Hajdú-Bihari Napló, 1964. április (21. évfolyam, 76-100. szám)

1964-04-26 / 97. szám

Az idei színházi évadnak külön rangot és különös va­rázst ad a Shakespeare-évfor­­duló. Négy évszázad kegyele­­tes emlékezése összegződik az idén, amikor szerte a világon, színházakban és* előadóter­mekben, rádióban és televí­zióban egyaránt a brit drá­­maköltő-óriás, „az avoni hattyú ’ öröklétű szellemét idézzük. Ebben a csodálatos szellemidézésben a tradíciói­hoz méltó részt vállalt a debreceni Csokonai Színház is, amikor a mérhetetlenül gazdag shakespeare-i reper­toárból épp a III. Richárdot választotta, azt a művet, amelynek sikeres színpadra állítása nemzedékek ambí­ciója volt. Jelentős állomás színházunk történetében a III. Richárd bemutatója úgy illik hát, hogy értékelésekor ma­gasra tegyük a mércét, s rög­tön ezzel kezdjük: hozott-e, és ha igen, mi újat hozott ez a bemutató? A válasznak — mégha a részletekben majd negatív következtetésekhez is elju­tunk — így kell hangzania: igen hozott. S hogy mit? Nos, első helyen említjük — s ez ne tűnjön holmi jelentéktelen apróság eltúlozásának — az előadás szédítő tempóját, a feudális Anglia e pokoltán­cának három és fél órába sű­rítését, anélkül, hogy valahol is megcsorbult volna a sha­­kespeare-i szöveg. Ez koránt­sem jelentéktelen apróság; márcsak azért sem, mert a játékidő a mindenkori Sha­­kespeare-játszás legfőbb prob­lémája volt, s jó ideig kizáró­lag a dramaturgok hírhedt kék ceruzája, a „felesleges­nek” ítélt jelenetek kihagyá­sa „biztosította” a Shakes­peare-művek eljátszhatóságát. A három és fél órás debrece­ni előadásban nem a szöveg­kurtítás, hanem az egyszerű­ségével is monumentális ha­tást keltő színpad másodper­cek alatt végbemenő képvál­tásai tették lehetővé, hogy tömör, vágtató, soha meg nem torpanó cselekvéssorozat részeseivé váljunk. Természetes, hogy az előb­bi, az újat fürkésző kérdés ezen a ponton más vetületben bukkan elő: újszerű-e az — kérdezzük —, ahogyan része­seivé válunk a shakespeare-i cselekményáradásnak, újsze-III. RICHÁRD Shakespeare-bemutató a Csokonai Színházban ' rű-e a hatás, amit a rózsák j háborújának shakespeare-i \ demóniája bennünk, nézők­ben kelt. A válasz ezúttal is ; igenlő. De további kérdőjelek [ ágaskodnak: vajon többet adott-e ez az új a réginél, va­­j jón valóban értékes új szüle­tett-e a tradíciók helyén? Gloster Richárdot, York her­cegének harmadik fiát Shakes­peare s a színművészet nagyjai formálták olyanná, ahogyan képzeletünkben él: céltudatos, hihetetlenül intel­lektuális s éppen ezáltal kör­nyezete fölé emelkedő go­nosztevővé. A históriai való­ság Richárd ja lényegében je­lentéktelen kalandor volt,. s csak annyiban volt különb feudális oligarcha kortársai­nál, hogy egy-két gyilkosság­gal többet követett el, mint amazok. A shakespeare-i mű debreceni előadása mintha a históriai valóságot kereste volna: letompííotta Richárd félelmetes intellektusát, le­emelte a torzszülött királyt á tragikum magaslatáról, s megfosztotta koronát hajszo­ló szenvedélyes céltudatossá­gától. A köznapiassá, szürke gonosztevővé halványítóit Richárd kétségen kívül érde­kes lelemény, s teljes igazsá­gában tárja elénk a történel­mi leckét; a kalandorvállal­kozások hitvány voltáról szó­ló tanítást. Mindez újszerű, de úgy érezzük, a shakespeare-i ke­ret túlságosan tág a históriai valóságnak, amellett pedig a dráma hőfokát sem bírja el a pőre valóság. Hiszen tudjuk, milyen szenvedélyek lobog­nak e tragédiában, mily he­ves összeütközésekben bonta­kozik cselekménye. S az a Richárd, aki a dráma első jelenetében elénk lép, s mint önmagában megállapodott ember bejelenti, hogy . „úgy döntött, hogy gazember lesz”, lényegében egy másik király­drámában, a VI. Henrikben született,' alakult, fejlődött, s akkor vált önmaga gazságá­nak autonóm gazdájává, amikor trónratörő apját ha­lálában is megcsúfolták el­lenfelei, amikor bátyját dús­kálni látta szerelmi sikerei­ben, amikor kirekesztette önmagát minden emberi kö­zösségből, s minden energiá­ját egyetlen célnak, a trón megszerzésének rendelte alá. A dráma Richárd ja tehát — függetlenül a bennünk élő hagyományoktól — igazi tragikus hős, akit a nagy hőfokon izzó szenvedély sodor a gaztettek , országútján a vég felé. A dráma Richárdját ez a tra­gikum emeli a Hastingsek, Buckinghamek és társaik fö­lé, s ez a tragikum élteti a művet napjainkban is, ami­kor már nem érezhetjük ak­tuálisnak sem Erzsébet-Rori, sem áttételes vonatkozásait. így kerül napirendre a kö­vetkező kérdés. Vajon csak a históriai igazság kedvéért mondott le a richárdi tragikum hangsúlyozásáról a rendező (Lengyel György) és a Richár­dot alakító művész (Bángyör­­gyi Károly)? Úgy sejtjük, hogy más okok is közrejátszhattak itt. Richárd szerepének vala­mennyi korábbi elemzése rá­mutatott már arra, hogy ez a gazember, akit pedig egy bor­dában szőttek a Lear király Edmundjával, az Othello Ja­­gójával, Macbethtel s a shakespeare-i alvilág többi go­nosztevőjével, egy ponton épp tragikuma miatt szánalmassá, majdhogynem rokonszenves­sé válik. (Gondoljunk csak arra a jelenetre, amikor a bos'a* or Ilii mezőn vagdalkózó Richárd országát kínálja egy lóért!) Ezt a veszélyt akarta elkerülni a rendező és a szí­nész, ezért állították elénk a „fakó gonoszt”, aki nem lehet szánalmas, aki nem válhat rokonszenvessé egy pillanatra sem. Merőben új koncepció, de — amint az előadás ta­núsítja — nem egészen sikeres, a „fakó gonosz” ugyanis nemcsak szánalmassá és ro­konszenvessé nem válhat, de nem válhat hőssé sem, még negatív értelemben , sem. Úgy érezzük, hogy ha megmaradt volna a tragikus töltetű Richárd-figura, s a gonoszság kothomoszán álló alak körül pergett volna ily szédítő iramban a vémyomos haláltánc, akkor az utóbbi évek egyik legnagyszerűbb Shakespeare felújítását kö­szönthettük volna a Csokonai Színházban. Mert Bángyörgyi Károlynak a koncepcióhoz il­leszkedő alakításában is jó néhány olyan csúcsot ragad­hatunk ki, ahol nagyszerű színészi képességeit ragyogtat­­va, a drámabeli Richárdot ál­lítja elénk. Emlékezzünk Lady Annával való jelenetére, ahol a mértéktartó játékon áttör a belső drámaiság, vagy arra a pillanatra, amikor félszegen, sután felkapaszkodik a trón­székbe, ahol aztán félve-nyü­­szí Ive rebegi el a két kis her­ceg halálos ítéletét jelentő sza­vakat. („Én és király? Hisz életben van Edwárd.”) S ahol nem értünk egyet az alakítást meghatározó koncepcióval, ott is érdekesnek, újszerűsé­gével megragadónak érezzük játékát. S ugyanezt mondhatjuk az előadás egészéről is: érdeke­sek, megragadok a részletek, de összességében torzó, mert a részletek az összkép fölé nő­nek. A főúri hiénák legna­gyobbika, Buckingham (Un­ka György kitűnő alakítása) túlnő a tigrisen, Richárdon. A szenvedély tüze emeli magas­ba: szenvedéllyel, árulással, komédiával, foggal-körömmel küzd Hereford grófságáért, vagyonért-aranyért. S Ri­­chárdnak — aki nem, holmi kis grófságért, hanem koro­náért verseng, aki nem pén­zeszacskót, hanem trónszéket kerget — nem lehetne szen­vedély és drámai hatás dol­gában Buckingham mögött maradnia. A hiú, ostoh** módon önhitt Hastings lord (Bárány Fri­gyes portréja telitalálat) szin­tén drámaibb figurának bizo­nyul, s mily könnyen nő Ri­chárd fölé a zavaros drámai funkciójú Margit királyné, a megölt VI. Henrik özvegye. Hátborzongató átkai, a föl­döntúli erők igazságszolgálta­tását kérő tirádái mellett légyzümmögéssé halkul a fé­lelmetes Richárd király ha­lált osztó szava, s egy pillanat­ra sem lehet kétséges, ki lesz, ki lehet kettejük átokpárba­­jának győztese. (Lontay Mar­git alakításáról nehéz beszélni, c.bban gyönyörködni kell.) A Csokonai Színház kon­cepciójában a bérencek és a kisebb áldozatok maradnak Richárd alatt; az előbbiek alattvalói függőségük miatt. Catesby, Richárd hű csatlósa, alig kicsinyített tükörképe urának, ’sőt Hasting lorddal való jelenetében mint alakos­­kodó, richárdi magaslatokra emelkedik. (Sinkó László ala­kítása különösen abból a szempontból érdemel figyel­met, hogy nemcsak szöveggel és mimikával, hanem egészen sajátos, kifejező — vadászó ró­kára vagy surranó patkányra emlékeztető — mozgással is jellemezte ezt a hitvány ala­kot.) A nőalakokkal meglehetősen mostohán bánik Shakespeare a III. Richárd­­ban: Margit királyné az1 egyetlen, aki „szerepet” kap (s azt is a Richárd-dráma his­tóriai és dramaturgiai „előfu­­tárjából”, a VI. Henrikből hozza magával); York herceg­nő (Hegedűs Erzsébet), Erzsé­bet királyné (Somorjay Éva) és Lady Anna (Nagy Anna) in­kább csak Richárd-mozgatta marionettek, akik csak akkor és annyiban válnak tragikus alakokká, amikor Richárd egy­­egy gaztette testükbe-lelkük­­be mar. Hármójuk közül Nagy Anna szenvedéllyel átitatott játéka tetszett a legjobban. Beszédkultúráját kitűnően kamatoztatta a shakespeare-i szövegnél. (Ezt azért is hang­súlyozzuk, mert az előadás jónéhány szereplője szöveg­­mondás dolgában alatta ma­rad a követelményeknek.) A kisebb szerepek között néhány nagyszerű villanásra emlékezünk szívesen: Ha u­mann Péter remekbe szabott miniatűrjei (2. gyilkos és az írnok), Novák István Tyrrel aranyat lihegő vergődését klasszikusan egyszerű eszkö­zökkel kifejező játékára. Tet­szett a feudalizmus éjfekete színpadára ragyogást, nap­fényt, békét hozó Richmond szerepében Cs. Németh Lajos, s jól egészítették ki az együt­test: Sz. Kovács Gyula, Simor Ottó, Harsányi Frigyes, Sár­közi Zoltán, s még jó néhá­­nyan a népes szereplőgárdá­ból. Csányi Árpád, színpada, amely hármas vertikális ta­gozódásával az Erzsébet-kori színházat, stílusjelzéseivel pe­dig a rózsák háborújának vér­gőzös századát idézte, színek­ben és elemekben hűen tük­rözte a dráma atmoszféráját. Kevésbé kifejezőnek éreztük Greguss Ildikó kosztümjeit, Zakar István maszkjai jellem­­ábrázoló erejükkel tűntek ki. összegezve benyomásain­kat: a III. Richárd debreceni bemutatója rangos, újat kere­ső igényével minden szem­pontból figyelmet érdemlő vállalkozás. Fogyatékosságai egyben gyümölcsöző tanul­ságok is, amelyek — tud­juk — hamarosan a modem Shakespeare-tolmácsolás ered­ményeivé és sikereivé fog­nak érlelődni. Pálfy István , WWWWVWWWWVWWWWVWwWWVWSA/WWWWAA^WWWV Azt hiszem, bárme­lyik mai lány szemern­­benevetne, ha megkér­dezném tőle, hogy kép­zeli el az „igazi” férfit; bajusszal vagy bajusz nélkül. Gondolom, ak­kor is ugyanez lenne a válasz, ha azt kérdez­ném, bridzseljen-e az illető, vagy elegendő, ha ultizni tud becsüle­tesen. Pedig most ideje len­ne megkérdezni a lá­nyokat, hiszen tavasz van, teljes pompájú ta­vasz, piroskarú padok­kal és lombosodó erdei fákkal. Ügy nő ilyenkor a szerelem, mint a fű, olyan észrex étlenül és mégis hihetetlenül gyorsan. Csak azon ve­szi észre az ember, hogy itt van, ideje sincs végiggondolni, hogyan történt, ráért történt. Harminc évvel ez­előtt, 1934. április 15-én megjelent a Színházi Élet című népszerű he­tilapban egy cikk, amely ezt a vonzó cí­met viselte: Hölgyvá­lasz. A riporter kíván­csiságától vezettetve 11 kérdést adott fel né­hány „kimondott úri­­lány”-nak, s mind a ti­zenegy kérdés arra a férfira vonatkozott, akit az illető hölgy szívesen választana élete társá­nak. Rendkívül izgal­mas dolog mai szem­mel végigolvasni a kér­déseket és a válaszo­kat, az ember néha még el is mosolyoghat­ja magát. Az első kérdés így hangzik: Milyen foglal­kozású férjet szeretne? Aztán a többiek: Mi­lyen magas legyen? Milyen súlyú? Sportol­­jon-e? Mennyi legyen a jövedelme? Hány éves legyen? Táncol­jon-e? Bridzseljen-e? Bajuszos legyen vagy borotvált? A drámát kedvelje-e inkább, vagy az operettet? Otthon­ülő legyen-e vagy tár­saságba járó? Bizonyítanom se kell talán, szellemes kérdé­sek. Hiszen milyen fon­tos lehet az egy férfi­nál, hogy bridzseljen, ugyanis ha nem tud játszani, nincs meg a megfelelő partner. Hi­szen nem elég, ha a harmadik tud játszani, a férjre is szükség lehet ilyen esetekben. Az is döntően befolyásolhatja a szerelem alakulását vagy mélységét, hogy hány kiló a férfi, nem is említve a speciális színházi érdeklődést. Nagy kár, hogy nem derül ki a kérdésekből, milyen férji remények­nek nézhet elébe az a férfi, aki sem a drá­mát, sem az operettet nem szereti, hanem mondjuk az opera áll közel a ^elkéhez. Van azonban a kér­dések között néhány tényleg jelentős is. Például ez: Mennyi le­gyen a jövedelme? Egy „kimondott úrilány”­­nak • igazán nem lehe­tett mindegy, hogy a jövendőbeli milyen anyagi alapokkal ren­delkezik. Mint ahogy a válaszok ezt nagyon meggyőzően bizonyít­ják. Ilyesmiket olvas­hatunk, némi • langyos körítés mellett minden esetben, hogy: földbir­tokos, diplomata, ügy­véd vagy orvos, állás­­halmozó, földbirtokos vagy gyáros, orvos »agy mérnök. S bár ezek a válaszok tulaj­donképpen nem is erre a kérdésre válaszolnak, hanem az elsőre, ma­gukban foglalják ezt a választ is, hiszen' egy földbirtokosnak felté­telezhetően nem volt alacsony jövedelme. Természetesen a lá­nyok akkor is tudták, hol kell keresni az „igazit”, a jó férjet — és a bajuszt, valamint a bridzset és a kilo­grammokat nem na­gyon emlegették a vá­laszokban, inkább az illető egzisztenciájával foglalkoztak. Hiszen tulajdonképpen mind­egy is, hogy bajusza van az illetőnek, vagy rendszeresen borotvál­kozik, ez mellékes szempont, ha mondjuk vezérigazgató valame­lyik gyárban. Azt hi­szem. ebben az esetben a kilogrammok sem játszottak döntő szere­pet, nem is beszélve az életkorról és más ap­róságokról. Mi indokolja, hogy éppen ennek a régi-ré­­gi cikknek mulatságos momentumaira fecsér­­lem a szavakat? A ta­vaszon túl az is, hogy nemrég egy társaság­ban egészen véletlenül tanúja voltam annak, hogy mai lányok be­szélgettek az Ideálról, arról, hogyan képzelik el a férjet. Itt termé­szetesen szó sem volt bajuszról. Egyetlen gondolat körül forgott ez a beszélgetés, mind­egy, hogy az illetőnek mi a foglalkozása, mindegy, mennyi a jö­vedelme, egy a fontos, hogy szeressék egy­mást.* Ez az egyetlen meghatározó szempont. És akkor jutott eszem­be ez a felmérés s az is, hogy ebben a régi cikkben egyetlen szó sem esett a szerelem­ről. Furcsa véletlen? Nem hiszem. Inkább annak tükre, hogy ha lassan is, ha lépésenként is, csak megváltozik az ember. Nem mondom én, hogy ma nincs előnyben az orvos vagy a mérnök a férj­jelöltek között. Biztos, hogy előnyben van, s ez a kivételezés nem annyira a foglalkozá­sának szól, mint in­kább a jövedelmének. Ki tagadná ezt? De azt hiszem, ezek a ritkább esetek. A meghatározó ma már mégiscsak az az érzelem, ami össze­köti vagy elválasztja a két fiatalt. Engem nem tévesztenek meg a vá­lások sem, mindenkép­pen hiszek abban, hogy a mai fiatalok másként választják életük társát, mint a régiek. Érdekes játék lenne egyszer megpróbálni feltenni mai lányok­nak ugyanazokat a kérdéseket, amelyeket a színházi lap akkor feltett. Már-már meg is kíséreltem, vállalva a plágium vádját, de aztán eszembe jutott, hogy ahogy én a mai lányokat ismerem, egy­szerűen a szemembe­­n ehetnének, ha halla­nák a kérdést: Baju­szos legyen vagy borot­vált? Ennél már sok­kal egyszerűbb mód­szer, ha az ember egy csöndes délután kisétál a Nagyerdőre, s végig­szemlélődik a padok mentén. S akkor jön rá igazán, hogy minden szempont mesterkélt- és mondvacsinált. Akik szeretik egymást, szem­pontok nélkül szeretik, s úgyis megtalálják egymásban azt, amit fontosnak tartanak. Különösen így, május közelében. (if) /WVWWWWWVA/WWWWVWWk ] JUAN RULFO : Pedro Páramo Európa, 1964. Modem Könyvtár . Az Európa Könyvkiadó Mo­dern Könyvtár sorozatában a mexikói irodalom nagy remé­nyekre jogosító, jeles képvise­lőjének rendkívül érdekes kis­regénye látott napvilágot. Igaz, írója már első összegyűjtött novellúskötetével nagy feltű­nést keltett. (Lángoló mezők 1953.), s jelen kisregénye is (1955-ben írta) magával ragad­ja az olvasót, de jócskán el is gondolkoztatja, agitatív, ál­lásfoglalásra kényszerítő ere­jével. A középgenerációhoz tartozó író a jelenkori próza­írás legmodernebb mesterfo­gásait alkalmazza, s ezek a modem nyugati iskola forma­­kultúrájához kapcsolják a szerzőt. Mondanivalóban vi­szont a legjobb hagyományok folytatója, túlfűtött, szenvedélyes, lelep­lező idealizmusa Rivera nagy­hatású képeit idézi. A csendes­óceáni partvidék Jalisco ál­lamának szülötte, Rulfo a pa­rasztvilág, a faluéLmény meg­­szólaltatbja leginkább. A Tra­gédia, Egyszer jóllakni, Bar­bárok c. Móricz-xnűvek hősei­nek nyomora, de egyben ko­mor, szigorú világa rokonít­ható leginkább művészetével, magyar példát keresve. Az óceán párafüggönye, a teljesen felbontott időrend, be­szédes halottak, nyomasztó ál­mok, misztikus sejtelmekbe vesző párbeszédek, csendes éj­szakai borzongások világába vezet bennünket. A végén ma­gunk sem tudjuk, hol vagyunk annyit érzünk csupán, hogy itt minden vádol, a tárgyak, az élők, a holtak. Valami ködös, nem létező, távoli világ az övé, melyben sűrítve élnek az em­beri mocskok, véres, bosszút lihegő igazságtalanságok, vég­zetes sorsszerűségek, szerel­mek, beteljesedések. Néni könnyű olvasmány e kisregény sem. Nyoma sincs itt a XIX. század nagy realiz­musa tiszta, logikus, cselek­ményvezetésének. Való és va­lótlan elemek keverednek a Pedro Páramóban. Nyomasztó, rossz álomként hat olvasása, s a felébredés utáni visszaem­lékezésnél, tisztázásnál, rende­zésnél döbbentünk rá a dol­gok nagyon is logikus össze­függésére. Az érzelmi hatást követő észbeli kontroll csodál­kozva állapítja meg, hogy az olvasás közben helyenként bosszantónak ható részek nem feleslegesek, hanem nagyon­­is „ szerves részei e nagy műgonddal megírt kisre­génynek. Kibontakozik Rulfo éles, kíméletlen igazságot hor­dozó társadalomkritikája. Olyan ez a kisregény, mint azok az impresszionista jelle­gű képek, melyeket közelről nézve nem látunk jól, szüksé­ges bizonyos távolság, fényha­tás, sajátos megvilágítás. E megvilágítás feledhetetlen ké­pet takar viszont. Juan Precado, az elanyátla­­nodott serdülő legényfiú any­ja utolsó kívánsága szerint ap­ja keresésére indul. Olyan fantasztikus világba téved — és viszi magával olvasóját —, melyből számára sincs kiút! Csak hallgatja a bizonytalan nappalokon és misztikusán fé­lelmes, örökösnek tűnő éjsza­kákban az élők és holtak szel­lemeinek emlékezéseit Ped-o Páraméról, a -környék föle--, uráról, akinek valamennyien fiai, akié a legelőször volt minden fiatalasszony a falu­ban. Ez a kényúr féktelen za­­bolátlanságait — a környék ölök Gmlc’kGzGtßi’G kßgyst­­len garázdaságokban vezette le. Kőszívű volt és rafinált, betörőknek, rablóknak, forra­dalmároknak túljárt az eszén Minden vágya teljesült, és mcgLs eljött a,z ő végzete is Nem lehetett a legjobban vá­gyott asszony az övé. Susana ban Juan, akiért pedig ölt is. Félelmes, idegen világ nyomasztó, fojtó, de szerencsé­re arrafelé is egyre inkább vi­lágosodik, Rulfo és társai fák­lyái világítanak. _______Sz. Szabó László 3*p>ó-Jtiaur _ NAPLÓ 5. oldal — 1964. április 26. ‘ t

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék