Hajdú-Bihari Napló, 1964. április (21. évfolyam, 76-100. szám)
1964-04-26 / 97. szám
Az idei színházi évadnak külön rangot és különös varázst ad a Shakespeare-évforduló. Négy évszázad kegyeletes emlékezése összegződik az idén, amikor szerte a világon, színházakban és előadótermekben, rádióban és televízióban egyaránt a brit drámaköltő-óriás, „az avoni hattyú ’ öröklétű szellemét idézzük. Ebben a csodálatos szellemidézésben a tradícióihoz méltó részt vállalt a debreceni Csokonai Színház is, amikor a mérhetetlenül gazdag shakespeare-i repertoárból épp a III. Richárdot választotta, azt a művet, amelynek sikeres színpadra állítása nemzedékek ambíciója volt. Jelentős állomás színházunk történetében a III. Richárd bemutatója úgy illik hát, hogy értékelésekor magasra tegyük a mércét, s rögtön ezzel kezdjük: hozott-e, és ha igen, mi újat hozott ez a bemutató? A válasznak — mégha a részletekben majd negatív következtetésekhez is eljutunk — így kell hangzania: igen hozott. S hogy mit? Nos, első helyen említjük — s ez ne tűnjön holmi jelentéktelen apróság eltúlozásának — az előadás szédítő tempóját, érti-e a hatás, amit a rózsák háborújának shakespeare-i demóniája bennünk, nézőkben kell. A válasz ezúttal is : igenlő. De további kérdőjelek t ágaskodnak: vajon többet adott-e ez az új a réginél, vajon valóban értékes új született-e a tradíciók helyén? Gloster Richárdot, York hercegének harmadik fiát Shakespeare s a színművészet nagyjai formálták olyanná, ahogyan képzeletünkben él: céltudatos, hihetetlenül intellektuális s éppen ezáltal környezete fölé emelkedő gonosztevővé. A históriai valóság Richárdja lényegében jelentéktelen kalandor volt, s csak annyiban volt különb feudális oligarcha kortársainál, hogy egy-két gyilkossággal többet követett el, mint amazok. A shakespeare-i mű debreceni előadása mintha a históriai valóságot kereste volna: letompította Richárd félelmetes intellektusát, leemelte a torzszülött királyt a tragikum magaslatáról, s megfosztotta koronát hajszoló szenvedélyes céltudatosságától. A köznapiassá, szürke gonosztevővé halványított Richárd kétségen kívül érdekes lelemény, s teljes igazságában tárja elénk a történelmi leckét, a kalandorvállalkozások hitvány voltáról szóló tanítást. Mindez újszerű, de úgy érezzük, a shakespeare-i keret túlságosan tág a históriai valóságnak, amellett pedig a dráma hőfokát sem bírja el a pőre valóság. Hiszen tudjuk, milyen szenvedélyek lobognak e tragédiában, mily heves összeütközésekben bontakozik cselekménye. S az a Richárd, aki a dráma első jelenetében elénk lép, s mint önmagában megállapodott ember bejelenti, hogy „úgy döntött, hogy gazember lesz”, lényegében egy másik királydrámában, a VI. Henrikben született, alakult, fejlődött, s akkor vált önmaga gazságának autonóm gazdájává, amikor trónratörő apját halálában is megcsúfolták ellenfelei, amikor bátyját dúskálni látta szerelmi sikereiben, amikor kirekesztette önmagát minden emberi közösségből, s minden energiáját egyetlen célnak, a trón megszerzésének rendelte alá. A dráma Richárdja tehát — függetlenül a bennünk élő hagyományoktól — igazi tragikus hős, akit a nagy hőfokon izzó szenvedély sodor a gaztettek , országútján a vég felé. A dráma Richárdját ez a tragikum emeli a Hastingsek, Buckinghamek és társaik fölé, s ez a tragikum élteti a művet napjainkban is, amikor már nem érezhetjük aktuálisnak sem Erzsébet-Bori, sem áttételes vonatkozásait, így kerül napirendre a következő kérdés. Vajon csak a históriai igazság kedvéért mondott le a richárdi tragikum hangsúlyozásáról a rendező (Lengyel György) és a Richárdot alakító művész (Bángyörgyi Károly)? Úgy sejtjük, hogy más okok is közrejátszhattak itt. Richárd szerepének valamennyi korábbi elemzése rámutatott már arra, hogy ez a gazember, akit pedig egy bordában szőttek a Lear király Edmundjával, az Othello Jagójával, Macbethtel s a shakespeare-i alvilág többi gonosztevőjével, egy ponton épp tragikuma miatt szánalmassá, majdhogynem rokonszenvessé válik. (Gondoljunk csak arra a jelenetre, amikor a bosavor Ilii mezőn vagdalkozó Richárd országát kínálja egy lóért!) Ezt a veszélyt akarta elkerülni a rendező és a színész, ezért állították elénk a „fakó gonoszt”, aki nem lehet szánalmas, aki nem válhat rokonszenvessé egy pillanatra sem. Merőben új koncepció, de — amint az előadás tanúsítja — nem egészen sikeres, a „fakó gonosz” ugyanis nemcsak szánalmassá és rokonszenvessé nem válhat, de nem válhat hőssé sem, még negatív értelemben , sem. Úgy érezzük, hogy ha megmaradt volna a tragikus töltetű Richárd-figura, s a gonoszság kothomoszán álló alak körül pergett volna ily szédítő iramban a vérnyomos haláltánc, akkor az utóbbi évek egyik legnagyszerűbb Shakespeare felújítását köszönthettük volna a Csokonai Színházban. Mert Bángyörgyi Károlynak a koncepcióhoz illeszkedő alakításában is jó néhány olyan csúcsot ragadhatunk ki, ahol nagyszerű színészi képességeit ragyogtatva, a drámabeli Richárdot állítja elénk. Emlékezzünk Lady Annával való jelenetére, ahol a mértéktartó játékon áttör a belső drámaiság, vagy arra a pillanatra, amikor félszegen, sután felkapaszkodik a trónszékbe, ahol aztán félve-nyüszítve rebegi el a két kis herceg halálos ítéletét jelentő szavakat. („Én és király? Hisz életben van Edwárd.”) S ahol nem értünk egyet az alakítást meghatározó koncepcióval, ott is érdekesnek, újszerűségével megragadónak érezzük játékát. S ugyanezt mondhatjuk az előadás egészéről is: érdekesek, megragadók a részletek, de összességében torzó, mert a részletek az összkép fölé nőnek. A főúri hiénák legnagyobbika, Buckingham (Anka György kitűnő alakítása) túlnő a tigrisen, Richárdon. A szenvedély tüze emeli magasba: szenvedéllyel, árulással, komédiával, foggal-körömmel küzd Hereford grófságáért, vagyonért-aranyért. S Richárdnak — aki nem, holmi kis grófságért, hanem koronáért verseng, aki nem pénzeszacskót, hanem trónszéket kerget — nem lehetne szenvedély és drámai hatás dolgában Buckingham mögött maradnia. A hiú, ostoba* módon önhitt Hastings lord (Bárány Frigyes portréja telitalálat) szintén drámaibb figurának bizonyul, s mily könnyen nő Richárd fölé a zavaros drámai funkciójú Margit királyné, a megölt VI. Henrik özvegye. Hátborzongató átkai, a földöntúli erők igazságszolgáltatását kérő tirádái mellett légyzümmögéssé halkul a félelmetes Richárd király halált osztó szava, s egy pillanatra sem lehet kétséges, ki lesz, ki lehet kettejük átokpárbajának győztese. (Lontay Margit alakításáról nehéz beszélni, abban gyönyörködni kell.) A Csokonai Színház koncepciójában a bérencek és a kisebb áldozatok maradnak Richárd alatt, az előbbiek alattvalói függőségük miatt. Catesby, Richárd hű csatlósa, alig kicsinyített tükörképe urának,sőt Hasting lorddal való jelenetében mint alakoskodó, richárdi magaslatokra emelkedik. (Sinkó László alakítása különösen abból a szempontból érdemel figyelmet, hogy nemcsak szöveggel és mimikával, hanem egészen sajátos, kifejező — vadászó rókára vagy surranó patkányra emlékeztető — mozgással is jellemezte ezt a hitvány alakot.) meglehetősen mostohán bánik Shakespeare a III. Richárdban: Margit királyné az egyetlen, aki „szerepet” kap (s azt is a Richárd-dráma históriai és dramaturgiai „előfutárjából”, a VI. Henrikből hozza magával). York hercegnő (Hegedűs Erzsébet), Erzsébet királyné (Somorjay Éva) és Lady Anna (Nagy Anna) inkább csak Richárd mozgatta marionettek, akik csak akkor és annyiban válnak tragikus alakokká, amikor Richárd egyegy gaztette testükbe-lelkükbe mar. Hármójuk közül Nagy Anna szenvedéllyel átitatott játéka tetszett a legjobban. Beszédkultúráját kitűnően kamatoztatta a shakespeare-i szövegnél. (Ezt azért is hangsúlyozzuk, mert az előadás jónéhány szereplője szövegmondás dolgában alatta marad a követelményeknek.) A kisebb szerepek között néhány nagyszerű villanásra emlékezünk szívesen: Haumann Péter remekbe szabott miniatűrjei (2. gyilkos és az írnok), Novák István Tyrrel aranyat lihegő vergődését klasszikusan egyszerű eszközökkel kifejező játékára. Tetszett a feudalizmus éjfekete színpadára ragyogást, napfényt, békét hozó Richmond szerepében Cs. Németh Lajos, s jól egészítették ki az együttest: Sz. Kovács Gyula, Simor Ottó, Harsányi Frigyes, Sárközi Zoltán, s még jó néhányan a népes szereplőgárdából. Csányi Árpád, színpada, amely hármas vertikális tagozódásával az Erzsébet-kori színházat, stílusjelzéseivel pedig a rózsák háborújának vérgőzös századát idézte, színekben és elemekben hűen tükrözte a dráma atmoszféráját. Kevésbé kifejezőnek éreztük Greguss Ildikó kosztümjeit, Zakar István maszkjai jellemábrázoló erejükkel tűntek ki, összegezve benyomásainkat: a III. Richárd debreceni bemutatója rangos, újat kereső igényével minden szempontból figyelmet érdemlő vállalkozás. Fogyatékosságai egyben gyümölcsöző tanulságok is, amelyek — tudjuk — hamarosan a modern Shakespeare-tolmácsolás eredményeivé és sikereivé fognak érlelődni. Pálfy István a feudális Anglia e pokoltáncának három és fél órába sűrítését, anélkül, hogy valahol is megcsorbult volna a shakespeare-i szöveg. Ez korántsem jelentéktelen apróság, már csak azért sem, mert a játékidő a mindenkori Shakespeare-játszás legfőbb problémája volt, s jó ideig kizárólag a dramaturgok hírhedt kék ceruzája, a „feleslegesnek” ítélt jelenetek kihagyása „biztosította” a Shakespeare-művek eljátszhatóságát. A három és fél órás debreceni előadásban nem a szövegkurtítás, hanem az egyszerűségével is monumentális hatást keltő színpad másodpercek alatt végbemenő képváltásai tették lehetővé, hogy tömör, vágtató, soha meg nem torpanó cselekvéssorozat részeseivé váljunk. Természetes, hogy az előbbi, az újat fürkésző kérdés ezen a ponton más vetületben bukkan elő: újszerű-e az — kérdezzük —, ahogyan részeseivé válunk a shakespeare-i cselekményátadásnak, újsze- , WWWWVWWWWVWWWWVWwWWVWSA/WWWWAA^WWWV III. RICHÁRD Shakespeare-bemutató a Csokonai Színházban A nőalakokkal Azt hiszem, bármelyik mai lány szemembe nevetne, ha megkérdezném tőle, hogy képzeli el az „igazi” férfit, bajusszal vagy bajusz nélkül. Gondolom, akkor is ugyanez lenne a válasz, ha azt kérdezném, bridzseljen-e az illető, vagy elegendő, ha ultizni tud becsületesen. Pedig most ideje lenne megkérdezni a lányokat, hiszen tavasz van, teljes pompájú tavasz, piroskarú padokkal és lombosodó erdei fákkal. Úgy nő ilyenkor a szerelem, mint a fű, olyan észrevétlenül és mégis hihetetlenül gyorsan. Csak azon veszi észre az ember, hogy itt van, ideje sincs végiggondolni, hogyan történt, ráért történt. Harminc évvel ezelőtt, 1934. április 15-én megjelent a Színházi Élet című népszerű hetilapban egy cikk, amely ezt a vonzó címet viselte: Hölgyválasz. A riporter kíváncsiságától vezettetve 11 kérdést adott fel néhány „kimondott úrilány”-nak, s mind a tizenegy kérdés arra a férfira vonatkozott, akit az illető hölgy szívesen választana élete társának. Rendkívül izgalmas dolog mai szemmel végigolvasni a kérdéseket és a válaszokat, az ember néha még el is mosolyoghatja magát. Az első kérdés így hangzik: Milyen foglalkozású férjet szeretne? Aztán a többiek: Milyen magas legyen? Milyen súlyú? Sportoljon-e? Mennyi legyen a jövedelme? Hány éves legyen? Táncoljon-e? Bridzseljen-e? Bajuszos legyen vagy borotvált? A drámát kedvelje-e inkább, vagy az operettet? Otthonülő legyen-e vagy társaságba járó? Bizonyítanom se kell talán, szellemes kérdések. Hiszen milyen fontos lehet az egy férfinál, hogy bridzseljen, ugyanis ha nem tud játszani, nincs meg a megfelelő partner. Hiszen nem elég, ha a harmadik tud játszani, a férjre is szükség lehet ilyen esetekben. Az is döntően befolyásolhatja a szerelem alakulását vagy mélységét, hogy hány kiló a férfi, nem is említve a speciális színházi érdeklődést. Nagy kár, hogy nem derül ki a kérdésekből, milyen férfi reményeknek nézhet elébe az a férfi, aki sem a drámát, sem az operettet nem szereti, hanem mondjuk az opera áll közel a lelkéhez. Van azonban a kérdések között néhány tényleg jelentős is. Például ez: Mennyi legyen a jövedelme? Egy „kimondott úrilány”nak igazán nem lehetett mindegy, hogy a jövendőbeli milyen anyagi alapokkal rendelkezik. Mint ahogy a válaszok ezt nagyon meggyőzően bizonyítják. Ilyesmiket olvashatunk, némi langyos körítés mellett minden esetben, hogy: földbirtokos, diplomata, ügyvéd vagy orvos, álláshalmozó, földbirtokos vagy gyáros, orvos vagy mérnök. S bár ezek a válaszok tulajdonképpen nem is erre a kérdésre válaszolnak, hanem az elsőre, magukban foglalják ezt a választ is, hiszen egy földbirtokosnak feltételezhetően nem volt alacsony jövedelme. Természetesen a lányok akkor is tudták, hol kell keresni az „igazit”, a jó férjet és a bajuszt, valamint a bridzset és a kilogrammokat nem nagyon emlegették a válaszokban, inkább az illető egzisztenciájával foglalkoztak. Hiszen tulajdonképpen mindegy is, hogy bajusza van az illetőnek, vagy rendszeresen borotválkozik, ez mellékes szempont, ha mondjuk vezérigazgató valamelyik gyárban. Azt hiszem, ebben az esetben a kilogrammok sem játszottak döntő szerepet, nem is beszélve az életkorról és más apróságokról. Mi indokolja, hogy éppen ennek a régi-régi cikknek mulatságos momentumaira fecsérlem a szavakat? A tavaszon túl az is, hogy nemrég egy társaságban egészen véletlenül tanúja voltam annak, hogy mai lányok beszélgettek az ideálról, arról, hogyan képzelik el a férjet. Itt természetesen szó sem volt bajuszról. Egyetlen gondolat körül forgott ez a beszélgetés, mindegy, hogy az illetőnek mi a foglalkozása, mindegy, mennyi a jövedelme, egy a fontos, hogy szeressék egymást.* Ez az egyetlen meghatározó szempont. És akkor jutott eszembe ez a felmérés s az is, hogy ebben a régi cikkben egyetlen szó sem esett a szerelemről. Furcsa véletlen? Nem hiszem. Inkább annak tükre, hogy ha lassan is, ha lépésenként is, csak megváltozik az ember. Nem mondom én, hogy ma nincs előnyben az orvos vagy a mérnök a férjjelöltek között. Biztos, hogy előnyben van, s ez a kivételezés nem annyira a foglalkozásának szól, mint inkább a jövedelmének. Ki tagadná ezt? De azt hiszem, ezek a ritkább esetek. A meghatározó ma már mégiscsak az az érzelem, ami összeköti vagy elválasztja a két fiatalt. Engem nem tévesztenek meg a válások sem, mindenképpen hiszek abban, hogy a mai fiatalok másként választják életük társát, mint a régiek. Érdekes játék lenne egyszer megpróbálni feltenni mai lányoknak ugyanazokat a kérdéseket, amelyeket a színházi lap akkor feltett. Már-már meg is kíséreltem, vállalva a plágium vádját, de aztán eszembe jutott, hogy ahogy én a mai lányokat ismerem, egyszerűen a szememben ehetnének, ha hallanák a kérdést: Bajuszos legyen vagy borotvált? Ennél már sokkal egyszerűbb módszer, ha az ember egy csöndes délután kisétál a Nagyerdőre, s végigszemlélődik a padok mentén. S akkor jön rá igazán, hogy minden szempont mesterkélt és mondvacsinált. Akik szeretik egymást, szempontok nélkül szeretik, s úgyis megtalálják egymásban azt, amit fontosnak tartanak. Különösen így, május közelében. (ii) /WWWWWWWWA/WWWWWWWk ] JUAN RULFO : Pedro Páramo Európa, 1964. Modern Könyvtár . Az Európa Könyvkiadó Modern Könyvtár sorozatában a mexikói irodalom nagy reményekre jogosító, jeles képviselőjének rendkívül érdekes kisregénye látott napvilágot. Igaz, írója már első összegyűjtött novelláskötetével nagy feltűnést keltett. (Lángoló mezők 1953.), s jelen kisregénye is (1955-ben írta) magával ragadja az olvasót, de jócskán el is gondolkoztatja, agitatív, állásfoglalásra kényszerítő erejével. A középgenerációhoz tartozó író a jelenkori prózaírás legmodernebb mesterfogásait alkalmazza, s ezek a modern nyugati iskola formakultúrájához kapcsolják a szerzőt. Mondanivalóban viszont a legjobb hagyományok folytatója, túlfűtött, szenvedélyes, leleplező idealizmusa Rivera nagyhatású képeit idézi. A csendesóceáni partvidék Jalisco államának szülötte, Rulfo a parasztvilág, a faluélmény megszólaltatója leginkább. A Tragédia, Egyszer jóllakni, Barbárok c. Móricz-művek hőseinek nyomora, de egyben komor, szigorú világa rokonítható leginkább művészetével, magyar példát keresve. Az óceán párafüggönye, a teljesen felbontott időrend, beszédes halottak, nyomasztó álmok, misztikus sejtelmekbe vesző párbeszédek, csendes éjszakai borzongások világába vezet bennünket. A végén magunk sem tudjuk, hol vagyunk annyit érzünk csupán, hogy itt minden vádol, a tárgyak, az élők, a holtak. Valami ködös, nem létező, távoli világ az övé, melyben sűrítve élnek az emberi mocskok, véres, bosszút lihegő igazságtalanságok, végzetes sorsszerűségek, szerelmek, beteljesedések. Nem könnyű olvasmány e kisregény sem. Nyoma sincs itt a XIX. század nagy realizmusa tiszta, logikus, cselekményvezetésének. Való és valótlan elemek keverednek a Pedro Páramóban. Nyomasztó, rossz álomként hat olvasása, s a felébredés utáni visszaemlékezésnél, tisztázásnál, rendezésnél döbbentünk rá a dolgok nagyon is logikus összefüggésére. Az érzelmi hatást követő észbeli kontroll csodálkozva állapítja meg, hogy az olvasás közben helyenként bosszantónak ható részek nem feleslegesek, hanem nagyonis „ szerves részei e nagy műgonddal megírt kisregénynek. Kibontakozik Rulfo éles, kíméletlen igazságot hordozó társadalomkritikája. Olyan ez a kisregény, mint azok az impresszionista jellegű képek, melyeket közelről nézve nem látunk jól, szükséges bizonyos távolság, fényhatás, sajátos megvilágítás. E megvilágítás feledhetetlen képet takar viszont. Juan Precado, az elanyátlanodott serdülő legényfiú anyja utolsó kívánsága szerint apja keresésére indul. Olyan fantasztikus világba téved — és viszi magával olvasóját —, melyből számára sincs kiút! Csak hallgatja a bizonytalan nappalokon és misztikusan félelmes, örökösnek tűnő éjszakákban az élők és holtak szellemeinek emlékezéseit Pedo Páraméról, akörnyék fele-, uráról, akinek valamennyien fiai, akié a legelőször volt minden fiatalasszony a faluban. Ez a kényúr féktelen zabolátlanságait — a környék örök Gmb’kGzGtpi’, kegyetlen garázdaságokban vezette le. Kőszívű volt és rafinált, betörőknek, rablóknak, forradalmároknak túljárt az eszén Minden vágya teljesült, és mégis eljött az ő végzete is Nem lehetett a legjobban vágyott asszony az övé, Susana ban Juan, akiért pedig ölt is. Félelmes, idegen világ nyomasztó, fojtó, de szerencsére arrafelé is egyre inkább világosodik, Ruffo és társai fáklyái világítanak. _______Sz. Szabó László 3*pro Jtlaur _ NAPLÓ 5. oldal — 1964. április 26. ‘t