Hajdú-Bihari Napló, 1965. november (22. évfolyam, 258-282. szám)

1965-11-06 / 262. szám

AlakításalA RAKÉTA ELLEN A SZOVJET RAKÉTATECHNIKA ÚJ EREDMÉNYEI Az újabb rakétafegyverek, különösen a nagy hatótávol­ságú, messzehordó rakéták megjelenésével igen fontos kérdés került előtérbe: e fegyverek elhárításának prob­lémája. A haditechnika tör­ténetének évezredes tanulsá­ga, hogy a támadó eszközök fejlődését mindenkor nyomon követte az elhárító fegyvere­ké. Hogy csak az utóbbi fél­évszázadot tekintsük át: a repülőgépek és a légvédelem, a harckocsik és a páncélelhá­rítás fejlődése párhuzamosan haladt. A rakétaelhárítás eszközei az elmúlt két-három évben jelentek meg. Előbb a Szov­jetunió alakította ki az úgy­nevezett ellenrakétákat, me­lyeket a moszkvai díszszem­léken a nyilvánosságnak is be­mutattak, majd az Egyesült Államokban készültek el a „Nike-Zeus” elnevezésű raké­taelhárító rakéták. A technika mai állása mel­lett az atomtöltetű, messze­hordó rakéták elhárításá­nak egyetlen eszköze csakis az ellenrakéta le­het. Az ellenrakétát olyan pályán kell vezetni, hogy találkozzék a támadó rakétával, s ha nem is ér el közvetlen talá­latot, pusztítsa el, vagy te­gye ártalmatlanná. A rakéta­elhárítás ezért az alábbi fel­adatot foglalja magában: a támadó rakéta felderítését, pályaelemeinek meghatározá­sát, a leküzdésre szolgáló esz­köz — az ellenrakéta — harcbavetését, végül a tá­madó rakéta leküzdését. Mi­vel a ballisztikus pályán a cél felé közeledő támadó ra­kéta már nem irányítható, ezért a felderítés után a pá­lyaelemekből igen nagy való­színűséggel meg lehet állapí­tani, hogy milyen cél elpusz­títására indították útnak. Az elhárítás sikere döntő mér­tékben a korai felderítésen, a pályaelemek gyors kiszámítá­sán s az ellenrakéta kése­delem nélküli bevetésén mú­lik. A nehézséget fokozza, hogy a rakéta nagy sebessé­ge miatt minderre rendkívül rövid idő áll rendelkezésre. Példaképpen megemlíthet­jük, hogy egy 8000 km-es távolság­ról kilőtt támadó inter­kontinentális rakéta ösz­­szesen 29 percig van úton. A ballisztikus pálya csúcs­pontja 1270 km magasságban van. Ez a rakéta a céltól elv­ben 4200 km távolságból de­ríthető fel, feltéve, hogy a rádiólokátor képes teljesíteni ezt a feladatot. Ez esetben is mindössze alig egy negyed­óra van az említett művele­tek elvégzésére. Ma már a messzehordó ra­kéták felderítésének céljaira kialakított, néhány ezer kilo­méter hatótávolságú, külön­leges lokátorok is vannak. Előretolt bázisokról, tengeri hajókról és repülőgépekről a rakétát még korábban is ész­lelhetik. A felderítés céljaira különlegesen felszerelt űrku­tató eszközök, felderítő mű­holdak vagy űrhajók is al­kalmasak. A támadást indító fél ter­mészetesen mindenképpen arra törekszik, hogy rakétája célba érjen, s ezért iparkodik a felderítést a lehető legna­gyobb mértékben megnehezí­teni. A ballisztikus pályán re­pülő rakéta-robbanófej maga amúgy is sokkal kisebb cél­felületet nyújt a lokátoros felderítés számára, mint a repülőgép. A szokásos loká­­torzavarási módszereken kí­vül a felderítést leginkább a támadó rakétát mintegy „kí­sérő”, megtévesztő lövedék­kel lehet megzavarni. Ezek sokaságából, a valódi támadó rakéta már csak a pálya utol­só szakaszán választható ki, azonosítható, s így az elhárí­tás szempontjából igen érté­kes percek mennek veszendő­be. Az azonosított támadó ra­kéta pályaelemeinek megha­tározását igen gyors működé­sű elektronikus számológépek végzik, melyek másodper­cenként több százezer szám­tani műveletet végeznek el. Ugyancsak a számolórendszer feladata meghatározni a leg­kedvezőbb pontot, ahol a tá­madó rakéta megsemmisíthe­tő, más szóval megállapítani az ellenrakéta pályáját. Az előbb említett zavará­sok miatt a­­ támadó rakéta azonosítása annyira elhúzó­dik, hogy végül is az ellenrakéta elindításá­ra és a találkozási pontba való juttatására nem ma­rad több idő 1—1,5 perc­nél. Már csak­ ez a körülmény is szükségessé teszi, hogy az el­hárító rakétát állandóan harc­rak­ész állapotban tartsák, itt szükségszerűen tehát szilárd hajtóanyagú rakétákat kell al­kalmazni. A szilárd hajtóanya­gú rakéták irányítása sokkalta körülményesebb, mint a fo­lyékony hajtóanyagúaké, de megoldottnak tekinthető. To­vábbi feltétel, hogy az ellen­rakéta gyorsulása minél na­gyobb legyen. Rakétatechni­­kailag ez azt jelenti, hogy a rakéta indítási tömegének a tolóerőhöz képest minél ki­sebbnek kell lennie. Az olyan elhárító rakéta, melynek gyorsulása eléri a nehézségi gyorsulás húszszorosát az el­indítástól számított 30 má­sodperc alatt mintegy 90 km magasságba jut. A támadó ra­kéta elpusztítására ez a ma­gasság a kedvező, ui. az itt lét­rejött atomrobbanás alkalmá­val nem lép fel olyan sugár­veszély, amely éppen a vé­dendő területet fenyegetné. A szovjet ellenrakéták a „Krasznaja Zvezda” leg­utóbbi közlése szerint az ellenség támadóeszközeit bármely magasságban el tudják pusztítani. Ez más szavakkal azt jelen­ti, hogy ezek a kiváló hadi­­technikai konstrukciók nem­csak a támadó ballisztikus rakéták ellen vethetők sike­resen harcba, hanem adott esetben alkalmasak lehetnek az ellenség egyes űrhadvise­lési vagy felderítő eszközei­nek leküzdésére is. Nagy István György Szovjet ellenrakéta indulás­ra készen célpontja, egy stra­tégiai ballisztikus rakéta rob­banófeje felé támadó táz rakétavédelmi berendezés egyik hatalmas amely nagy távolságban észreveszi, követi a robbanófejét, majd rávezeti az ellenzakó­(MTI Fotó : Külföldi Képszolgálat) IIDItauif «."»■«» «wo I : NAPLÓ ii ii.u miii »Hu, mi," u n mi ni i 6. oldal — 1965. november 6. Középkori falvak, eltűnt települések Az Alföld több tájegységét összefogó megyénk, különösen is a Tisza, a Berettyó és a Körösök szabályozása előtti vízben bővelkedő részek, már évezredekkel ezelőtt jó lehe­tőséget nyújtottak az ember megtelepedéseire. A történe­lem során különböző törzsek, népek váltották egymást. So­kuknak még a nevét sem tudjuk, sírjaikban, telephe­lyeiken ránkmaradt tárgyi hagyatékuk alapján különböz­tetjük meg őket. Köztük pe­dig voltak olyanok is, melyek két-három évszázadon át lak­ták ezt a helyet is. A népván­dorlás korának mozgalmairól már többet tudunk, több a rendszerezhető tárgyi emlék is, s egy-egy népről már írott források szólnak. Mégis meny­nyi megoldatlan kérdés nyo­mul előre. A szarmatákról, a hunokról és a velük önkén­tes vagy kényszerű szövet­ségben mai hazánk földjére érkezett népekről, az ava­rokról viszonylag több is, de ugyanakkor kevés is, amit ma még tudunk. Természetes az is, hogy minket éppúgy izgat­nak azok a problémák, me­lyek honfoglaló őseinkhez, a korai magyar középkor tör­ténéseihez fűződnek. A ma­gyar nép itt megyénkben is, mint az egész országban sok­szor és hosszú ideig szenved­te idegen hódítók, meg saját urai elnyomását. Pusztította a tatár, a török, a német, s a nép emlékezete határrészek, puszták, dűlők neveiben őr­zi azt, hogy valamikor, év­századokkal ezelőtt sokkal több település állott me­gyénkben mint ma. Debrecen határában húsz falu volt Az új hazába érkező ma­gyarság nem sokkal a hon­foglalás után ezt a területet is megszállta és az itt talált gyér települési hálózatban élő népelemeket magába olvasztva a X—XI. századra már lete­lepedett — földművelő-állat­tartó életformájának s gazdál­kodásának következtében ál­landó falvakban lakott. De nemcsak a nép emléke­zete — sokszor a falvak pusz­tulásáról szóló történeti mondákban — hanem a kuta­tó számára becses oklevelek, írásos emlékek is őrzik el­pusztult falvak, eltűnt tele­pülések emlékét. Sok esetben majdnem pontosan meg tud­juk adni a pusztulás időpont­ját s fel tudjuk idézni az el­néptelenedés folyamatát. Tudjuk, hogy csupán Debre­cen felszabadulás előtti közel 1000 négyzetkilométeres ha­tárán a középkorban több mint húsz falu állott, melyek dolgos népe a vízjárásos rétekből s az erdőtől hódítot­ta el a művelés alá vett föl­det. E kis települések egy ré­sze a tatárjáráskor pusztult el. Életben maradt lakosaik elmenekültek és sokszor nem is építették fel korábbi ottho­naikat. Sok kis középkori falu elpusztulását okozták a külö­nösen a XIV. században sűrű és nagy halálozással járó jár­ványok. A hortobágyi községek pusztulása A legnagyobb megpróbálta­tás erre a vidékre is a török hódoltság korával szakadt. A Hortobágy falvai jórészt A Déri Múzeum településtörténeti kutatásai lag nagyobb védettséget nyúj­tó Debrecenbe húzódtak. Ko­rábbi falvaik határa pedig puszta lett, majd az ekkor vi­rágkorát élő nagyarányú ri­deg állattartásnak adtak he­lyet a legelőnek hasznosítha­tó területek. De nemcsak az írott forrá­sok, oklevelek szólnak ezek­ről a sokszor már a X­XI. században megtelepedett fal­vakról, hanem a régészeti fel­tárások is napvilágra hozták elsősorban templomaikat, a körülöttük levő temetőkkel. Zoltai Lajos és Sőregi János ásatásai nyomán a felszaba­dulás előtt 14 középkori falu helyét tudtuk pontosan azo­nosítani s csupán az akkori rendszer nagyon is szűkös anyagi támogatása miatt nem ásták meg magukat a falva­kat. Pedig korai település-, gazdaság- és társadalomtör­téneti kérdéseink világosabb felvetése s majdani teljesebb megoldása nem képzelhető el maguknak a településeknek a feltárása nélkül, melyek első­sorban a kor dolgozó népé­nek élét rekonstruálnák tudták menteni — a viszony­­nek életét rekonstruálnák, ekkor néptelenedtek el. La­kóik — amennyiben üszkös há­zaik között puszta életüket meg tudták menteni — a viszony­ Megtalált egykori falvak A Déri Múzeum az elmúlt évek során a rendelkezésre álló anyagi és személyi adott­ságok figyelembevételével igyekezett a komplex régé­szeti- településtörténeti szem­léletet alkalmazni s megújult településtörténeti kutatómun­kájával elősegíteni, hogy tá­junkon élő őseink életét mind hitelesebben ismerje meg a ma embere. 1962 nyár végén dr. Gazdapusztai Gyula és e sorok írója folytatott ásatást Téglás határában s feltár­tunk egy kis, XII—XIII. szá­zad fordulójáról való templo­mot, részben a körülötte levő temetőt. A település nyomait is megfigyeltem, sőt a házak rendszerét, de a mélyszántás lehetetlenné tette a módsze­res feltárást. A feldolgozó munka során bebizonyoso­dott, hogy Téglás XI—XV. századi egyik települési mag­ját leltük fel. 1963 évben folytatott terepbejárásom során pedig sikerült megtalálni az okleveles adatokból már is­mert Cégény falu helyét, a Hajdúhadházról kivezető „cé­­gényi út” és a Hajdúböször­mény—Újfehértó kövesút ta­lálkozásától nem messze. 1963 nyarán a múzeum „Hortobágy —Angyalháza expedíciója” al­kalmából Mesterházy Károly régésszel megleltük Angyal­háza elpusztult középkori fa­lu helyét s ő ugyancsak 1963-ban sikeres feltárást folytatott Andaházapusztán is, ahol egy, a bizánci ke­reszténység hatását mutató templomot ásott ki. 1964 nya­rán tíz napos hortobágyi te­repbejárással azokat a helye­ket kerestük fel, ahol a kö­zépkorban falvak állottak. Az 1965-ben folyó nagyje­lentőségű ásatás Biharkeresz­­tes és Ártánd határán talán a jövő évben vagy azután felderítheti az idén fellelt X­XI. századi magyar teme­tőhöz tartozó település helyét is, ami annál döntőbb, mert a megye összes, még ma is meglevő falvai, városai közül Ártándról van a legkorábbi okleveles adatunk. Úszó konzervgyár A leningrádi Admiralitás hajógyár kikötő betoncölöp­jéhez láncolva egy hatalmas hajó áll. Tatján felirat: „Va­szilij Putyincev”. A hajó a legújabb úszó konzervgyár, hasonló a Távol-Keleten szol­gálatot teljesítő társaihoz. Az úszó gyár óriási teljesítmé­nyű: évente 20 millió doboz konzervet gyárt. A legújabb leletek nyomában A megyénkhez tartozó dél­nyírségi táj valamikor sűrű erdőségeinek irtásain állott középkori kis falvak feltárását is programba vettük. Ezek nagyobb részéről a XIV. szá­zadi s későbbi határj­áró ok­levelek s birtokperek iratai alapján már gyanították, hogy hol helyezkednek el. De kötelességünk és egyben iz­galmas feladatunk megkeres­ni a településeket, melyeket még a föld rejt magában. Nemrégiben értesültünk ar­ról, hogy mélyszántás során téglák kerültek elő azon a helyen, ahol az oklevelek nyo­mán Demeter Árpád-kori fa­lut sejtettük, — Téglástól nyugat—délnyugati irány­ban 3—4 km-re. Három hete annak is, hogy a szentpéterszegi tsz gondos tagjai azonnal jelentették, hogy szántás során a határban Tépe és Szentpéterszeg között mintegy féle távolságban tég­lákat vetett fel az eke. Fel­tehetően egy, az írott törté­neti emlékekben talán nem is szereplő falu bukkanhat fel majd az évszázadok mélyéről a lelkiismeretes leletbejelen­tés nyomán. Népünknek a sokat szenve­dett ősök emléke iránti meg­becsülése és az elmúlt száza­dok történetének hitelesebb megírását igénylő szemlélete nagy segítség a múzeum mun­katársai számára. Kevesen vagyunk, mindenütt nem le­hetünk ott nyomban, így munkánk jelentősen támasz­kodik arra, hogy az előkerülő leleteket godosan megőriz­zék, helyüket feljegyezzék és lehetőség szerint a múzeumot azonnal értesítsék. Történészek, régészek hely­nevek vizsgálatát végző nyel­vészek összefogásával, mun­kájuk, eredményeik támogatá­sával, illetve közkinccsé adá­sával reméljük jelentősen hozzájárulunk ahhoz, hogy a magyar középkor még meg­oldatlan kérdéseit kibontsuk. Szűkebb pátriánkban — me­gyénkben és városunkban — ehhez a nagy munkához óhajtanak hozzájárulni a Déri Múzeum régészei, történészei. Módy György, tudományos főm­unka­társ

Next