Hajdú-Bihari Napló, 1965. november (22. évfolyam, 258-282. szám)
1965-11-06 / 262. szám
AlakításalA RAKÉTA ELLEN A SZOVJET RAKÉTATECHNIKA ÚJ EREDMÉNYEI Az újabb rakétafegyverek, különösen a nagy hatótávolságú, messzehordó rakéták megjelenésével igen fontos kérdés került előtérbe: e fegyverek elhárításának problémája. A haditechnika történetének évezredes tanulsága, hogy a támadó eszközök fejlődését mindenkor nyomon követte az elhárító fegyvereké. Hogy csak az utóbbi félévszázadot tekintsük át: a repülőgépek és a légvédelem, a harckocsik és a páncélelhárítás fejlődése párhuzamosan haladt. A rakétaelhárítás eszközei az elmúlt két-három évben jelentek meg. Előbb a Szovjetunió alakította ki az úgynevezett ellenrakétákat, melyeket a moszkvai díszszemléken a nyilvánosságnak is bemutattak, majd az Egyesült Államokban készültek el a „Nike-Zeus” elnevezésű rakétaelhárító rakéták. A technika mai állása mellett az atomtöltetű, messzehordó rakéták elhárításának egyetlen eszköze csakis az ellenrakéta lehet. Az ellenrakétát olyan pályán kell vezetni, hogy találkozzék a támadó rakétával, s ha nem is ér el közvetlen találatot, pusztítsa el, vagy tegye ártalmatlanná. A rakétaelhárítás ezért az alábbi feladatot foglalja magában: a támadó rakéta felderítését, pályaelemeinek meghatározását, a leküzdésre szolgáló eszköz — az ellenrakéta — harcbavetését, végül a támadó rakéta leküzdését. Mivel a ballisztikus pályán a cél felé közeledő támadó rakéta már nem irányítható, ezért a felderítés után a pályaelemekből igen nagy valószínűséggel meg lehet állapítani, hogy milyen cél elpusztítására indították útnak. Az elhárítás sikere döntő mértékben a korai felderítésen, a pályaelemek gyors kiszámításán s az ellenrakéta késedelem nélküli bevetésén múlik. A nehézséget fokozza, hogy a rakéta nagy sebessége miatt minderre rendkívül rövid idő áll rendelkezésre. Példaképpen megemlíthetjük, hogy egy 8000 km-es távolságról kilőtt támadó interkontinentális rakéta öszszesen 29 percig van úton. A ballisztikus pálya csúcspontja 1270 km magasságban van. Ez a rakéta a céltól elvben 4200 km távolságból deríthető fel, feltéve, hogy a rádiólokátor képes teljesíteni ezt a feladatot. Ez esetben is mindössze alig egy negyedóra van az említett műveletek elvégzésére. Ma már a messzehordó rakéták felderítésének céljaira kialakított, néhány ezer kilométer hatótávolságú, különleges lokátorok is vannak. Előretolt bázisokról, tengeri hajókról és repülőgépekről a rakétát még korábban is észlelhetik. A felderítés céljaira különlegesen felszerelt űrkutató eszközök, felderítő műholdak vagy űrhajók is alkalmasak. A támadást indító fél természetesen mindenképpen arra törekszik, hogy rakétája célba érjen, s ezért iparkodik a felderítést a lehető legnagyobb mértékben megnehezíteni. A ballisztikus pályán repülő rakéta-robbanófej maga amúgy is sokkal kisebb célfelületet nyújt a lokátoros felderítés számára, mint a repülőgép. A szokásos lokátorzavarási módszereken kívül a felderítést leginkább a támadó rakétát mintegy „kísérő”, megtévesztő lövedékkel lehet megzavarni. Ezek sokaságából, a valódi támadó rakéta már csak a pálya utolsó szakaszán választható ki, azonosítható, s így az elhárítás szempontjából igen értékes percek mennek veszendőbe. Az azonosított támadó rakéta pályaelemeinek meghatározását igen gyors működésű elektronikus számológépek végzik, melyek másodpercenként több százezer számtani műveletet végeznek el. Ugyancsak a számolórendszer feladata meghatározni a legkedvezőbb pontot, ahol a támadó rakéta megsemmisíthető, más szóval megállapítani az ellenrakéta pályáját. Az előbb említett zavarások miatt a támadó rakéta azonosítása annyira elhúzódik, hogy végül is az ellenrakéta elindítására és a találkozási pontba való juttatására nem marad több idő 1—1,5 percnél. Már csak ez a körülmény is szükségessé teszi, hogy az elhárító rakétát állandóan harcrakész állapotban tartsák, itt szükségszerűen tehát szilárd hajtóanyagú rakétákat kell alkalmazni. A szilárd hajtóanyagú rakéták irányítása sokkalta körülményesebb, mint a folyékony hajtóanyagúaké, de megoldottnak tekinthető. További feltétel, hogy az ellenrakéta gyorsulása minél nagyobb legyen. Rakétatechnikailag ez azt jelenti, hogy a rakéta indítási tömegének a tolóerőhöz képest minél kisebbnek kell lennie. Az olyan elhárító rakéta, melynek gyorsulása eléri a nehézségi gyorsulás húszszorosát az elindítástól számított 30 másodperc alatt mintegy 90 km magasságba jut. A támadó rakéta elpusztítására ez a magasság a kedvező, ui. az itt létrejött atomrobbanás alkalmával nem lép fel olyan sugárveszély, amely éppen a védendő területet fenyegetné. A szovjet ellenrakéták a „Krasznaja Zvezda” legutóbbi közlése szerint az ellenség támadóeszközeit bármely magasságban el tudják pusztítani. Ez más szavakkal azt jelenti, hogy ezek a kiváló haditechnikai konstrukciók nemcsak a támadó ballisztikus rakéták ellen vethetők sikeresen harcba, hanem adott esetben alkalmasak lehetnek az ellenség egyes űrhadviselési vagy felderítő eszközeinek leküzdésére is. Nagy István György Szovjet ellenrakéta indulásra készen célpontja, egy stratégiai ballisztikus rakéta robbanófeje felé támadó táz rakétavédelmi berendezés egyik hatalmas amely nagy távolságban észreveszi, követi a robbanófejét, majd rávezeti az ellenzakó(MTI Fotó : Külföldi Képszolgálat) IIDItauif «."»■«» «wo I : NAPLÓ ii ii.u miii »Hu, mi," u n mi ni i 6. oldal — 1965. november 6. Középkori falvak, eltűnt települések Az Alföld több tájegységét összefogó megyénk, különösen is a Tisza, a Berettyó és a Körösök szabályozása előtti vízben bővelkedő részek, már évezredekkel ezelőtt jó lehetőséget nyújtottak az ember megtelepedéseire. A történelem során különböző törzsek, népek váltották egymást. Sokuknak még a nevét sem tudjuk, sírjaikban, telephelyeiken ránkmaradt tárgyi hagyatékuk alapján különböztetjük meg őket. Köztük pedig voltak olyanok is, melyek két-három évszázadon át lakták ezt a helyet is. A népvándorlás korának mozgalmairól már többet tudunk, több a rendszerezhető tárgyi emlék is, s egy-egy népről már írott források szólnak. Mégis menynyi megoldatlan kérdés nyomul előre. A szarmatákról, a hunokról és a velük önkéntes vagy kényszerű szövetségben mai hazánk földjére érkezett népekről, az avarokról viszonylag több is, de ugyanakkor kevés is, amit ma még tudunk. Természetes az is, hogy minket éppúgy izgatnak azok a problémák, melyek honfoglaló őseinkhez, a korai magyar középkor történéseihez fűződnek. A magyar nép itt megyénkben is, mint az egész országban sokszor és hosszú ideig szenvedte idegen hódítók, meg saját urai elnyomását. Pusztította a tatár, a török, a német, s a nép emlékezete határrészek, puszták, dűlők neveiben őrzi azt, hogy valamikor, évszázadokkal ezelőtt sokkal több település állott megyénkben mint ma. Debrecen határában húsz falu volt Az új hazába érkező magyarság nem sokkal a honfoglalás után ezt a területet is megszállta és az itt talált gyér települési hálózatban élő népelemeket magába olvasztva a X—XI. századra már letelepedett — földművelő-állattartó életformájának s gazdálkodásának következtében állandó falvakban lakott. De nemcsak a nép emlékezete — sokszor a falvak pusztulásáról szóló történeti mondákban — hanem a kutató számára becses oklevelek, írásos emlékek is őrzik elpusztult falvak, eltűnt települések emlékét. Sok esetben majdnem pontosan meg tudjuk adni a pusztulás időpontját s fel tudjuk idézni az elnéptelenedés folyamatát. Tudjuk, hogy csupán Debrecen felszabadulás előtti közel 1000 négyzetkilométeres határán a középkorban több mint húsz falu állott, melyek dolgos népe a vízjárásos rétekből s az erdőtől hódította el a művelés alá vett földet. E kis települések egy része a tatárjáráskor pusztult el. Életben maradt lakosaik elmenekültek és sokszor nem is építették fel korábbi otthonaikat. Sok kis középkori falu elpusztulását okozták a különösen a XIV. században sűrű és nagy halálozással járó járványok. A hortobágyi községek pusztulása A legnagyobb megpróbáltatás erre a vidékre is a török hódoltság korával szakadt. A Hortobágy falvai jórészt A Déri Múzeum településtörténeti kutatásai lag nagyobb védettséget nyújtó Debrecenbe húzódtak. Korábbi falvaik határa pedig puszta lett, majd az ekkor virágkorát élő nagyarányú rideg állattartásnak adtak helyet a legelőnek hasznosítható területek. De nemcsak az írott források, oklevelek szólnak ezekről a sokszor már a XXI. században megtelepedett falvakról, hanem a régészeti feltárások is napvilágra hozták elsősorban templomaikat, a körülöttük levő temetőkkel. Zoltai Lajos és Sőregi János ásatásai nyomán a felszabadulás előtt 14 középkori falu helyét tudtuk pontosan azonosítani s csupán az akkori rendszer nagyon is szűkös anyagi támogatása miatt nem ásták meg magukat a falvakat. Pedig korai település-, gazdaság- és társadalomtörténeti kérdéseink világosabb felvetése s majdani teljesebb megoldása nem képzelhető el maguknak a településeknek a feltárása nélkül, melyek elsősorban a kor dolgozó népének élét rekonstruálnák tudták menteni — a viszonynek életét rekonstruálnák, ekkor néptelenedtek el. Lakóik — amennyiben üszkös házaik között puszta életüket meg tudták menteni — a viszony Megtalált egykori falvak A Déri Múzeum az elmúlt évek során a rendelkezésre álló anyagi és személyi adottságok figyelembevételével igyekezett a komplex régészeti- településtörténeti szemléletet alkalmazni s megújult településtörténeti kutatómunkájával elősegíteni, hogy tájunkon élő őseink életét mind hitelesebben ismerje meg a ma embere. 1962 nyár végén dr. Gazdapusztai Gyula és e sorok írója folytatott ásatást Téglás határában s feltártunk egy kis, XII—XIII. század fordulójáról való templomot, részben a körülötte levő temetőt. A település nyomait is megfigyeltem, sőt a házak rendszerét, de a mélyszántás lehetetlenné tette a módszeres feltárást. A feldolgozó munka során bebizonyosodott, hogy Téglás XI—XV. századi egyik települési magját leltük fel. 1963 évben folytatott terepbejárásom során pedig sikerült megtalálni az okleveles adatokból már ismert Cégény falu helyét, a Hajdúhadházról kivezető „cégényi út” és a Hajdúböszörmény—Újfehértó kövesút találkozásától nem messze. 1963 nyarán a múzeum „Hortobágy —Angyalháza expedíciója” alkalmából Mesterházy Károly régésszel megleltük Angyalháza elpusztult középkori falu helyét s ő ugyancsak 1963-ban sikeres feltárást folytatott Andaházapusztán is, ahol egy, a bizánci kereszténység hatását mutató templomot ásott ki. 1964 nyarán tíz napos hortobágyi terepbejárással azokat a helyeket kerestük fel, ahol a középkorban falvak állottak. Az 1965-ben folyó nagyjelentőségű ásatás Biharkeresztes és Ártánd határán talán a jövő évben vagy azután felderítheti az idén fellelt XXI. századi magyar temetőhöz tartozó település helyét is, ami annál döntőbb, mert a megye összes, még ma is meglevő falvai, városai közül Ártándról van a legkorábbi okleveles adatunk. Úszó konzervgyár A leningrádi Admiralitás hajógyár kikötő betoncölöpjéhez láncolva egy hatalmas hajó áll. Tatján felirat: „Vaszilij Putyincev”. A hajó a legújabb úszó konzervgyár, hasonló a Távol-Keleten szolgálatot teljesítő társaihoz. Az úszó gyár óriási teljesítményű: évente 20 millió doboz konzervet gyárt. A legújabb leletek nyomában A megyénkhez tartozó délnyírségi táj valamikor sűrű erdőségeinek irtásain állott középkori kis falvak feltárását is programba vettük. Ezek nagyobb részéről a XIV. századi s későbbi határjáró oklevelek s birtokperek iratai alapján már gyanították, hogy hol helyezkednek el. De kötelességünk és egyben izgalmas feladatunk megkeresni a településeket, melyeket még a föld rejt magában. Nemrégiben értesültünk arról, hogy mélyszántás során téglák kerültek elő azon a helyen, ahol az oklevelek nyomán Demeter Árpád-kori falut sejtettük, — Téglástól nyugat—délnyugati irányban 3—4 km-re. Három hete annak is, hogy a szentpéterszegi tsz gondos tagjai azonnal jelentették, hogy szántás során a határban Tépe és Szentpéterszeg között mintegy féle távolságban téglákat vetett fel az eke. Feltehetően egy, az írott történeti emlékekben talán nem is szereplő falu bukkanhat fel majd az évszázadok mélyéről a lelkiismeretes leletbejelentés nyomán. Népünknek a sokat szenvedett ősök emléke iránti megbecsülése és az elmúlt századok történetének hitelesebb megírását igénylő szemlélete nagy segítség a múzeum munkatársai számára. Kevesen vagyunk, mindenütt nem lehetünk ott nyomban, így munkánk jelentősen támaszkodik arra, hogy az előkerülő leleteket godosan megőrizzék, helyüket feljegyezzék és lehetőség szerint a múzeumot azonnal értesítsék. Történészek, régészek helynevek vizsgálatát végző nyelvészek összefogásával, munkájuk, eredményeik támogatásával, illetve közkinccsé adásával reméljük jelentősen hozzájárulunk ahhoz, hogy a magyar középkor még megoldatlan kérdéseit kibontsuk. Szűkebb pátriánkban — megyénkben és városunkban — ehhez a nagy munkához óhajtanak hozzájárulni a Déri Múzeum régészei, történészei. Módy György, tudományos főmunkatárs