez vezet. De az ismeretség csakhamar frivol kalanddá vált, s ma már ennél is több. Borsiczky már-már önvizsgálatot tartott: lehetséges, hogy szereti az asszonyt. De amikor gondolatban idáig jutott, fölényes mosoly jelent meg szája szögletében. Áh, arról szó sem lehet. Hülyeség. Ez a viszony nagyon kellemes. De nem több. Borsiczky mohón habzsolta ennek az érett asszonynak szerelmét, is egyelőre alig tudott betelni vele. Még sohasem volt dolga ilyen heves és odaadó asszonnyal. De szerelem? Ugyan. Borsiczky terve készen volt arra az esetre, ha majd célhoz ér: a papa lesz olyan szíves kieszközölni számára egy váratlan áthelyezést. No nem a frontra, de valami távoli helyőrségre. S hogy hová? Ez — legalábbis Matejkáné számára — szigorú katonai titok marad. Nos, úgy látszik, a cél már egészen közel van. Máriának sejtelme sincs az ő valódi szándékairól. Azt hiszi, teljesen önzetlenül, önmagáért szereti őt. De éppen ez a hiedelem sodorja az én utcámba! — gondolta Borsiczky, s nagyon elégedett volt Fél tizenegykor a főhadnagy elhatározta, hogy korán lefekszik. A tisztiszolga hozzáfogott az ágyazáshoz, amiikor valaki kulcsot tolt az előszoba zárába. Mária jött váratlanul. Borsiczky az első pillanatban őszintén felderült, de nyomban látta, hogy valami rendkívüli történt. Mária megállt a küszöbön, aztán lassan a kerevethez lépett és hallgatagon leült. Feldúlt volt az arca, s a haja is zilált. A tisztnek agyába hasított a felismerés: nyilván kenyértörésre kerül sor a férjével. Bosszúságot érzett. — Mi történt? Beszélj, kedves! — biztatta az aszszonyt — Szakítottunk. Örökre. Ha tudnád, hogy gyűlölöm azt a gazembert! — szakadt ki belőle a vad indulat Könynyezett. — Most tőle jössz? — kérdezte Borsiczky. — Ühüm — szipogott Matejsoáné. Aztán hátravetette a fejét: Többé látni sem akarom! Most pedig elmondok neked valamit. Az a disznó nyomorúságban tartott engem. Ha te látnád, micsoda akolban laktam én vele! Pedig mi nem voltunk szegény emberek. Szegények? Mi nagyon gazdagok vagyunk! Borsiczky arcán pír futott át. M°gremegett az izgalomtól. Tehát most! De kitűnően palástolta érzéseit. Érdeklődő, naiv arcot vágott. Az aszszony belemelegedett: — Tudd meg, nekünk kilószámra van aranyunk. Borsiczky majdnem leesett ültésből. Ó, papa, milyen nagyszerű a szimatod! Szólni sem tudott a meglepetéstől. Matejkáné minden figyelmét koncentrálni próbálta, nehogy egy szót is elvétsen: — Matejka örökölt is, és úgy kuporgatott egész életében, mint egy güzü. A falatot is kispórolta a számból! Rongyokban jártunk, odúban éltünk, mert mindenáron pénzt akart gyűjteni. És folyton sorsjegyeket vett. Tízet, húszat is egyszerre. Néhány évvel ezelőtt pedig megütötte a főnyereményt. Borsiczky könnyű szédülést érzett. Lázasan csillogott a szeme, úgy csüggött az aszszony minden szaván. — De azt a pénzit is eltitkolta. Félt, hogy ha a világ tudomására jut a szerencséje, egy részét elkunyerálják Engem is ütött, vert, hogy hallgassak vagyonunkról, és mondjak le mindenről. Csak nemrég tudtam meg, hogy hol tartja a pénzét, képzeld, színaranyat vásárolt a pénzen, s az aranyat elrejtette. Amikor lázadoztam, mindig odavágta: „Nemcsak az enyém, a tiéd is. Fele-fele.” De ez az aljas gazember most nem akarja kiadni a részemet. Pedig ma is kiköveteltem tőle. Szóba sem állt velem. De az az enyém! Én is koplaltam érte. Csak a jóisten a megmondhatója, mennyit szenvedtem én. Az asszonyt sírás folytogatta. Teljesen őszintén csengett a szava, amint ezt elbeszélte. Mintha szóról szóra hinné is az egészet. Hinné? Igenis hiszi! Ez így van, ennek így kell lennie! — győzködte magát. Borsiczky szerelmesen magához vonta a zokogó Matejkánét. Óriási diadalérzet vett erőt rajta. Hiszen ez fejedemi bér kitartásáért és fáradozásáért! Hej,, papa, ha tudnád... Égető szomjúságot érzett. Kisietett, hogy igyák. Meg aztán időt is akart nyerni. Csak okosan! Amikor visszatért, erőltetett nyugalommal fordult Máriához: — Nézd, kedvesem, nem tagadom, nagyon meglepett, amit elmondtál. De nekem te vagy a fontos, semmi más! El volt ragadtatva tulajdon színészi képességeitől, miközben felfogta az aszszony végtelenül hálás pillantását. — Ne, most ne szólj. Mától kezdve együtt fogunk élni, drágáim. Ez most már a te otthonod, ne is gondolj többé arra az emberre. Matejkáné megindultan közeledett az őt szelíden, jóságosan fürkésző férfihez. Zokogva nyakába borult. Kimondhatatlanul boldog volt, úgy érezte, hogy Borsiczky önzetlensége határtalan. Majd rapszodikusan kiszabadította magát a tiszt öleléséből, és mint egy megvadult fúria, felszisszent: — Nem, édes, a jussomat nem hagyjuk. Annyi jár nekem, hogy egész életünkben gondtalanul élhetünk belőle. Meg kell szereznünk a pénzemet, mindenáron! Én gazdag akarok lenni! És azt akarom, hogy te is gazdag légy! Ugye, megígéred, hogy megszerzed a részemet? Borsiczky úgy tett, mint aki még csak nem is szívesen beszél erről. Gondterhelt arcot vágott, aztán, mintegy az asszony megnyugtatására, kijelentette: — Hát... nem bánom, de csak a te kedvedért, szépségem! Pedig elképzelhető micsoda láz égett Borsiczky pénzsóvár lelkében. Alig vívta a reggelt. A szokottnál is korábban ment be a parancsnokságra. Egy katonát hívatott az őrségből, és egy pársoros levelet küldött Matejka Andrásnak. Töprengett, hogy nem volna-e jobb, ha személyesen keresi fel a pallért, de aztán mégis a levél mellett döntött. Elvégre nem mehet le abba a koszfészekbe, kültelekre. Egy m. kir. főhadnagy. Röviden azt írta Matejkának, hogy fontos ügyben, saját érdekében még a mai napon keresse fel a katonai parancsnokságon. Matejkát a küldönc nem találta otthon. A szomszédság biztatására elvitte Borsiczky levelét a pallér munkahelyére. A pallérnak arcizma sem rándult, amikor a hevenyészett sorokat elolvasta. Kemény volt már a szíve, mint a kőszikla. Neki ez a tiszt nem tehet már se jót, se rosszat. Csak egy félmondat úton akadt fenn a gondolata. Azt írja a főhadnagy úr, hogy „saját érdekében.” Keserű gúny villant a szemében. Ez már itt nálunk szokás — gondolta. — Minálunk „saját érdekében” dobják utcára a munkást, és talán még a halálos ítéletek indoklásában is ott szerepel a kitétel: „saját érdekében.. A dárd, félórás ebédidőben felment a parancsnokságra. Borsiczky szíve nagyot dobhat, amikor az ajtónálló bejelentette a pallért. Legszívesebben eléje rohant volna, mégis megvárakoztatta. Ez mindig jó hatást tesz. Megpróbált felkészülni mondókájára. Csiszolgatta a mondatokat. Mégis, amikor ott állt előtte a pallér és nyáran, fürkészően a szeme közé bámult, elvesztette önbizalmát, torkában dobogott a szíve, izgult, mint egy kisdiák és kiszáradt a szájpadlása. — Nézze, Matejka úr — kezdte —, én nem kertelek. Én szeretem a feleségét, ő is szeret engem. Ez már fair a compli. Tudniillik kész helyzet, ezen változtatni nem lehet. Kérem, ne gördítsen akadályt a válás, illetve házasságkötésünk elé. Matejka annyira egykedvűen fogadta ezt a bejelentést, hogy a tiszt valósággal megrettent. Matejka még várt, hátha mást is akar mondani a tiszt, de Borsiczky hallgatott és tekintetét a szoba sarkára szegezte. Akkor a pallér szenvtelen hangon megszólalt: — Elmehetek, kérem? Borsiczky dühbe gurult: — Ön nem felelt a kérdésemre! — Kérem, ehhez nekem semmi közöm. Én semmiféle akadályt nem gördítek. A volt feleségem azt tesz, amit akar. — Hát jó. Akkor hát megállapodtunk, Matejka úr. Remélem,ön minden tekintetben tudja a kötelességét. Elhallgatott. Matejka megint megrémítette fénytelen, szenvedély nélküli tekintetével. Aztán mégis nekidurálta magát: — Természetesen arra gondolok, hogy közös házastársi szerzeményüket meg kell vele osztania. De úgy tudom, ön ezt megtagadta. Mivel magyarázza ezt? Matejka vére felizzott. Tehát elárulta őt az asszony? Borsiczky felfogta ezt a kilövelő indulatot, s tovább folytatta: — Kérem, az ön vagyona, a szerzés valamennyi forrását tekintve, tehát a gyűjtögetés, a takarékosság és a sorsjegynyeremény is de jure felosztandó javakat képez. Érti ön ezt, Matejka úr? A pallér visszazökkent nyugalmába. Tehát mégsem árult el semmit az asszony. Nem hát. Majd megőrült! — Kérem, főhadnagy úr — szólalt meg határozott hangon a pallér —, én megtartom a szavamat. Nincs min osztozkodnom. Megmondtam, nem is másítom meg. Azzal sarkon fordult, s még mielőtt Borsiczky egyet i szólhatott volna, kilépett a szobából. (Folytatása következik) A vágóhíd szocialista brigádja Hovatovább oda jutunk, hogy a mi életünk új dolgait is egészen természetesnek vesszük. — Hát nem természetes, hogy az a fiú a parkban tanul? — kérdezte idősebb ismerősöm, amikor sétánk közben megálltunk a Kossuthszobornál és figyelmeztettem egy szorgalmasan jegyzetelő fiatalemberre. — Hogy is mondjam? ... Ez a legény nem diák. Nem pótvizsgára készül. Ismerem, vagongyárista. Csak most technikumba megy, esti tagozatra és nem akar felkészületlenül az iskolapadba ülni. — Ez természetes — bólintott komolyan ismerősöm. — Természetes? Hát neked természetes az, hogy egy segéd technikumba jár? Csodálkozva nézett rám. — Persze. Itt tartunk. Sőt. A minap kint jártam a vágóhídon. Azt mondták, hogy ott már vannak szocialista munkabrigádok. — Például? — Kiss Lászlóné brigádja. ... Itt meg kellett állni. Hiszen a vágóhíddal együtt az ember henteslegényekre, markos, inas, jól megtermett emberekre gondol. Semmiképpen nőkre. S itt női brigád nyerte el a címet! Mit csinálhatnak ők itt? Egy új üzemben, a bélfeldolgozóban vannak. Vidéken egyébként ez az első ilyen üzem. Hasznával kapcsolatban csak egy példát hadd említsünk. Eddig például Nyíregyházán és természetesen nálunk is csak elsődleges feldolgozást végeztek. A tisztított belet Budapestre küldték, ott végezték el a másodlagos munkát, az osztályozást is, majd újra visszaszállították. Csak azután tudtak töltelékárut készíteni Debrecenben. Persze, hogy költséges volt ez a mód. Az új üzem más városoknak is tud segíteni. Tud, mert Kiss Lászlóné brigádjának tagjai — négy aszszony — derekasan dolgoznak. A vágóhíd már 130 ezer méter kolbászhúrt és más, töltelékáruhoz való belet szállított többek között Bp. Ferencvárosba, Nagykanizsára, Zalaegerszegre, Keszthelyre. Ott is ismerik már a brigád jó hírét. Ismerik Kengyeli Józsefné, Rábai lászlóné, Szilágyi Lajosné és Csóka Istvánná, a brigádtagok jó munkáját. Mindőjük a törzsgárdához tartozik, idestova tíz esztendeje dolgoznak a vállalatnál. — És mindig ilyen jól haladt a munka? Az asszonyok őszintén bevallották: nem. Bizony, elég sokat veszekedtek velük még egy éve is. Nem valami jó hírű brigád volt ez, pletykafészeknek titulálták és még egymást is kikezdték a brigádtagok. Hiába beszélt nekik a párttitkár, az igazgatót nem használt a jó szó, meg a korholás sem. Egészen eddig, amíg a Naplóban nem jelent meg egy cikk, Lassan ölő méreg címmel. Éppen a pletykáról, az intrikáról, a „fúrásról” szólt. Az igazgató elolvastatta a brigáddal a cikket és megkérdezte, nem volna jobb békességben, egyetértésben dolgozni? Az utóbbi csak megbecsülést hozhatna a brigádnak. " Ez már hatott. Az asszonyok gondolkodóba estek és nemsokára bejelentették: munkabrigádot alakítanak. Jobb egymás szapulása helyett becsületesen dolgozni. Elhatározásuk erős volt. Nemrég megkapták a szocialista címet. Ezzel a történetnek azonban még nincs vége. A brigád tagjait a cím elnyerése óta nem motozzák. Micsoda ,meghökkenést váltott ki ez a többi dolgozónál ! — Valójában nem is gondoltunk arra, hogy egyszer majd megszűnik a motozás — mondta az egyik dolgozó. Hát igen, évtizedek pontosan begyakorolt szokása volt, hogy az üzemből kifelé menet végigvizsgálták a munkást: van-e nála gyári termék? A Kiss-brigád és velük együtt a többi szocialista munkabrigád tagjai már nem nyitják a kapunál a táskát. A vágóhíd jó gazdáinak bizonyultak, sikeres vizsgát tettek becsületességből, amikor megszerezték a szocialista címet. Nem is igen csodálkozott ezek után senki azon, amikor a legutóbbi termelési tanácskozáson Kiss Lászlóné brigádjának tagjai megfogadták: munkatársaikat is hozzájuk hasonló emberekké nevelik, védnökséget vállalnak becsületességük felett. Amint eljön az ideje, majd szólnak a vállalatvezetőségnek, hogy társaik is megérdemlik a bizalmat, így tehát nemsokára újabb munkacsoport lesz, amelyik legfeljebb csak köszönés miatt áll meg az üzem kapujában munka után. Sütő Gy. Ők már nem nyitják a táskát a kapunál... Kengyeli Józsefné és Kiss Lászlóné, a szocialista brigád tagjai munka közben Talán egy hónapja hallgattam végig két idősebb ember beszélgetését, mely igen érzékenyen érintett. A két bácsika élénken vitatta, hogy van-e változás az emberek lelkében, magatartásában, viselkedésében a múlthoz viszonyítva. Az egyik élénken bizonygatta, hogy nincs semmi... Az emberek mindig rosszak, önzők és kegyetlenek voltak egymással szemben... Ma is mindenki csak magával törődik, a gyengébbet félretolják, senki sem törődik a másik bajával. .. Senkinek sem fáj a más feje ma sem — mondta keserű mosollyal az öregúr. Tekintve, hogy merőben más véleményem volt, mint a két öregnek, bekapcsolódtam a vitába. Éppen azelőtt láttam egy filmet, kis rövid, színes film volt, május elsejéről szólt, amikor egy öreg hordár eltört egy csomó sörösüveget, s egy bájos kislány kezdeményezésére a tömeg blokkokat vált a nemlétező sörre és üvegekre. Megemlítettem ezt, de bizonyításom nagyon gyenge érve volt ez a film — akkor. A két öreg kinevetett és azt mondta: Filmen mindent lehet, fiatalember ... A valóság azonban egészen más... A valóságban ilyen dolgok nem történnek__Az emberek nem törődnek a más bajával... S most... a napokban ... pontosan megismétlődött a filmbeli epizód, s a keletkezett kár mellett is — talán paradoxként hangzik, de — örültem annak, hogy élénk tanúbizonyságot nyertem az emberek rossz vagy jóvoltáról. S bebizonyosodott az is, hogy igen, a mai élet is produkál olyan jelenségeket, melyet, ha az ember filmen lát, csak legyint. Ugyan, írói fantázia az égés?... öreg, törékeny testalkatú, apró termetű kis pincér igyekszik a vendégek felé a kerthelyiség színes asztalai között. Vékony, erős, csontos kezein kétségbeesett igyekezettel egyensúlyoz egy hatalmas tálcát, mely olyan, mint egy óriási pajzs. Lábai megrogyadoznak a súly alatt, a tálcán levő sörök nagy mennyisége kissé nyomasztólag hat vékony lábaira. De talán még jobban — az évek kegyetlen súlya. Lehet vagy 60 éves a kis öreg pincér. Jókedvűen, fürgén mozog, hiszen ragyogó idő van és ünnep, alkotmányát ünnepli a magyar nép, s a vidáman fogyasztó emberek száma egyre nő a kerthelyiségben. Talán nem is bírná a nagy súlyt, ha nem röpítené az a tudat, hogy sok a vendég és neki helyt kell állnia. Nyílt becsületes tekintetéből látszik, hogy nem kimondottan a borravaló reménye vezeti, s mozgása elárulja, hogy szeretne mindenhová egyszerre menni, ha lehetne, hogy ne sértsen meg senkit. Kedves kis öregember, aki azonnal szimpatikus tud lenni mindenki számára. S ahogy jókedvűen és aggodalmasan figyelem, egyszerre bekövetkezik a tragédia. Egy rossz mozdulat, egy furcsa megingás, és a tálca a sok korsó sörrel — egy kegyetlen törvény következtében irányt vesz a föld felé. A földön üvegcserepek között lassan kanyarog a sárgásbarna ital, s a szomjas föld mohón issza be a súlyos forintokat. S ott áll a romok fölött a kis öreg pincér, egy asztalhoz támaszkodva, ajka reszket, s sápadt arcára kiül valami borzasztó, szívfájdító szomorúság. Szemében apró gyöngyök keletkeznek, s elhomályosítják benne az örömet, a boldogságot. Az esetre mindenki felfigyel. Először mindenki demledten, csodálkozva néz, aztán itt-ott megmozdulnak az emberek. Egy — főleg fiatal munkásfiúkból álló — társaság halad az élen a reszkető öregember felé. Előkerülnek a pénztárcák, a fiatalok egymás után nyújtják át a bankjegyeket. S előkerülnek a vigasztaló szavak, melyek az anyagi kár mellett a lelki kárt is enyhíteni akarják. „Ne féljen... Mi kifizetjük... Nem tehet róla.. . Mindenkivel megeshet ilyesmi... Tessék... Elég lesz?” S így tovább ... Az öreg vigasztalhatatlannak látszó szomorúsága igen nehezen enged fel.. Szeméből még mindig félelem és szégyen sugárzik. De a fiatalok nem hagyják abba a vigasztalást, az első félszeg mosolyig... S aztán, mintha mi sem történt volna, semmiféle elismerést nem várva tettükért... visszaülnek és tovább folytatják vidám beszélgetésüket. Vattai Miklós (Üú-Lizak az emberek? Talajnavítás a csökmő• Új ÉgeS Tsz 150 hold öleljen Csökmő községben a rizstermelés az elmúlt évekhez viszonyítva sikeresebb. A Petőfi Termelőszövetkezetnek például egy 30 holdas területen 30 mázsás termést igér a rizs. A többi termelőszövetkezet földjén is jó átlagtermés várható, összesen 170 holdról. Az Új Élet Termelőszövetkezetnek 120, az Új Barázdának 20 hold rizsv®lése van. A termelőszövetkezet tagjai látva ezt a nagy különbséget, belátták, hogy kifizetődő a talajjavítás. Ez évben már 150 holdon javították meg a talajt, A megtották meg a talajt. A tavaly javított 50 holdon átlagosan 14 mázsa termett, a javítatlan talajon 7 mázsa.