Hajdú-Bihari Napló, 1964. április (21. évfolyam, 76-100. szám)

1964-04-26 / 97. szám

JOZSA JANOS GRAFIKAI KIÁLLÍTÁSA HAJDÚBÖSZÖRMÉNYBEN ]aj, de széles, jaj, de hosszú ez az út... Emlékezés Sarkad! Imrére Józsa János: ERŐLTETETT MENET Nemrégen adtunk hírt ar­ról, hogy Józsa János fiatal debreceni festőművész grafi­kai alkotásaival Gyulán el­nyerte az alföldi képzőművé­szek Munkácsy-érmét. Művé­szünk most a Hajdú-Bihar megyei KISZ-bizottsag ren­dezésében Hajdúböszörmény­ben, e képzőművészeti életé­ről jól ismert városban, ön­álló kiállítás keretében is be­mutatta grafikai munkássá­gát. A tárlaton Józsa János har­mincöt alkotása szerepelt. A kiállított művek mind tema­tikai, mind technikai sokol­dalúságukkal alkalmasak ar­ra, hogy alkotójuk munkássá­gának jelenlegi irányát, szint­jét, törekvéseit megfelelően képviseljék. A képek legtöbb­je illusztráció Ady Endre, József Attila, Radnóti Mik­lós, Bertolt Brecht műveihez, de alapjában illusztrációnak vehetjük az olyan darabokat is, mint a Debrecen felszaba­dulási pályázatára készített fa- és rézmetszetsorozat. Ezekhez viszonyítva elég kis­számú az a grafika, amely a művész közvetlen élményét rögzíti. Ez a körülmény talán azzal függ össze, hogy Józsa nyilvánvalóan szereti, ha mű­vei gondolatokat, gazdag mon­danivalót fejednek ki, nem alkot csupán a kép, a képele­mek, a vonal, a szín, a for­ma. a technika kedvéért, — s ezeket a mélyebb mondani­valókat, úgy látszik, egyelőre az irodalomban találja meg. Ez a hajlama határozza meg technikáját is. Képeit — elsősorban az itt ki áhítottakra gondolva — két csoportra oszthatjuk. Az egyik csoport egész költemé­nyek teljes mondanivalóját igyekszik érzékeltetni, sőt azon túl: a költő jellegzetes gondolat- és érzésvilágát fel­idézni. Megfigyelhető ez pél­dául az Ady-illusztrációk so­rában a Dózsa György lako­máján vagy A grófi szérűn című képeken. Ez utóbbin fegitouu ■>.»»r NAPLÓ 6. oldal — 1964. április 26. például ott van nemcsak a „semmit”, a „másét” sirató parasztság tragikuma, hanem Ady költészetének komor vi­lága is, és nemcsak figuráli­sán, hanem lélektanilag is a centrumot képező fej szomo­rúságában s festőileg a sötét színek hátteréből elővillogó vörös izzásában. S nem fog­­ja-e meg a vers egész mon­danivalóját a József Attila Kései siratóiához, vagy A Dunánál című verséhez ké­szült illusztráció? De ugyan­ezt állíthatjuk a többi József Attila, vagy Radnóti vershez készült képről is. A képek másik csoportja csupán egy-egy alkalmi él­ményt rögzít, amilyen például a Testvérek című finom kom­pozíció vagy a Zenélők s portréi, pl. az édesanyját vagy szüleit ábrázoló metsze­tek. A tárgy iránti finom érzék jele, hogy az egyes írókhoz készült illusztárciók stílusa, kifejezésmódja, eszköze is más más. Mily jól illik pél­dául Radnótihoz a rézmetsze­tek legfinomabb, hajléko­nyabb s Józsa kezelésében festőibb megoldása. Brecht­­hez viszont egy szűkszavú, monumentális hatású stílust képez ki, mely a maga feke­te-fehérségével erőteljesen sugallja a Kurázsi mama bal­­ladás légkörét. A tárgyhoz való alkalmaz­kodás, de a fiatal művész al­kotó lendülete is készteti Jó­­zsát, hogy grafikájában min­dig új és új megoldást, kife­jezési formákat kísérletezzen ki. A kiállított képek fa-, réz-, linómetszetek s rajzok alak­jában lépnek elénk, de eze­ken belül is mennyi változat! A Józsa-képek legsajátabb vonásának a monumentalitás és gyöngédség, az erő és fi­nomság egyesítését, pompás egybehangolását, a befelé való elmélyülés, ugyanakkor! az expresszivitás képességé­nek jelenlétét tartam. S ezek­nek az ellentétes, nagy fe­szültséget jelen tej tényezők­nek az egybefogása nem je­lentéktelen dolog, pláne fiatal művésznél. Nézzük csak meg A Dunánál című képet, az (Rézkarc) egészet betöltő, gondoktól gyötört komor figurát, s az előtte, körülötte iramló víz selymes finomságát, s érthe­tővé válik, amire gondolok, különösen ha szembeállítjuk az egészet a Mondd, mit ér­lel illusztrációjával. Biztos formaérzéke, a felületek szin­te érzékletes kezelése, művé­szetének a festőiségen túl a plaszticitás felé hajló jellege egy másik művészet, a szob­rászat határait súrolja. Nem csodálkoznám, ha Józsa egy napon szobrászként is elénk állana. Tóth Béla Kószáltunk, barátai­val, a múlandóság gondo­latával a Kerepesi úti teme­tőben. Permetezett a szürke tavaszi ég. Jártuk a nemzet halottait, akik valaha állam­férfiak, babéros költők, írók, művészek voltak, s akik most új társat kaptak az időtlen­ségben. Búcsúztatóra jöttünk ki e délelőttön, pontot tenni egy tragikus hír végére. Egy hír végére, amely néhány nappal előbb fogalmazódott egy pesti bérház tövén, — véresen és cáfolhatatlanul. Kegyetlenül és másíthatatlanul. A temetőkert szomszédos sétányát magányos férfi járta. Megálldogált némely sírha­lomnál, s nagyon lassan ment tovább. Bizony, sokat örege­dett, amióta láttam, amióta a Debrecen-szomszédos Bocskai­­kertben nála tisztelegtünk ...! Akkor javában tombolt a vi-: har, a háború negyvenkettes j fergetege, s szélcsendet keres-: ni húzódott ide Németh Lász­ló. Sarkadi Imrével kerestük meg a Bocskaiban. Kérdezget­tük tiszteletteljesen, s ő fa­nyar mondatokban beszélt arról: miért „törvényszerű”, hogy drámái sorra megbuk­nak, hogy visszhang nélkül maradnak művei. S most ő jött tisztelgésre a fiatalabb írótárshoz, a húsz év előtti ifjú riporterhez, a bocs­­kaikerti ismerőshöz. Végső tisztelgés ez. fP MLEKEZETES film, a ■*-J Körhinta zenéje szól, egészen halkan, de felzaklató, felkavaró disszonanciával, s beleszövődik egy bús-méla mo­tívum: Jaj, de széles, jaj, de hosszú ez az út Amerre a kis­­angyalom elindult... A csukott, fekete halálkocsi már viszi a koporsót, haza, a szülővárosba, Debrecenbe, hogy porráhamvadjon a test a krematórium samott-téglás fekhelyén. Száguld tőlünk a halott, már el is tűnt a temetőút kanya­rulatán. Amit maga után hagy csak emlék. A barátság színes szőttese. Három év óta mind szebb, mind színesebb. Már három éve !___ f' GY IDŐBEN, újságíró évei idején különös mód­ját találta meg a vélemény­­mondásnak, ha egy-egy sike­rültnek érzett kéziratunkat a kezébe adtuk. Olvasni kezdte fennhangon a szöveget. Magas fejhangot használt ilyenkor, túlzó hangsúlyokat és gesztu­sokat, s mi már az első mon­datok után kényelmetlenül fészkelődtünk. Kérlelhetetlen ' rátapintás volt ez a játék az iromány gyengéire, gyarlósá-Shakespeare emlékbélyegek Shakespeare születésének 400. évfordulójára, a Shakes­peare fesztivál emlékére a brit posta elhatározta, hogy bélyegsorozatot bocsát ki. Most először fordul elő, hogy az uralkodó arcképe mellett egyugyanazon bélyegen nem királyi személy arcképét is közlik. A bélyegeken balról Shakespeare, jobbról II. Er­zsébet angol királynő képmá­sa, középen pedig a költő leg­híresebb műveinek főalakjai láthatók. gaira, s megvallom, gyakran igaztalannak éreztük Sarkadi csúfondárosságát, „érzéktelen­­ségét” a „legszebb” lira iránt. De meg kellett bocsátanunk hamarosan mindent, mert ko­molyra váltva kedves dicsére­tet keresett egy-egy friss ki­fejezésére, mondatrendre. Csakhogy ekkor már a csúfol­­kodó Sarkadit fogadtuk el hi­teles mértéknek, s így lett szent és igaz a béke. A rossz színész túlzásaival bizonyította be nekünk a jó műbíráló igazát. T FJÚ hírlapíró éveinkben színésznőkbe voltunk szerelmesek. Én akkor a társu­lat szubrettjébe. S ha 18 éves az ember, szívesen lenne hős imádottja szemében. Ebbe a „hősiességbe” a mindig játsza­ni kész Sarkadi ugratott: Strandoltunk egy meleg j nyári délutánon a szerkesztő- i ségi munka után. Egyszerre előttünk lebeg a szubrett, s mézteljes üdvözlet után végig­hever a napozón. Te — kezdi Imre a csen­des, alamuszi heccet — fogad­junk egy liter borban, nem mersz fejest ugrani. — Nem hát. Eélek gyaláza­tosán a fejestől — mondom vissza. — Pedig most Csilla is lát­na ... Képzeld el!... Látna Csilla. Bedőltem a provokációnak, s valami suszterfejessel leka­limpáltam a trambulinról. Még nem buktam fel a hul­lámból, már ölelő kart érez­tem hónom alatt, Imre várt rám vigyázón, s vitt a part fe­lé. Vigyori volt az ábrázata és meleg fényű a szeme. A szí­nésznő, persze ügyet sem ve­tett rání» a gyorsan támadt udvartartásában. Ő saját di­csőségében fürdőit. Mi meg­ittuk a liter bort. A Z ÖTVENES évek dere­­kán egy időre Balmaz­újvárosra ment tanítóskodni. Számtant tanított, sajátos pe­dagógiával. Tulajdonképpen azért jött ide, hogy írói anya­got gyűjtsön egy ifjúsági mű­höz, ehhez keresgette a kon­taktus szálait az újvárosi álta­lános iskolában. Egy kemény téli kora reggel mély álomból vert fel. Üres volt a zsebe, gyalog jött Deb­recenig, s a jó húsz kilométe­ren alaposan átfázott. Mind­járt előhozta tervét a gyors pénzszerzésre: bevinnénk az irhakabátját zálogba. Mondtam neki, ennél nagyobb marha­ságot sem hallottam tél kellős közepén, de diadalmasan hú­zott elő hóna alól egy rövid ködmönt, majd az megteszi átmenetileg, míg pénze jön Pestről. I Abban az időben a megyei tanács a maga lehetőségei kö­zött szívesen támogatta a he­lyi írókat. Néhány száz forint­ra• mindig lehetett számítani egy-egy agitációs hasznú jele­netért, csasztuskáért. Ajánlot­tam, azzal próbálkozzunk in­kább, de hajthatatlan maradt. Túlestünk a zálogügyleten, de reményen alul fizetett. Hát pedzeni kezdte a kérdést: mint is köthetnénk egyezséget a tanáccsal? Van egy kis e'gy­­felvonásosa, az újvárosi gye­rekeknek írta, hátha megfelel. Szaladtam a tanácshoz, onnan vissza a jó hírrel: kell a da­rab, persze szerényen fizethet­nek .., Húsz perc sem telhe­tett el, míg a futárszolgálattal végeztem. 'A kultúrházban, ahol várt rám, épp akkor állt fel az írógép mellől, s ámula­tomra az előző mellé egy va­­donatfriss egyfelvonásost nyo­mott még a kezembe. — Ezt meg próbáld eladni a saját nevedre. Szabadkoztam a pávatollak ellen, de erösködött, hogy ket­tőt tőle aligha vennének át, így biztos könnyebben megy, hát belementem a játékba. A jelenet címe — A számo­lás embere volt, s a pénztári gyorsutalvány szerint én len­nék a szerzője. S mondhatom: frappáns Írá­somként tarthatnám számon — ha én írtam volna. pESTEN éltem akkor, s mondhatom: futott a csi­kóm, a műsorszerkesztőségek halomszám jelentették meg füzeteimet. Minden alkalomnak megvolt a maga műsorkiadvá­nya, versekkel, rigmusokkal, jelenetfélékkel. Egyik ilyen szekesztöség unszolt: nyerjem meg az „ak­tuális” irodalom ügyének Sar­kadit. Sehogy sem ment a rá­beszélés, egy szorult napon mégis kötélnek állt: ír mpjd valamit, ha előleget adnak. Közvetítettem a feltételt, s kaptak rajta, kezembe nyom­va menten valami 1500 forin­tot, előlegül a készülő műre. Testvéri egyenlőséggel tukmál­ta rám a felét, hogy aztán együtt ömlesszük le pár nap alatt egy budai poharazóban. Hanem egy napon sürgetni kezdték az írást, Sarkadi meg valahol a Balaton mentén kó­szált, s jó hónapig remény sem volt, hogy viszontlássam. Mit tehettem? Megírtam az egyfelvonásost, a címe alá Sar­kadi Imre nevét, így legalább törlesztettem a debreceni „adósságot”. Ha fellelhető még az a füzet valahol, s egy már címére sem emlékszem írás fölött nevét olvashatjuk, jegyezzük meg tanulságul, hogy nem minden arany, — ami a papíron fe­ketéink. COKAKBÓL kiábrándult ^ már akkor, akikben előbb hitt. A barátságról beszélget­tünk. S valaki közös ismerős­ről ilyen fejtegetésbe kezdett: — Mondd csak, gazfickó: te­gyük fel, fronton vagy, első vonalban, ő meg hátul, hogy téged fedezzen. Biztos nem hagy faképnél, ha meleg lesz a helyzet? Hogy a saját bőrét mentse. Nem tudtam mit felelni. Feltámadt bennem a kétség, megingott a bizalom a penge­élre helyezett szituációban. Hosszú pillanatok teltek, míg végre kimondtam: — Nem ... Ebben nem va­gyok biztos. Sápadt, aszkétikus arca bá­gyadt — meleg — csúfondáros mosolyt öltött: — Ez az, gazfickó... ez az!.. Látod, én benned feltétlenül bíznék ... Hogy te velem min­den körülmények közt kitar­tasz. Illetödötten hallgattunk. En egy régi-régi fejesre gondol­tam, mikor a vízbe értem nyúlt, nehogy bajom essék. Azt hiszem, ekkor volt utol­só szavunk egymáshoz. Barna Tibor AZ IGÉNYES EMBER — A toronyórájuk nem modern, a lánc nem arany, n«| megyek magukhoz körorvosnak! (Endrődi István rajzói fHÄiSPEARS FEST! VA! (MTI — Külföldi Képszolgálat)

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék