Hajdú-Bihari Napló, 1965. december (22. évfolyam, 283-308. szám)

1965-12-12 / 293. szám

KERESZTREJTVÉNY Tíz év az ENSZ-ben Tíz évvel ezelőtt, 1955. december 11-én vették fel ,a Magyar Nép-­k­özt­ásaságot az Egyesült Nem­zetek Szervezete tagjainak sorá­ba. Az elmúlt tíz év alatt ját­szódott le az a nagy, nemzetközi jelentőségű folyamat, amely vízsz. 1. sz. fő sorunkban szerepel. A függ. 1.: világméretű küzdelem az ENSZ-en belül és kívül. VÍZSZINTES 13. Falevelek összessége. 11. Az ENSZ főtitkára (II.) 15. Torony németül. 16. Hoffmann személy­nevének kezdőbetűi. 13. AGV. 20. Költői műfaj. 21. Szent röv. (az 1. kockába kétjegyű betű). 22. Ener­gia. 24. Budapest környéki vasút. 26. Több A. 28. Egyesült Államok ang. röv. 29. Francia kisváros, három német háború csatáinak színhelye. 32. Kötőszó. 33. Rag. 35. Egyes családnevekben a c betűt helyettesíti. 37. Fogait működteti. 38. Minisztertanács. 39. Névelő. 40. A máj váladéka. 42. A csodák cso­dája. . 44. Feltételes kötőszó. 45. Utóvizsga (betűszó). 46. Pincébe vezet. 47. Vasárnap fejeződött be. 48. Dísze. 49. Régi fegyver. 51. Sporteszköz. 52. UTH. 53. A függ. 23. fordítottja. 54. A vízsz. 33. N­émet fordítása lehet. 55. Fran­cia hírügynökség. 57. Idegen betű (fon.). 59. Francia a hang betűje­le. 60. Egész. 61. Eláraszt. 63. Gö­rög betű. 64. Sír — tájnyelven. 66. Erős kártyalap. 68. Határozószó és igekötő. 70. Megkülönböztetés rendfokozatokban. 71. Pénzintézet betűt keverve. 73. Főzeléknövény. 75. ..Közepes tudása. 76. Idegen helyőrség. 78. Magyar diplomata. 80. Rágós hús. 81. Névutó. FÜGGŐLEGES 2. Német isten. 3. ... Sumac. 4. Német viszonyszó. 5. Ua., mint a vízsz. 38. 6. Indulatszó. 7. Állítás ellentéte. 8. Budapesti Nemzetközi Vásár. 9. Gyakori igeképző. 10. Or­szágos Tervhivatal. 11. Művészi kettős. 12. Bolgár folyó és ciga­retta. 17. Poszton áll. 19. Asszony­­név-képző. 22. Napszak. 23. Előd. 24 HN. 25. Világifjúsági és diák­találkozó. 30. Német ő. 31. Német rt. 34. Az epehólyag megbetege­dése. 36. Szovjet diplomata. 38. Még egy szovjet diplomata. 39.­­Névelővel: a Biztonsági Tanács állandó tagjainak cselekvési egy­ségét fejezi ki ez a jog. 41. EJE. 43. A fül érzékeli. 44. Élelmiszer. 45. Bagolyfajta. 50. Annál maga­sabban. 54. Szülő. 55. L. vízsz. 70. 56. PN. 58. Szabolcs-szatmári köz­ség. 61. Kétjegyű magánhangzó több indo-európai nyelvben. 62. Állóvíz. 65. Határfolyó. (Az utol­só kockában kétjegyű betű kerül.) 67. Szolmizációs hang. 69. El­lentétes kötőszó. 70. Nyersanyag a statisztikus kezében. 72. Német helység. 73. Szerencsejátékra szánt összeg. 74. Állatbetegség. 75. Az ENSZ angol rövidítése. 77. TA. 78. Olasz folyó. 79. A 33. vízsz. párja. 80. Római szám (99). Megfejtésül beküldendő decem­ber 22-ig a két fősor, továbbá a vízsz. 14., 78., függ. 36., 38., 39., 75. Beküldési határidő 10 nap. A Napló 1965. november 28-i számában megjelent keresztrejt­vény helyes megfejtése: „ . .. csak akkor győződhet meg, hogy igazi tűz ég benne, ha az a tűz gyújt is.” Könyvet nyertek: Alföldi And­rás Debrecen, Bujdosó utca 28.; Kovács Sándor Derecske, Arany János utca 3.; Balogh Lászlóné Debrecen, Kun Béla utca 6. II/1.; Kiss Jenőné Biharkeresztes, Ár­pád u. 2.; Kiss József Debrecen, Töhötöm u. 6. A könyveket pos­tán küldjük el. A Napló 1965. november 27-i számában megjelent ,,Szép az ami...” című keresztrejtvény helyes megfejtése: — Ovenall -­­Csillag — Pótolható — Moshat — A Caola fogalom — Legjobb ba­rát a ... csillagos. Egy-egy kozmetikai cikket nyertek: Ince Magdolna Bakon­­szeg, Hunyadi u. 35.; Csurpek Er­zsébet Debrecen, Bem tér 19.; Solymosi Sándor Hajdúsámson, Bezerédi u. 8.; Löki Imréné Deb­recen, Rákóczi u. 17.; Freckó Mihály Debrecen, Bellegelő 463.; Fülöp Emilné Hajdúnánás, Hu­nyadi u. 28.; Bujdosó Mária Esztár, Rákóczi 72.; Heimann Sándorné Debrecen, Bajcsy-Zsi­­linszky u. 31.; Dénes Lászlóné Balmazújváros, Dózsa György u. 37.; Vass Mária Debrecen, Tho­mas Mann u. 23. Vidékre postán küldjük el, a helybeliek átvehetik hétfőn reggel 8 órától a Tóthfa­­lusi tér 10. szám alatt .­) KERESZ­TKÉRDÉS — Ha a feleségem leszel, a tenyeremen hordalak.­­— Te­hát nincs autod VI ÉTTEREMBEN T-2­ — Na, elégedettek ma a vendégek a fűzfőmmel? Egy barátom me­sélte: — Lajoska megértő lélek. Amikor elkér­tem tőle a lakását — Elzát akartam felvin­ni oda —, szó nélkül beleegyezett. Mond­tam neki, hogy men­jen moziba, de ő in­kább osztályértekez­letet szervezett a vál­lalatnál. Tehette, ő volt az osztályvezető. Mulatságos arra gon­dolni, hogy a szegény kartársak most azért értekeznek, mert én és Elza... Mondom, Lajoska rendes gye­rek, máskülönben megrögzött agglegény. Sajnos, prózai lélek. Nincs fantáziája. Ab­szolúte semmi fantá­ziája nincsen. De azért jó fiú. Aznap délelőtt megtelefonoz­ta nekem, hogy min­den rendben, vett egy üveg likőrt, hu­szonkét deka teasüte­ményt, és a kulcs a lábtörlő alatt lesz. Minden úgy ment, mint a karikacsapás. A kulcsot megtalál­tam a lábtörlő alatt. Remegő kézzel nyi­tottam ki az ajtót. Elza besurrant a la­kásba. Én utána, és bezártam az ajtót. — Agglegény a ba­rátja? — kérdezte Elza, miközben kö­rülnézett a szobában. — Ugyanis meglepő rend van itt! Az asztalon cédula feküdt,a­joska írta. El akar­tam olvasni, de Elza egy vad mozdulattal egy La­kitépte a kezemből. A cédulán ez állt: „Dugóhúzót találsz a konyhakredencben. A hangulatlámpa nem működik. Lajoska.” — Megható! — mondta Elza. — Megható — bó­lintottam kissé idege­sen, és egy szenve­délyes mozdulattal magamhoz szorítot­ Mikes György:­ tam Elzát. — Most képzeljük el — re­­begtem —, hogy egy szigeten vagyunk. Ketten. Te meg én. Körülöttünk a tajté­kos, zöld tenger, fe­jünk felett albatro­szok. Mit nézel? — Ott, ott a szé­ken van egy cédula — felelte Elza moso­lyogva. — Aztán a székhez szaladt, és szótagolva felolvasta nekem Lajoska újabb üzenetét: „Az asztalon van egy cédula. Olvasd ell Lajoska.” — Gondos barátod van! — állapította meg Elza kissé gú­nyosan. — Olyan boldog vagyok, hogy eljöt­tél! — dadogtam. — Te nem is tudod, hogy milyen boldog vagyok, napsugaram, galambom, harma­tom, mindenem... — Nini, itt is van egy levél! — kiáltott fel Elza. — Itt ta­láltam a zeneszekré­nyen. — Azt írja La­joska, hogy a leme­zekre vigyázz, a für­dőszobában ne csi­náljunk locspocsot, és ha megéheztünk, a sütőben találunk pa­lacsintát. A Lajoska sütötte... Lajoska kezdett az idegeimre menni. — Ne törődjünk most Lajoskával! — lihegtem. — Elz a szí­vem, milyen kár, hogy most nem tu­dom megállítani az időt, hogy mindig együtt lehessünk, így ketten, egyedül... Te meg én... — Tovább akartam folytatni, de nem tudtam, mert tekintetem egy újabb cédulkára esett. A kisasztalon hevert, az ablak előtt. Szép las­san odasétáltam és zsebre gyűrtem. Elza szerencsére nem vett észre semmit, mert éppen Lajoska fény­képeit nézegette a falon. Lajoska mint pucér kisded, Lajos­ka mint érettségiző diák, Lajoska mint evezős... — Szerelmem, te nem is figyelsz rám! — dohogtam sértő­dötten. — Jóképű fiú ez a Lajoska — válaszol­ta Elza. — Miért nem mutattad be nekem? — Látom, már nem szeretsz! — sóhajtot­tam, és duzzogva le­ültem a dívány szé­lére. Azt vártam, hogy Elza leül mel­lém, és vigasztalni kezd, de nem ez tör­tént, mert egy újabb levelet talált. Nevetve olvasta fel nekem: „A szerelmeslevelek antológiáját megta­lálod a könyvespolc harmadik sorában, balról a negyedik. Lajoska.” Elza megtalálta a könyvet a jelzett he­lyen. A könyvből egy cetli állt ki. „Ne vidd el! Köny­vet elvből nem adok kölcsön! Lajoska.” Most már komolyan dühös voltam. Felug­rottam­­a díványról, és Elzához rohantam. — Istenem, milyen kegyetlen tudsz len­ni! — sziszegtem, és megragadtam a kar­jánál fogva. — S ke­ressél ! Éreztem, hogy el­érkezett a döntő pil­lanat. Karomba vet­tem, Elza átölelte a nyakamat, és egy szót sem szólt. Ami­kor gyengéden letet­tem a díványra, így sikoltott fel: — Te, megint egy levél! — S kacagva olvasta fel, szinte alig lehetett érteni, mit mond. — „A függönyt húzd be, mert szem­közt lakik egy öreg ügyvéd, az állandóan kukucskál. Lajoska.” La­jós—ka! — ne­vetett Elza fuldokol­va, könnyes szemmel, aztán ellökött magá­tól, és hahotázva ki-­ , robogott a szobából. — Elza! — kiáltot­tam utána. — Elzács­ka! — De akkor már messze járt. — Mindennek vé­ge! — keseregtem, és amikor lógó orral ki­felé ballagtam, az előszobában megta­láltam Lajoska utol­só üzenetét: „A kulcsot ne fe­lejtsd a lábtörlő alá tenni.” Ott, abban a pil­lanatban ütött meg a guta. p­oo-nnn [f­a rsw □mii d ­duculLut. Akad-e ember, aki nem hal­lotta hírét Fin M’Coul-nak, az óriásnak, Írország herkulesé­­nek? Hatalmas és erős volt, de egy valakitől mégis tartott. Cucullin volt az, az óriások óriása, ki sétapálcául egy szép szál fenyőt rántott ki töves­tül, s egyetlen kézmozdulattal a sistergő mennykövet is zseb­re gyűrte. Fin M’Coul — vall­juk meg úgy ahogy volt — nemcsak tartót Cucullintól, de rettegett is tőle, amikor neszét vette, hogy az óriások óriása megharagudott rá, hazasza­ladt. Holtravált arccal mondta feleségének, Donagh-nak: — Rejts el valahol asszony, mert Cucullin bizonyára vé­gez velem. De Donagh megnyugtatta: — Ne félj, amíg engem látsz. Bújj a pólyába, feküdj a böl­csőbe, ha jön Cucullin, majd azt mondom, hogy fiam rin­gatom, s te pedig elmentél ha­zulról. Csöppet se félj, elbá­nok én akármilyen óriással. Valóban, nemsokára megje­lent Cucullin. Donagh szíves szóval fogadta, s mindjárt ajánlkozott, hogy körülvezeti kis birodalmukban. A ház mö­gött vaskemény szikla állt. Az óriás nézte, jobb középső ujjá­­val kilencet pattintott, aztán kapta magát és kiszakított egy jókora darabot a sziklából. Négyszáz láb mély, negyed mérföld hosszúságú lyuk tá­madt a helyén, amelyet azóta Lumford szurdoknak nevez­nek. Ez a mutatvány Oonagh­­ot is elképesztette, de az asz­­szonyi furfang és lélektelen- IR NEPMESE lét hamar felülkerekedett az ijedtségen. — No most már térj be hozzánk — mondta Oonagh — és egyél a mi szerény ételünk­ből. Igaz ugyan, hogy Fin és te ellenségek vagytok, de meg­szólhatnál, ha nem vendégel­nélek meg illően a férjem há­zában. Oonagh annak rendje és módja szerint bevezette Cu­­cullint a házba és elébe ra­kott hat kalácsot, egy-két bö­dön vajat, egy nagy tábla főtt szalonnát, káposztából egy egész dombot és azt mondta, hogy lásson neki bátran. Cu­cullin roppant falánk óriás volt, elvett egy kalácsot, be­leharapott és akkorát ordított, hogy Donagh és a bölcsőben rejtőzködő Fin majd bele­szé­dült. „Morgomadta! — kiál­tott az óriás. — Kitörött két fogam. Milyen kenyeret adtál te nekem?” — Valami baj van? — kér­dezte Donagh titkos örömmel, mert mikor hírét vette Cu­cullin érkezésének, telegyúrt néhány kalácsot öklömnyi ka­vicsokkal. — Még hogy baj! — ordított Cucullin ismét. — Kiesett a két legerősebb fogam! Itt van ni! — Na hiszen — mondta az asszony. — Pedig ez Fia min­dennapi kenyere, mindig ezt eszi. Rajta kívül senki ember­fia nem tudja megrágni, csak még ez a gyerek, itt a bölcső­ben. Rólad úgy hírlik, erős fickó vagy, azt gondoltam, meg tudsz birkózni vele. Nem akartam megsérteni olyan em­bert, aki azt hiszi magáról, hogy kiállhat Finnél. Nesze, itt egy másik kalács, talán ez nem olyan kemény. Cucullinnak kopogott a sze­me az éhségtől, így hát gyor­san nekilátott a másik kalács­nak, ám nyomban szörnyű na­gyot bődült: „Mennyköves is­tennyila ” üvöltötte. — Vidd innen a kenyeret, különben nem marad egyetlen fogam sem. Idenézz! Megint kettő ki­törött.” — Jól van, tisztelt férfiú — felelte Oonagh, ha nem tudod megenni a kenyeret, halkan mondd meg, ne ébreszd­ fel a gyereket. A bölcsőben fekvő Fin fel­ordított, s ez megijesztette az óriást. Hát még amikor Fin beszélni kezdett! „Anyám — mondta — éhes vagyok. Hozz nekem ennivalót.” Donagh ke­zébe nyomott egy kalácsot, persze olyat, amelyben nem volt kavics. Fin hamar eltűn­tette az ételt. Cucullin ezt látva megrémült és hálát adott a jó csillagzatának, hogy ed­dig elkerülte a találkozást Finnel. Mondta is magában: „Nem szeretnék ujjat húzni azzal, aki ilyen kenyeret eszik, s akinek még pendelyes fia is megrágja ezt.” — Szeretném megnézni a legénykét — mondta aztán hangosan Donagh-nak — mert mondhatom neked, ritkán lát­tam pályát, aki már a bölcső­ben kemény kenyeret eszik. — Kelj fel hát fiókám — bíztatta erre Donagh — és mu­tass valami apádhoz méltót ennek a kedves látogatónak. A pólyásnak öltöztetett Fin felkelt és Cucullinhoz lépett. „Erős vagy?” — kérdezte tő­le. — Tudsz fehér kőből vizet facsarni?” — szólt s beletett egy követ Cucullin markába. Az óriás nyomta, nyomkodta — mindhiába. Fel tudta hasí­tani a Lumford szurdok szik­láját, zsebre tudta gyűrni a villámot, mennykövestől, de arra nem futott az erejéből, hogy a kőből vizet facsarjon. Fin megvetéssel nézte, majd így szólt: — Te, szegény pára, hát óriás vagy te? Add ide azt a követ, majd én megmutatom, hogy Fin fia mire képes, s er­ről megítélheted az apját is . Azzal átvette a fehér kö­vet, melyet Donagh gyorsan észrevétlenül kicserélt egy nagy darab túróra. Fin össze­nyomta a túrót és a savó mint egy patak tiszta vize, csörgött az ujja közül — Most visszafekszem a bölcsőmbe — szólt Fin fity­­málóan. Jobban teszed, ha odébb állsz, mert ha apám itt talál, percen belül szilánkok­ra hasít téged. Cucullin térde remegett a félelemtől. Nagy gyorsan bú­csút mondott Donaghnak. So­ha többé nem merészkedik Finnel kiállni, s ezentúl úgy elkerüli, mint a pestist, s még csak nem is, mutatkozik ezen a vidéken. Az óriás ezzel eltakarodott, a bölcsőből kilépő Fin pedig az okos Donagh-gal együtt ör­vendezett azon, hogy az asz­­szonyfurfang a legerősebb el­lenséget is legyőzi. (Fordította: Zilahi Judit)

Next