Hajdú-Bihari Napló, 1968. február (25. évfolyam, 26-50. szám)

1968-02-14 / 37. szám

REJTŐ JENŐ: C Locerea H­­oftmséc 12. Galamb a tiszti iskola ablakából nézte a sivatagba in­duló szakasz készülődését. Mit kellene tenni? Iste­nem ! . .. A Faubourg Montmartre-on egy szegény öz­vegyasszony és egy kedves finom leány, akiket legjob­ban szeret a világon, tízezer dollárt kapnának, és ehhez csak egy ilyen semmittevő, léha alaknak kellene meg­halni, amilyen ő. Hát még meghalni sem hagyják az embert? Szerencséje volt. Ezen az órán­­a katonai büntetőtör­vénykönyvről oktatták őket. Az előadás végén Galamb boldogan fellélegzett. Az oktató többek között ezt a paragrafust is ismer­tette : „A csapattesttől megkísérelt szökés valamennyi ked­vezmény és megkülönböztetés megvonásával jár. Al­tisztjelöltek visszakerülnek legénységi állományba, elő­ző szolgálati helyükre.” Nincs semmi baj. Még ma megszökik, elmegy az uszo­dába, és holnapután, a törvény értelmében, régi beosz­tásában elindul a többiekkel együtt a sivatagba. Egy óra múlva az erőd hátsó udvarán felmászott az esőcsatornán, és mikor a poszt kissé eltávolodott, átve­tette magát a falon. Azután szaladt... Takarodó után nyolc őrjárat indult a keresésére, és Latouret őrmester búskomoran tépdeste ajaksörtéit. Nyugodtan sétált a kikötő pálmái alatt, hallgatta a rakodást, a hajótülkök és az autódudák lármáját, boldo­gan szívta be a dagállyal érkező sós szagú esti légáram­ — 34 — latot, és nézegette a nyugodt víztükrön rezgő sok-sok parti lámpa visszfényét. Várta, hogy kézre kerüljön. Egyik negyedóra múlt a másik után. No, mi lesz? Micsoda amerikázás ez? Hol a patrul? Hát így hagy­ják itt a katonaszökevényeket korzózni? Vagy van meg­torlás és fegyelem, vagy nincs! Körülnézett, de sehol egy őrjárat. Szép kis katona­ság! Szökött egyének nyugodtan dohányoznak a város gócában, és a tisztelt légió a füle botját sem mozgatja. Dühében már nem tudta, mit tegyen. Egyszerűen oda­sétált a Dísz térre, a kormányzósági palota hatalmas ívlámpái alá. Valami vendégség lehetett a katonai pa­rancsnoknál, mert sorra érkeztek az autók, és pazar uniformisok, csodás hermelinbelépők, fehér frakkok vo­nultak fel. Itt is álldogált vagy félórát. De hát mi az? Miért nem fogják el? A magyarázat elég egyszerű volt. Valamennyi őrjá­rat az óváros, a halászkikötő, a környékbeli erdőségek és egyéb olyan helyek felé vette útját, ahol egy épel­méjű szökött légionista rejteket lehet gyanítani. A kor­mányzóság előtt igazán senki sem kereste. Illetve akadt ilyen is. A költő, Troppauer Hümér. Ő szerette Galambot, aki mindig megértő hallgatóság volt. Akármi legyen, ha elfogja ezt a kedves, aranyos embert. Mint őrjáratvezető tehát harsányan komman­­dirozott: — Irány a Dísz tér! Ott igazán nem ütközhet a szökevénybe. De alighogy az előkelő negyedbe értek, az egyik le­gény megböki Troppauert: — Te! Nézz oda! Ott a szökevény. A költő hüledezve kapkodta a fejét: — Nem ette meg a fene? ... De. Mégis. Barátságos mosollyal integet feléjük, az­után odajön, és idegesen szól rá Troppauerre: — Hol kódorogtatok ennyi ideig? Még az életben nem láttam ilyen katonaságot. Mit lehet tenni? Komoran közrefogták, és megindul­tak vele visszafelé. — Minek szökött ide a Dísz térre? — kérdezte Trop­pauer. — 35 — — Unatkoztam — felelte. Azután ő kérdezett. — Nagy volt a ribillió? — Tűrhető. Latouret őrmester mindenféle porokat szed. A külvárosba értek. Galamb vidáman fütyörészett. Céltalanul kóborló arabok a keskeny utca hosszú házai mellé lapultak, és sötét pillantásokkal néztek az őrjárat után. — Azért mégiscsak szerencséje van — mondta Troppauer. — Mi legkésőbb holnapután megyünk a po­kolba, maga meg itt marad Oranban. — Most már én sem maradok itt. Megszöktem. — Mondom, hogy szerencséje van. Akit huszonnégy órán belül elfognak, az nem számít szökevénynek. En­gedély nélküli kimaradásért egy kicsit helybenhagyják és kész. Szent Isten! Szóval megint szerencséje volt! A szeren­cse mint egy nyomorult véreb fut utána. De ő nem hagyja magát. Ügyesen­ beakasztotta a lábát hátulról Troppauer bo­kájába. A költő akkorát esett, hogy az éjszaka belere­megett. A katonák nem tudták, mi történt, és mire magukhoz tértek, a fogoly elrohant. Troppauer előírás szerint tüzet vezényelt: — Célozz!.. . Tűz! Hat puska vette célba a holdat, és sortüzet adott az égitestre. — Futólépés! Előre! Indulj! Agyonlőni nem akarták, de most már szívesen elfog­ták volna. Galamb rohant. Súlyos futóléptek döngtek a nyomá­ban. Most látta csak, hogy a villasorban van. A sze­rencsétlen doktor Brétail villájához ért. Hoppá! Ez állí­tólag lakatlan. A vaksötét útról átvetette magát a kerí­tésen. Néhány másodperc múlva odaért az őrjárat, össze­vissza kiáltoztak, zseblámpáikkal világítottak minden­felé. Nem látták eltűnni Galambot, csak azt tudták, hogy errefelé vesztették el a nyomát. Valamelyik mel­lékutcába futott be, vagy egy üres telken bujkál. Rövi­desen két-három rendőr is segített az éjszaka csendjét felvenni. (Folytatjuk) — 36 — HAJDÚÚ-BIHARI NAPLÓ — 1968. FEBRUÁR 14. II Érdekes pillanatoknak va­gyok tanúja: kép tárul fel előt­tem az emberi test finom és rendkívül bonyolult szerkeze­téről. Egy ember alkotta, pre­cíz készülék segítségével az élő anyag legparányibb építőele­meinek, a sejteknek a titkaira derül fény. Hogyan? Barna leányfej hajol egy kis mikroszkóp fölé, melynek tárgylemezén áttetsző rudacs­kában sötét pont, emberi izom­szövet. Mellette furcsa alakú, parányi üvegkés. A készülék neve: mikrotom, vagyis szele­telőgép, mely az egy milliméter vastagságú sötét pontocskát, az izomszövetet húszezer szeletre is képes felvágni. S ehhez a precíz „szeleteléshez” a készü­léken kívül rendkívül türelmes és ügyes ember kell. Kiss Er­zsébet, a mikrotom kezelője ezek közé tartozik. És ha kész a metszet, a má­sik „csoda”, az elektronmik­roszkóp lép működésbe. Dobo­gó szívvel tekintek be a készü­lék kis oldalnyílásán, ahol meg­világítva elém tárul az emberi test kicsiny részeinek óriásira nőtt képe. A néhány ezred­­milliméternyi sejtnek csak egy kis része látszik, hiszen a na­gyítás harmincezerszeres. Finy­­nyi a maximális nagyítóképes­sége az anatómiai intézet elekt­ronmikroszkópjának. A Debreceni Orvostudomá­nyi Egyetem anatómiai intéze­tének elektronmikroszkóp la­boratóriumában vagyok, ahol dr. Lévai Géza tanársegédtől, a laboratórium vezetőjétől ér­deklődöm: mi a jelentősége ezeknek a műszereknek, és ho­gyan segítik a kutatómunkát.­­ A Porter—Blum-féle ultramikrotomból, mely al­kalmas arra, hogy rendkívüli finomságú metszeteket készít­sen, mindössze kettő van az or­szágban. Az elektronok segítsé­gével működő, nagy hatásfokú mikroszkópból már több, tudo­másom szerint tizenöt találha­tó a magyar egyetemeken. A miénket 1965-ben kaptuk, a csehszlovák Tesla vállalat vi­lághírű gyártmánya. A labora­tóriumot 1966-ban létesítettük, külön a mikroszkóp számára. Segítségével mélyebbre hatol­hatunk az élő szövetek finom szerkezetének belsejébe, nyo­mon követhetjük a szöveti anyagcserét, és ezt össze tud­juk hasonlítani a bio- és szö­vetkémiai kutatások eredmé­nyeivel. A beteg és egészséges szövetek vizsgálata, összeha­sonlítása alapján a gyógyító­munka számára fontos követ­keztetéseket tudunk levonni. Felvételeket mutat a kutató­­orvos, melyeken élesen, tisz­tán látszanak a szövetek, a sej­tek „alkatrészei”. Az elektron­­mikroszkóp feltalálása óta fény derült már sok olyan titokra, mely előtt addig tanácstalanul állt a biológia és az orvostudo­mány. Láthatóvá váltak a leg­kisebb vírusok is. — Sajnos, mi még csak a kezdet kezdetén vagyunk — mondja dr. Lévai Géza. — Igaz, már régebben is van egy ha­sonló mikroszkóp az egyetem tulajdonában, de számunkra, az új laboratórium számára az igazi munka csak most kezdő­dik, a saját készülékünkkel. Nem volt könnyű odáig el­jutni, hogy a 650 000 forint ér­tékű elektronmikroszkóp mű­ködjék, s a vizsgálatokhoz szükséges újfajta metszetek el­készüljenek. Dr. Lévai Géza ta­nársegéd két munkatársával — dr. Laczkó Jenővel és Kiss Er­zsébettel — már jelentős tudo­mányos feladatot végez. Vizs­gálatuk fő témája: a pajzsmi­rigy. S hogy eredményeket érje­nek el, ahhoz most már nagy­szerű segítőtársaik vannak: az ultramikrotom és az elektron­ mikroszkóp, az emberi tudás e két nagyszerű találmánya. Vattai Miklós ember segítőtársai: A sejtbe látó és a sejtszeletelő készülék A Porter Blum-féle ultramikrotom A sejtbe látó gép ... és az elektronmikroszkóp Megtérül-e a többletmunka? A minap úgy hozta a sors, hogy termelőszövetkezeti vezetőkkel töl­töttem egy délelőttöt. Először vé­gigjártuk az egyik — melléküzem­­ági tevékenységgel foglalkozó — üzemrészüket, megismerkedtem munkájukkal, termékeikkel, aztán az idő többi részét — hogy úgy mondjam — „kerek asztal mellett” töltöttük el. A szövetkezet, amely éveken át mérleghiányos volt, az utóbbi idő­ben erőteljesen megváltozott. Meg merném kockáztatni azt a kijelen­tést, hogy ugrásszerű fejlődést mu­tat. Az egy tagra jutó részesedés évenként — a kiugrás időszakában — négy-öt ezer forinttal szárnyalta túl az előző évit. A tiszta vagyon is nagyarányú növekedést mutat. Szó­val érdekes módon megváltozott ugyanannak a szövetkezetnek egész gazdálkodása, mondhatnám arcu­lata, s főleg megváltozott az embe­rek véleménye. Pedig a területük nem nőtt, nem javultak a talajvi­szonyok sem, és egyéb meghatározó körülményeik is változatlanok maradtak. Egy nem maradt viszont változatlan: a vezetőség. Ez megváltozott, helyesebben azóta, hogy én a fejlődést számítom, kicserélődött. Ma már a vezetősé­get mondják változatlannak, más minden változik, főleg a mérleg tételei: a bevételek, a jövedelem. A mérleghiány pedig úgy változott meg, hogy teljesen eltűnt. Azután arról beszélgettünk, hogy mennyit kell dolgozni egy szövet­kezeti vezetőnek, ha azt akarja, hogy a dolgok úgy alakuljanak, ahogy elképzelte. — Mert — mondta egyikük, ép­pen a főkönyvelő — higgye el, hogy ehhez a szakmához szenve­dély kell. Nem elég elvégezni a munkát. Ahhoz, hogy a könyvelési adatok, kartonok, elszámolások rendben legyenek, körülbelül a fe­le is elég lenne annak, amit én egy nap munkában vagyok. S akkor is elvégezném kötelező feladataimat. Senki sem mondhatna rám semmit, munkám rendben volna. De én csizmát húzok — láthatja, most is szárhegyig sáros —, és megyek, mert érdekel az is, ami nem köz­vetlenül a könyveléssel kapcsola­tos. De nemcsak én vagyok így. Mindannyian, akik ebben a szövet­kezetben dolgozunk. Nem kételkedem benne, hiszen a szövetkezet hirtelen fejlődése na­gyon is őket igazolja. Bizonyára kell lenni valami többletnek, amit az emberek itt mindennapi kötele­ző munkájukhoz adtak, ami a szö­vetkezetet felemelte, ami ilyen len­dületet adott fejlődésének. Valaki közbeszólt, kissé rezignál­tan, kissé elégedetlenül, kissé ború­látón: — S mondja meg, mit kapunk ér­te! Megtérül ez nekünk? A kérdés meglepett, hiszen a szö­vetkezet jó. Több a termés, több a jövedelem. — Igen, ez mind igaz, de a fize­tésünk akkor is annyi, ha valóban csak a munkánkat végezzük el. S az évek nem múlnak el nyomta­lanul. Ez mindannyiunkban gondolato­kat ébresztett. Bennem kíváncsisá­got is, hogy hogyan éreznek ezek az emberek. Tudtam, hogy valami nem így van, ahogy ez most az el­ső hallásra tűnt. Hiszen a délelőtt első felében csupa öröm, csupa de­rűlátás, csupa bizakodás fogadott bennünket. Aztán a főkönyvelővel — aki kö­zelebb ült hozzám — beszélgetni kezdtem. Nemigen hallottak ben­nünket a többiek, mert akkor már keresztbe folyt az eszmecsere, s csak az hallotta a mondottakat, akinek közvetlenül szánták. — Mondja, a tagok hogyan rea­gálnak a szövetkezet szép fejlődé­sére? — Nagyon jól. Ahogy előre el le­hetett képzelni. Szívesen dolgoz­nak, örömmel, és bíznak. — És ez a bizalom milyen irá­nyú? — Bíznak a vezetőségben. — Tehát magukban. — Igen, bennünk .. . Tudom, mi­re céloz. Tulajdonképpen igaza van a kollégámnak, s még sincs igaza. Mert a fizetésünk valóban annyi, mintha csak egyszerűen jól végeznénk a munkánkat. De nem lehet mindent csak pénzben mér­ni. Elmesélek egy esetet. Néhány nappal ezelőtt volt a zárszámadási közgyűlésünk. Jól sikerült. Jó volt a hangulat. Ott ültünk, s egyszer csak felemelkedett egy idős asszony, és ezt mondta: „Emlékeznek, em­berek, mit mondott a főkönyvelőnk ezelőtt két és fél évvel, amikor idejött? Azt mondta, hogy bízzunk benne meg a többi vezetőben. Lát­ják, érdemes volt. És ezután is bíznunk kell.” — Ezt mondta, s higgye el, érzi az ember, hogy a többiek helyeselnek. De azt, hogy tulajdonképpen a felszólalás hall­gatása közben és utána mit érez­tem, azt nehéz elmondani. Igaza van: ez a megbecsülés. Itt térül meg a mi munkánk. A szenvedély, a lelkesedés, amit adunk azért, hogy jobb legyen az embereknek. Igen, hát valahogy így van ez, ahogy a főkönyvelő mondta. A több­letmunka megtérülése valahol itt jelentkezik. Amikor egy egész kö­zösség, egy termelőszövetkezeti kol­lektíva így érez egy vezető vagy a vezetőség iránt. S abban is igaza van a főkönyvelőnek, hogy ez az az erő, amely újra és újra jobb munkára, lelkiismeretességre ösz­tönzi őket. Ezért érdemes dolgoz­ni. Boda László

Next