Hajdú-Bihari Napló, 1964. április (21. évfolyam, 76-100. szám)
1964-04-26 / 97. szám
JÓZSA JÁNOS GRAFIKAI KIÁLLÍTÁSA HAJDÚBÖSZÖRMÉNYBEN Nemrégen adtunk hírt arról, hogy Józsa János fiatal debreceni festőművész grafikai alkotásaival Gyulán elnyerte az alföldi képzőművészek Munkácsy-érmét. Művészünk most a Hajdú-Bihar megyei KISZ-bizottság rendezésében Hajdúböszörményben, e képzőművészeti életéről jól ismert városban, önálló kiállítás keretében is bemutatta grafikai munkásságát. A tárlaton Józsa János harmincöt alkotása szerepelt. A kiállított művek mind tematikai, mind technikai sokoldalúságukkal alkalmasak arra, hogy alkotójuk munkásságának jelenlegi irányát, szintjét, törekvéseit megfelelően képviseljék. A képek legtöbbje illusztráció Ady Endre, József Attila, Radnóti Miklós, Bertolt Brecht műveihez, de alapjában illusztrációnak vehetjük az olyan darabokat is, mint a Debrecen felszabadulási pályázatára készített fa- és rézmetszetsorozat. Ezekhez viszonyítva elég kisszámú az a grafika, amely a művész közvetlen élményét rögzíti. Ez a körülmény talán azzal függ össze, hogy Józsa nyilvánvalóan szereti, ha művei gondolatokat, gazdag mondanivalót fejeznek ki, nem alkot csupán a kép, a képelemek, a vonal, a szín, a forma, a technika kedvéért, é s ezeket a mélyebb mondanivalókat, úgy látszik, egyelőre az irodalomban találja meg. Ez a hajlama határozza meg technikáját is. Képeit — elsősorban az itt kiáhítottakra gondolva — két csoportra oszthatjuk. Az egyik csoport egész költemények teljes mondanivalóját igyekszik érzékeltetni, sőt azon túl: a költő jellegzetes gondolat- és érzésvilágát felidézni. Megfigyelhető ez például az Ady-illusztrációk sorában a Dózsa György lakomáján vagy A grófi szérűn című képeken. Ez utóbbin például ott van nemcsak a „semmit”, a „másét” sirató parasztság tragikuma, hanem Ady költészetének komor világa is, és nemcsak figurálisan, hanem lélektanilag is a centrumot képező fej szomorúságában s festőileg a sötét színek hátteréből elővillogó vörös izzásában. S nem fogja-e meg a vers egész mondanivalóját a József Attila Kései siratójához, vagy A Dunánál című verséhez készült illusztráció? De ugyanezt állíthatjuk a többi József Attila, vagy Radnóti vershez készült képről is. A képek másik csoportja csupán egy-egy alkalmi élményt rögzít, amilyen például a Testvérek című finom kompozíció vagy a Zenélők portréi, pl. az édesanyját vagy szüleit ábrázoló metszetek. A tárgy iránti finom érzék jele, hogy az egyes írókhoz készült illusztárciók stílusa, kifejezésmódja, eszköze is más más. Mily jól illik például Radnótihoz a rézmetszetek legfinomabb, hajlékonyabb s Józsa kezelésében festőibb megoldása. Brechthez viszont egy szűkszavú, monumentális hatású stílust képez ki, mely a maga fekete-fehérségével erőteljesen sugallja a Kurázsi mama balladás légkörét. A tárgyhoz való alkalmazkodás, de a fiatal művész alkotó lendülete is készteti Józsát, hogy grafikájában mindig új és új megoldást, kifejezési formákat kísérletezzen ki. A kiállított képek fa-, réz-, linómetszetek s rajzok alakjában lépnek elénk, de ezeken belül is mennyi változat! A Józsa-képek legsajátabb vonásának a monumentalitás és gyöngédség, az erő és finomság egyesítését, pompás egybehangolását, a befelé való elmélyülés, ugyanakkor az expresszivitás képességének jelenlétét tartam. S ezeknek az ellentétes, nagy feszültséget jelentes tényezőknek az egybefogása nem jelentéktelen dolog, pláne fiatal művésznél. Nézzük csak meg A Dunánál című képet, az egészet betöltő, gondoktól gyötört komor figurát, s az előtte, körülötte iramló víz selymes finomságát, s érthetővé válik, amire gondolok, különösen ha szembeállítjuk az egészet a Mondd, mit érlel illusztrációjával. Biztos formaérzéke, a felületek szinte érzékletes kezelése, művészetének a festőiségen túl a plaszticitás felé hajló jellege egy másik művészet, a szobrászat határait súrolja. Nem csodálkoznám, ha Józsa egy napon szobrászként is elénk állana. Tóth Béla Józsa János: ERŐLTETETT MENET (Rézkarc) fegitouu ■>.»», NAPLÓ 6. oldal — 1964. április 26. Jaj, de széles, jaj, de hosszú ez az út... Emlékezés Sarkad Imrére kószáltunk, barátaival, a múlandóság gondolatával a Kerepesi úti temetőben. Permetezett a szürke tavaszi ég. Jártuk a nemzet halottait, akik valaha államférfiak, babéros költők, írók, művészek voltak, s akik most új társat kaptak az időtlenségben. Búcsúztatóra jöttünk ki e délelőttön, pontot tenni egy tragikus hír végére. Egy hír végére, amely néhány nappal előbb fogalmazódott egy pesti bérház tövén, véresen és cáfolhatatlanul. Kegyetlenül és másíthatatlanul. A temetőkert szomszédos sétányát magányos férfi járta. Megálldogált némely sírhalomnál, s nagyon lassan ment tovább. Bizony, sokat öregedett, amióta láttam, amióta a Debrecen-szomszédos Bocskaikertben nála tisztelegtünk ...! Akkor javában tombolt a vihar, a háború negyvenkettes fergetege, s szélcsendet keres: mi húzódott ide Németh László. Sarkadi Imrével kerestük meg a Bocskaiban. Kérdezgettük tiszteletteljesen, s ő fanyar mondatokban beszélt arról: miért „törvényszerű”, hogy drámái sorra megbuknak, hogy visszhang nélkül maradnak művei. S most ő jött tisztelgésre a fiatalabb írótárshoz, a húsz év előtti ifjú riporterhez, a bocskaikerti ismerőshöz. Végső tisztelgés ez. IEMLÉKEZETES film, a ■*-i Körhinta zenéje szól, egészen halkan, de felzaklató, felkavaró disszonanciával, s beleszövődik egy bús-méla motívum: Jaj, de széles, jaj, de hosszú ez az út Amerre a kisangyalom elindult... A csukott, fekete halálkocsi már viszi a koporsót, haza, a szülővárosba, Debrecenbe, hogy porráhamvadjon a test a krematórium samott-téglás fekhelyén. Száguld tőlünk a halott, már el is tűnt a temetőút kanyarulatán. Amit maga után hagy csak emlék. A barátság színes szőttese. Három év óta mind szebb, mind színesebb. Már három éve !___ fGY IDŐBEN, újságíró évei idején különös módját találta meg a véleménymondásnak, ha egy-egy sikerültnek érzett kéziratunkat a kezébe adtuk. Olvasni kezdte fennhangon a szöveget. Magas fejhangot használt ilyenkor, túlzó hangsúlyokat és gesztusokat, s mi már az első mondatok után kényelmetlenül fészkelődtünk. Kérlelhetetlen rátapintás volt ez a játék az iromány gyengéire, gyarlóságaira, s megvallom, gyakran igaztalannak éreztük Sarkadi csúfondárosságát, „érzéktelenségét” a „legszebb” líra iránt. De meg kellett bocsátanunk hamarosan mindent, mert komolyra váltva kedves dicséretet keresett egy-egy friss kifejezésére, mondatrendre. Csakhogy ekkor már a csúfolkodó Sarkadit fogadtuk el hiteles mértéknek, s így lett szent és igaz a béke. A rossz színész túlzásaival bizonyította be nekünk a jó műbíráló igazát. A FJÚ hírlapíró éveinkben színésznőkbe voltunk szerelmesek. Én akkor a társulat szubrettjébe. S ha 18 éves az ember, szívesen lenne hős imádottja szemében. Ebbe a „hősiességbe” a mindig játszani kész Sarkadi ugratott. Strandoltunk egy meleg nyári délutánon a szerkesztőségi munka után. Egyszerre előttünk lebeg a szubrett, s méz teljes üdvözlet után végighever a napozón. Te — kezdi Imre a csendes, alamuszi heccet — fogadjunk egy liter borban, nem mersz fejest ugrani. — Nem hát. Félek gyalázatosan a fejestől — mondom vissza. — Pedig most Csilla is látna ... Képzeld el!... Látna Csilla. Bedőltem a provokációnak, s valami suszterfejessel lekalimpáltam a trambulinról. Még nem buktam fel a hullámból, már ölelő kart éreztem hónom alatt, Imre várt rám vigyázón, s vitt a part felé. Vigyori volt az ábrázata és meleg fényű a szeme. A színésznő, persze ügyet sem vetett ránt, a gyorsan támadt udvartartásában. Ő saját dicsőségében fürdött. Mi megittuk a liter bort. AZ ÖTVENES évek derekán egy időre Balmazújvárosra ment tanítóskodni. Számtant tanított, sajátos pedagógiával. Tulajdonképpen azért jött ide, hogy írói anyagot gyűjtsön egy ifjúsági műhöz, ehhez keresgette a kontaktus szálait az újvárosi általános iskolában. Egy kemény téli kora reggel mély álomból vert fel. Üres volt a zsebe, gyalog jött Debrecenig, s a jó húsz kilométeren alaposan átfázott. Mindjárt előhozta tervét a gyors pénzszerzésre: bevinnénk az irhakabátját zálogba. Mondtam neki, ennél nagyobb marhaságot sem hallottam tél kellős közepén, de diadalmasan húzott elő hóna alól egy rövid ködmönt, majd az megteszi átmenetileg, míg pénze jön Pestről. Abban az időben a megyei tanács a maga lehetőségei között szívesen támogatta a helyi írókat. Néhány száz forintra mindig lehetett számítani egy-egy agitációs hasznú jelenetért, csasztuskáért. Ajánlottam, azzal próbálkozzunk inkább, de hajthatatlan maradt. Túlestünk a zálogügyleten, de reményen alul fizetett. Hát pedzeni kezdte a kérdést: mint is köthetnénk egyezséget a tanáccsal? Van egy kis egyfelvonásosa, az újvárosi gyerekeknek írta, hátha megfelel. Szaladtam a tanácshoz, onnan vissza a jó hírrel: kell a darab, persze szerényen fizethetnek ... Húsz perc sem telhetett el, míg a futárszolgálattal végeztem. "A kultúrházban, ahol várt rám, épp akkor állt fel az írógép mellől, s ámulatomra az előző mellé egy vadonatfriss egyfelvonásost nyomott még a kezembe. — Ezt megpróbáld eladni a saját nevedre. Szabadkoztam a pávatollak ellen, de erősködött, hogy kettőt tőle aligha vennének át, így biztos könnyebben megy, hát belementem a játékba. A jelenet címe — A számolás embere volt, s a pénztári gyorsutalvány szerint én lennék a szerzője. S mondhatom: frappáns írásomként tarthatnám számon — ha én írtam volna. PESTEN éltem akkor, s mondhatom: futott a csikóm, a műsorszerkesztőségek halomszám jelentették meg füzeteimet. Minden alkalomnak megvolt a maga műsorkiadványa, versekkel, rigmusokkal, jelenetfélékkel. Egyik ilyen szekesztőség unszolt: nyerjem meg az „aktuális” irodalom ügyének Sarkadit. Sehogy sem ment a rábeszélés, egy szorult napon mégis kötélnek állt: ír majd valamit, ha előleget adnak. Közvetítettem a feltételt, s kaptak rajta, kezembe nyomva menten valami 1500 forintot, előlegül a készülő műre. Testvéri egyenlőséggel tukmálta rám a fejét, hogy aztán együtt ömlesszük le pár nap alatt egy budai poharazóban. Hanem egy napon sürgetni kezdték az írást, Sarkadi meg valahol a Balaton mentén kószált, s jó hónapig remény sem volt, hogy viszontlássam. Mit tehettem? Megírtam az egyfelvonásost, a címe alá Sarkadi Imre nevét, így legalább törlesztettem a debreceni „adósságot”. Ha fellelhető még az a füzet valahol, s egy már címére sem emlékszem írás fölött nevét olvashatjuk, jegyezzük meg tanulságul, hogy nem minden arany, — ami a papíron feketéink. SOKAKBÓL kiábrándult , már akkor, akikben előbb hitt. A barátságról beszélgettünk. S valaki közös ismerősről ilyen fejtegetésbe kezdett: — Mondd csak, gazfickó, tegyük fel, fronton vagy, első vonalban, ő meg hátul, hogy téged fedezzen. Biztos nem hagy faképnél, ha meleg lesz a helyzet? Hogy a saját bőrét mentse. Nem tudtam mit felelni. Feltámadt bennem a kétség, megingott a bizalom a pengeélre helyezett szituációban. Hosszú pillanatok teltek, míg végre kimondtam: — Nem ... Ebben nem vagyok biztos. Sápadt, aszkétikus arca bágyadt — meleg — csúfondáros mosolyt öltött: — Ez az, gazfickó... ez az!.. Látod, én benned feltétlenül bíznék ... Hogy te velem minden körülmények közt kitartasz. Illetődötten hallgattunk. Én egy régi-régi fejesre gondoltam, mikor a vízbe értem nyúlt, nehogy bajom essék. Azt hiszem, ekkor volt utolsó szavunk egymáshoz. Barna Tibor Shakespeare emlékbélyegek Shakespeare születésének 400. évfordulójára, a Shakespeare fesztivál emlékére a brit posta elhatározta, hogy bélyegsorozatot bocsát ki. Most először fordul elő, hogy az uralkodó arcképe mellett egyugyanazon bélyegen nem királyi személy arcképét is közlik. A bélyegeken balról Shakespeare, jobbról II. Erzsébet angol királynő képmása, középen pedig a költő leghíresebb műveinek főalakjai láthatók. CHAISPEARS FESTIVA! (MTI — Külföldi Képszolgálat) AZ IGÉNYES EMBER — A toronyórájuk nem modern, a lánc nem arany, ne megyek magukhoz körorvosnak! (Endrődi István rajzai