Hajdú-Bihari Napló, 1968. február (25. évfolyam, 26-50. szám)
1968-02-14 / 37. szám
REJTŐ JENŐ: C Locerea Hoftmséc 12. Galamb a tiszti iskola ablakából nézte a sivatagba induló szakasz készülődését. Mit kellene tenni? Istenem ! . .. A Faubourg Montmartre-on egy szegény özvegyasszony és egy kedves finom leány, akiket legjobban szeret a világon, tízezer dollárt kapnának, és ehhez csak egy ilyen semmittevő, léha alaknak kellene meghalni, amilyen ő. Hát még meghalni sem hagyják az embert? Szerencséje volt. Ezen az órána katonai büntetőtörvénykönyvről oktatták őket. Az előadás végén Galamb boldogan fellélegzett. Az oktató többek között ezt a paragrafust is ismertette : „A csapattesttől megkísérelt szökés valamennyi kedvezmény és megkülönböztetés megvonásával jár. Altisztjelöltek visszakerülnek legénységi állományba, előző szolgálati helyükre.” Nincs semmi baj. Még ma megszökik, elmegy az uszodába, és holnapután, a törvény értelmében, régi beosztásában elindul a többiekkel együtt a sivatagba. Egy óra múlva az erőd hátsó udvarán felmászott az esőcsatornán, és mikor a poszt kissé eltávolodott, átvetette magát a falon. Azután szaladt... Takarodó után nyolc őrjárat indult a keresésére, és Latouret őrmester búskomoran tépdeste ajaksörtéit. Nyugodtan sétált a kikötő pálmái alatt, hallgatta a rakodást, a hajótülkök és az autódudák lármáját, boldogan szívta be a dagállyal érkező sós szagú esti légáram — 34 — latot, és nézegette a nyugodt víztükrön rezgő sok-sok parti lámpa visszfényét. Várta, hogy kézre kerüljön. Egyik negyedóra múlt a másik után. No, mi lesz? Micsoda amerikázás ez? Hol a patrul? Hát így hagyják itt a katonaszökevényeket korzózni? Vagy van megtorlás és fegyelem, vagy nincs! Körülnézett, de sehol egy őrjárat. Szép kis katonaság! Szökött egyének nyugodtan dohányoznak a város gócában, és a tisztelt légió a füle botját sem mozgatja. Dühében már nem tudta, mit tegyen. Egyszerűen odasétált a Dísz térre, a kormányzósági palota hatalmas ívlámpái alá. Valami vendégség lehetett a katonai parancsnoknál, mert sorra érkeztek az autók, és pazar uniformisok, csodás hermelinbelépők, fehér frakkok vonultak fel. Itt is álldogált vagy félórát. De hát mi az? Miért nem fogják el? A magyarázat elég egyszerű volt. Valamennyi őrjárat az óváros, a halászkikötő, a környékbeli erdőségek és egyéb olyan helyek felé vette útját, ahol egy épelméjű szökött légionista rejteket lehet gyanítani. A kormányzóság előtt igazán senki sem kereste. Illetve akadt ilyen is. A költő, Troppauer Hümér. Ő szerette Galambot, aki mindig megértő hallgatóság volt. Akármi legyen, ha elfogja ezt a kedves, aranyos embert. Mint őrjáratvezető tehát harsányan kommandirozott: — Irány a Dísz tér! Ott igazán nem ütközhet a szökevénybe. De alighogy az előkelő negyedbe értek, az egyik legény megböki Troppauert: — Te! Nézz oda! Ott a szökevény. A költő hüledezve kapkodta a fejét: — Nem ette meg a fene? ... De. Mégis. Barátságos mosollyal integet feléjük, azután odajön, és idegesen szól rá Troppauerre: — Hol kódorogtatok ennyi ideig? Még az életben nem láttam ilyen katonaságot. Mit lehet tenni? Komoran közrefogták, és megindultak vele visszafelé. — Minek szökött ide a Dísz térre? — kérdezte Troppauer. — 35 — — Unatkoztam — felelte. Azután ő kérdezett. — Nagy volt a ribillió? — Tűrhető. Latouret őrmester mindenféle porokat szed. A külvárosba értek. Galamb vidáman fütyörészett. Céltalanul kóborló arabok a keskeny utca hosszú házai mellé lapultak, és sötét pillantásokkal néztek az őrjárat után. — Azért mégiscsak szerencséje van — mondta Troppauer. — Mi legkésőbb holnapután megyünk a pokolba, maga meg itt marad Oranban. — Most már én sem maradok itt. Megszöktem. — Mondom, hogy szerencséje van. Akit huszonnégy órán belül elfognak, az nem számít szökevénynek. Engedély nélküli kimaradásért egy kicsit helybenhagyják és kész. Szent Isten! Szóval megint szerencséje volt! A szerencse mint egy nyomorult véreb fut utána. De ő nem hagyja magát. Ügyesen beakasztotta a lábát hátulról Troppauer bokájába. A költő akkorát esett, hogy az éjszaka beleremegett. A katonák nem tudták, mi történt, és mire magukhoz tértek, a fogoly elrohant. Troppauer előírás szerint tüzet vezényelt: — Célozz!.. . Tűz! Hat puska vette célba a holdat, és sortüzet adott az égitestre. — Futólépés! Előre! Indulj! Agyonlőni nem akarták, de most már szívesen elfogták volna. Galamb rohant. Súlyos futóléptek döngtek a nyomában. Most látta csak, hogy a villasorban van. A szerencsétlen doktor Brétail villájához ért. Hoppá! Ez állítólag lakatlan. A vaksötét útról átvetette magát a kerítésen. Néhány másodperc múlva odaért az őrjárat, összevissza kiáltoztak, zseblámpáikkal világítottak mindenfelé. Nem látták eltűnni Galambot, csak azt tudták, hogy errefelé vesztették el a nyomát. Valamelyik mellékutcába futott be, vagy egy üres telken bujkál. Rövidesen két-három rendőr is segített az éjszaka csendjét felvenni. (Folytatjuk) — 36 — HAJDÚÚ-BIHARI NAPLÓ — 1968. FEBRUÁR 14. II Érdekes pillanatoknak vagyok tanúja: kép tárul fel előttem az emberi test finom és rendkívül bonyolult szerkezetéről. Egy ember alkotta, precíz készülék segítségével az élő anyag legparányibb építőelemeinek, a sejteknek a titkaira derül fény. Hogyan? Barna leányfej hajol egy kis mikroszkóp fölé, melynek tárgylemezén áttetsző rudacskában sötét pont, emberi izomszövet. Mellette furcsa alakú, parányi üvegkés. A készülék neve: mikrotom, vagyis szeletelőgép, mely az egy milliméter vastagságú sötét pontocskát, az izomszövetet húszezer szeletre is képes felvágni. S ehhez a precíz „szeleteléshez” a készüléken kívül rendkívül türelmes és ügyes ember kell. Kiss Erzsébet, a mikrotom kezelője ezek közé tartozik. És ha kész a metszet, a másik „csoda”, az elektronmikroszkóp lép működésbe. Dobogó szívvel tekintek be a készülék kis oldalnyílásán, ahol megvilágítva elém tárul az emberi test kicsiny részeinek óriásira nőtt képe. A néhány ezredmilliméternyi sejtnek csak egy kis része látszik, hiszen a nagyítás harmincezerszeres. Finynyi a maximális nagyítóképessége az anatómiai intézet elektronmikroszkópjának. A Debreceni Orvostudományi Egyetem anatómiai intézetének elektronmikroszkóp laboratóriumában vagyok, ahol dr. Lévai Géza tanársegédtől, a laboratórium vezetőjétől érdeklődöm: mi a jelentősége ezeknek a műszereknek, és hogyan segítik a kutatómunkát. A Porter—Blum-féle ultramikrotomból, mely alkalmas arra, hogy rendkívüli finomságú metszeteket készítsen, mindössze kettő van az országban. Az elektronok segítségével működő, nagy hatásfokú mikroszkópból már több, tudomásom szerint tizenöt található a magyar egyetemeken. A miénket 1965-ben kaptuk, a csehszlovák Tesla vállalat világhírű gyártmánya. A laboratóriumot 1966-ban létesítettük, külön a mikroszkóp számára. Segítségével mélyebbre hatolhatunk az élő szövetek finom szerkezetének belsejébe, nyomon követhetjük a szöveti anyagcserét, és ezt össze tudjuk hasonlítani a bio- és szövetkémiai kutatások eredményeivel. A beteg és egészséges szövetek vizsgálata, összehasonlítása alapján a gyógyítómunka számára fontos következtetéseket tudunk levonni. Felvételeket mutat a kutatóorvos, melyeken élesen, tisztán látszanak a szövetek, a sejtek „alkatrészei”. Az elektronmikroszkóp feltalálása óta fény derült már sok olyan titokra, mely előtt addig tanácstalanul állt a biológia és az orvostudomány. Láthatóvá váltak a legkisebb vírusok is. — Sajnos, mi még csak a kezdet kezdetén vagyunk — mondja dr. Lévai Géza. — Igaz, már régebben is van egy hasonló mikroszkóp az egyetem tulajdonában, de számunkra, az új laboratórium számára az igazi munka csak most kezdődik, a saját készülékünkkel. Nem volt könnyű odáig eljutni, hogy a 650 000 forint értékű elektronmikroszkóp működjék, s a vizsgálatokhoz szükséges újfajta metszetek elkészüljenek. Dr. Lévai Géza tanársegéd két munkatársával — dr. Laczkó Jenővel és Kiss Erzsébettel — már jelentős tudományos feladatot végez. Vizsgálatuk fő témája: a pajzsmirigy. S hogy eredményeket érjenek el, ahhoz most már nagyszerű segítőtársaik vannak: az ultramikrotom és az elektron mikroszkóp, az emberi tudás e két nagyszerű találmánya. Vattai Miklós ember segítőtársai: A sejtbe látó és a sejtszeletelő készülék A Porter Blum-féle ultramikrotom A sejtbe látó gép ... és az elektronmikroszkóp Megtérül-e a többletmunka? A minap úgy hozta a sors, hogy termelőszövetkezeti vezetőkkel töltöttem egy délelőttöt. Először végigjártuk az egyik — melléküzemági tevékenységgel foglalkozó — üzemrészüket, megismerkedtem munkájukkal, termékeikkel, aztán az idő többi részét — hogy úgy mondjam — „kerek asztal mellett” töltöttük el. A szövetkezet, amely éveken át mérleghiányos volt, az utóbbi időben erőteljesen megváltozott. Meg merném kockáztatni azt a kijelentést, hogy ugrásszerű fejlődést mutat. Az egy tagra jutó részesedés évenként — a kiugrás időszakában — négy-öt ezer forinttal szárnyalta túl az előző évit. A tiszta vagyon is nagyarányú növekedést mutat. Szóval érdekes módon megváltozott ugyanannak a szövetkezetnek egész gazdálkodása, mondhatnám arculata, s főleg megváltozott az emberek véleménye. Pedig a területük nem nőtt, nem javultak a talajviszonyok sem, és egyéb meghatározó körülményeik is változatlanok maradtak. Egy nem maradt viszont változatlan: a vezetőség. Ez megváltozott, helyesebben azóta, hogy én a fejlődést számítom, kicserélődött. Ma már a vezetőséget mondják változatlannak, más minden változik, főleg a mérleg tételei: a bevételek, a jövedelem. A mérleghiány pedig úgy változott meg, hogy teljesen eltűnt. Azután arról beszélgettünk, hogy mennyit kell dolgozni egy szövetkezeti vezetőnek, ha azt akarja, hogy a dolgok úgy alakuljanak, ahogy elképzelte. — Mert — mondta egyikük, éppen a főkönyvelő — higgye el, hogy ehhez a szakmához szenvedély kell. Nem elég elvégezni a munkát. Ahhoz, hogy a könyvelési adatok, kartonok, elszámolások rendben legyenek, körülbelül a fele is elég lenne annak, amit én egy nap munkában vagyok. S akkor is elvégezném kötelező feladataimat. Senki sem mondhatna rám semmit, munkám rendben volna. De én csizmát húzok — láthatja, most is szárhegyig sáros —, és megyek, mert érdekel az is, ami nem közvetlenül a könyveléssel kapcsolatos. De nemcsak én vagyok így. Mindannyian, akik ebben a szövetkezetben dolgozunk. Nem kételkedem benne, hiszen a szövetkezet hirtelen fejlődése nagyon is őket igazolja. Bizonyára kell lenni valami többletnek, amit az emberek itt mindennapi kötelező munkájukhoz adtak, ami a szövetkezetet felemelte, ami ilyen lendületet adott fejlődésének. Valaki közbeszólt, kissé rezignáltan, kissé elégedetlenül, kissé borúlátón: — S mondja meg, mit kapunk érte! Megtérül ez nekünk? A kérdés meglepett, hiszen a szövetkezet jó. Több a termés, több a jövedelem. — Igen, ez mind igaz, de a fizetésünk akkor is annyi, ha valóban csak a munkánkat végezzük el. S az évek nem múlnak el nyomtalanul. Ez mindannyiunkban gondolatokat ébresztett. Bennem kíváncsiságot is, hogy hogyan éreznek ezek az emberek. Tudtam, hogy valami nem így van, ahogy ez most az első hallásra tűnt. Hiszen a délelőtt első felében csupa öröm, csupa derűlátás, csupa bizakodás fogadott bennünket. Aztán a főkönyvelővel — aki közelebb ült hozzám — beszélgetni kezdtem. Nemigen hallottak bennünket a többiek, mert akkor már keresztbe folyt az eszmecsere, s csak az hallotta a mondottakat, akinek közvetlenül szánták. — Mondja, a tagok hogyan reagálnak a szövetkezet szép fejlődésére? — Nagyon jól. Ahogy előre el lehetett képzelni. Szívesen dolgoznak, örömmel, és bíznak. — És ez a bizalom milyen irányú? — Bíznak a vezetőségben. — Tehát magukban. — Igen, bennünk .. . Tudom, mire céloz. Tulajdonképpen igaza van a kollégámnak, s még sincs igaza. Mert a fizetésünk valóban annyi, mintha csak egyszerűen jól végeznénk a munkánkat. De nem lehet mindent csak pénzben mérni. Elmesélek egy esetet. Néhány nappal ezelőtt volt a zárszámadási közgyűlésünk. Jól sikerült. Jó volt a hangulat. Ott ültünk, s egyszer csak felemelkedett egy idős asszony, és ezt mondta: „Emlékeznek, emberek, mit mondott a főkönyvelőnk ezelőtt két és fél évvel, amikor idejött? Azt mondta, hogy bízzunk benne meg a többi vezetőben. Látják, érdemes volt. És ezután is bíznunk kell.” — Ezt mondta, s higgye el, érzi az ember, hogy a többiek helyeselnek. De azt, hogy tulajdonképpen a felszólalás hallgatása közben és utána mit éreztem, azt nehéz elmondani. Igaza van: ez a megbecsülés. Itt térül meg a mi munkánk. A szenvedély, a lelkesedés, amit adunk azért, hogy jobb legyen az embereknek. Igen, hát valahogy így van ez, ahogy a főkönyvelő mondta. A többletmunka megtérülése valahol itt jelentkezik. Amikor egy egész közösség, egy termelőszövetkezeti kollektíva így érez egy vezető vagy a vezetőség iránt. S abban is igaza van a főkönyvelőnek, hogy ez az az erő, amely újra és újra jobb munkára, lelkiismeretességre ösztönzi őket. Ezért érdemes dolgozni. Boda László