Hajdú-Bihari Napló, 1969. augusztus (26. évfolyam, 176-201. szám)

1969-08-05 / 179. szám

ÉRETTSÉGI — KÖZE­L­R­Ő­L • A MÚLTTÓL A JELENIG Más a helyzet a történelemmel. Úgy tűnik, végre valóban azzá válik az iskolában, amivé lennie kell: biztos történetszemléletet, el­­igazodási pontokat ad, a legfonto­sabb események máig szóló tanul­ságait fogalmazza meg, olyan elvi alapokat biztosít, amelyek alkal­masak a mai­ világban való jó el­igazodásra. Ez a helyzet általában. Még ak­kor is, ha az én tapasztalataim némileg ellentmondanak ennek. Pontosabban fogalmazva: még csak az átalakulás első jeleit tapasztal­tam. Azt, hogy a történelem esemé­nyeit, jelenségeit ilyen szemlélettel közelítik meg a diákok. Ezt szol­gálják például az idén a B. tételek, amelyek világnézeti, elvi kérdése­ket tartalmaznak. (Pl. a fasizmus fogalma, szegedi gondolat, KGST, március 15-i 12 pont, a szovjet kül­politika a két háború között, a me­zőgazdaság fejlődésének kapitalista útjai stb.) Arccal a múltnak A diákok saját színvonaluk és tudásuk mértéke szerint tájéko­zódni tudtak a múlt történelmében. Csak rövidzárlattal magyarázható, hogy valaki a II. világháború dön­tő fordulatát nem tudta elemezni. Ami megtanulható, azt ők megta­nulták. Többé-kevésbé az évszá­mokat is, nem tévedtek évszáza­dokat, elhelyezték a korban az ese­ményeket. Megtanulták a fogalma­kat, az imperializmus ismérveit is, az állam funkcióit is, olyan szépen mondták, öröm volt hallgatni. Mindaddig, amíg az ember nem próbált aziránt érdeklődni, részévé vált-e szemléletüknek a megtanult anyag, tudják-e konzekvenciáit al­kalmazni, felhasználják-e mai gon­dolkodásukban. Mert abban a pil­lanatban összeomlott a megtanul­ható ismeretből épített vár, és né­ha bizony nem volt mögötte az ég­világon semmi. A legegyszerűbb buktató a váz­lat volt. A szokásnak megfelelően először a vázlatot kértük a jelöl­tektől. Történelemből különösen szép vázlatokat mondtak­. Jól fel­épített vázlatokat, az előzmények, okok és következmények szinte mindig önálló vázlatpontként sze­repeltek, helyes koncepcióról árul­kodva. Aztán rákérdeztünk: tessék, mondják most már azt is, mit ta­kar a vázlat. És nem takart sem­mit. Sokan — ismétlem, sokan — meg is mondták, csak azt tudják, amit elmondtak. A vázlatot. Sem­mi egyebet. Ez a mechanikus tanulás átka. Miután az ismétlések során nem tekintik most át az egész érettségi anyagot, egy kicsit a gyerekek ön­állóságára van bízva a tanulás, a legegyszerűbb módot választották. Megtanulták a vázlatot. Gondol­ván, ez már valami. Pedig ez ön­magában semmi. Mint ahogy az is semmi, ha egyszerre, hirtelen, ko­rábban is alkalmazott szemlélet nélkül akarjuk a középiskolásokat önállóságra nevelni, felkészíteni a felvételi és az egyetem próbáira. Ha ez az önállóság fokozatosan be­vezetett követelmény négy éven át, akkor biztosan nem tanulják meg néhányan a vázlatot szemfényvesz­tésnek. A jelen történelme Ahogyan közeledtünk saját ko­runkhoz, úgy vált bizonytalanabbá az ismeret, úgy veszett el tájékozó­dási képességük. Egy falusi kis­lány úgyszólván semmit sem tudott a földreformról mondani. Saját sorsáról. A munkásmozgalom tör­ténetét szinte egyetlen jelölt sem tekintette egyenrangú történelem­nek mondjuk a szabadságharccal, az államalapítással. A munkásmozga­lom története számukra idegen és megfoghatatlan, a fasizmus elleni harcról semmit sem tudnak, a két háború közötti kommunista moz­galommal szemben úgyszólván is­meretlenül állnak. Egy tüntetés, egy felvonulás, egy röplap nekik érzelmi tartalom nélküli esemény esetleg, semmi több. Pedig a munkásmozgalom törté­netének ismerete az alapja saját korunk ismeretének is. A kettő el­választhatatlan egymástól. És ez az alapja annak, hogy a jelöltek kb. nyolcvan százaléka úgyszólván egyáltalán nem ismeri azt a vilá­got, azt a társadalmat, amelyben él. Konokul és makacsul minden jelöltnek feltettem egy kérdést bel­politikai és egyet külpolitikai té­makörből. A történelemvizsga után, de az érdemjegytől függet­lenül, minek terheljük ezzel is? Csak azt szerettem volna tudni, benne élnek-e korukban, ismerik-e. Az a­kartam tudni, gyökereiket milyen mélyre eresztették a társa­dalomba. Az eredmény megdöbbentett és felkavart. •­ Hova tartoznak? Belpolitikai jellegű kérdéseim között ilyenek szerepeltek: Mi a különbség a párt, a tanács és a szakszervezet között? Mi a különb­ség a földművesszövetkezet és ter­melőszövetkezet között, tsz és álla­mi gazdaság között (a tulajdonfor­mák B. tételben elvi kérdésként szerepeltek). Érdeklődtem a kultu­rális forradalomról, s éppen egy tsz-tag gyerekétől, aki ott ült előt­tem érettségi vizsgán, és nem tud­ta megmondani, mi a kulturális forradalom lényege. De nem tud­ták az egyház és állam kapcsola­tának lényegét, a földtörvényt, az árviszonyokat sem. Nem tudtak mondani egyetlen megyei vagy já­rási vezetőt név szerint, sőt ma­gyar minisztereket sem, nem is­merték a szovjet államfőt (az ame­rikait igen). Folytassam? A moszkvai tanács­kozás idején érettségiztettem, s megkérdeztem az egyik kislányt, tudja-e, milyen nagy tanácskozások vannak a világban most. Nem tudta. Meg merem fogalmazni egész határozottsággal: az osztály politi­kai tájékozottsága, társadalmi, köz­életi érdeklődése aggasztóan ala­csony fokú. Szükség lenne az érett­ségi vizsga tárgyai közé beiktatni egy új, kötelező tárgyat, a közis­meretet. Elképzelhetetlen és meg­engedhetetlen, hogy 1969-ben egy szocialista iskolában úgy szerezze­nek fiatalok érettségi bizonyít­ványt, hogy teljesen kívül élnek és kívül maradnak azon a világon, amelyben életük lezajlik. Kapcso­latuk a társadalommal annyiban fejezhető ki, hogy az gondoskodik róluk, ők ezt tudomásul veszik, és úgy-ahogy, saját feladatukat el­végzik. De közömbösségük foka hovatovább éppen a szocialista tár­sadalom aktív tartalmát veszélyez­teti. Az iskola politikai­ előadásokat, vetélkedőket, foglalkozásokat tar­tott, ahol ezek a gyerekek igen ak­tívak voltak. Felkészültek rá, mint egy tanórára. Aztán elfelejtették az egészet. Nem érdekelte őket. Pedig jól működő KISZ-szervezet volt az osztályban. De kérdem én, mi az iskolai KISZ-szervezet feladata, ha nem az, hogy a közéleti-társa­­dalmi-politikai érdeklődést sajátos formákkal és módszerekkel, de ál­landóan ébren tartsa a diákokban? Nálunk elterjedt az a szemlélet, hogy a fiatalok nem szeretnek po­litizálni. Ebbe néha a KISZ is be­lenyugszik, s a politikai aktivitás felkeltése helyett újabban előtérbe helyezi a népszerűbb feladatokat. Megállapítjuk a bajt, árpolitikai közömbösséget, de meggyógyításá­­ra nem vállalkozunk. Órákon, vagy órákon kívül? Tudom más elnökök tapasztala­taiból, hogy ahol a „Világnézetünk alapjai” című tantárgyat már be­vezették, ott megnyugtatóbb, jobb a helyzet. Dehát félő, hogy ez ön­magában mégis kevés. Egyrészt, mert ezt a tárgyat valóban csak ott szabad bevezetni, ahol megvan rá az alkalmas tanár. Kár lenne ugyanúgy járni vele, mint a poli­technikával, hogy előfeltételek nél­kül, túlbuzgóságból elsiettük, s ha­tásában kissé elrontottuk az egé­szet. Marad az osztályfőnöki óra, amely megint kevés időben is,, le­hetőségben is a politikai tájéko­zottság biztosítására, illetve a tá­jékozódási igény felkeltésére. A tör­ténelemtanártól sem lehet ezt kí­vánni, nem lehet csak őt felelőssé tenni azért, mert a történelmet ugyan jól ismerik a gyerekek, de máig nyúló tapasztalatait, konzek­venciáit nemigen tudják levonni, s a mai élet iránt nem érdeklődnek. Változatlanul az a véleményem, hogy ezért elsőrenden az iskolai KISZ-szervezet a felelős. Ez lenne egyik legfontosabb feladata. Az a meglepő, hogy a külpolitikában még jobb is a tájékozottságuk, töb­bet tudnak, az újságból ezeket a vastag betűs címeket elolvassák. De a belpolitika, a mi saját életünk már nem érdekli őket. Azt meg tudták mondani, melyik öt or­szág nyújtott segítséget Csehszlo­vákiának, azt is, hol vannak most háborúk a világban, de azt, hogy milyen járások és városok vannak a megyében, hol járt mostanában a magyar miniszterelnök, vagy ép­pen milyen nagyobb ipari üzemek vannak megyénkben, nem tudták. Érettnek minősíthetők? Lehet, hogy ismerik a matematikai kép­leteket, közepes eredménnyel vé­gigjártak négy osztályt a gimná­ziumban, mégsem érettek. Érettnek szerintem csak az a fiatal nyilvá­nítható, aki azt a társadalmat, amelyben él, legalább alapfokon is­­meri. Ezt az alapfokú ismeretet ez az osztály nem mutatta fel. Bényei József Bezárta kapuit a Hajdúsági M­­vésztelep Hat évvel ezelőtt rendezték meg Hajdúböszörményben az első nyá­ri művésztelepet, s azóta minden évben képzőművészek gyűlnek ösz­­sze a hajdúvárosban, hogy néhány hetet együtt töltsenek, együtt dol­gozzanak, megvitassák a képzőmű­vészet mai kérdéseit. Az idei mű­vésztelep július 14-től augusztus 3-ig tartott. Augusztus 2-án este nyitották meg a hajdúböszörményi művelő­dési központ TIT-termében a ha­gyományos terepzáró kiállítást, melyen a művésztelepen készített munkáikat mutatták be a részve­vők. 21 kiállító 82 műtárggyal vett részt a tárlaton, melyek műfaj sze­rint táblaképek, grafikák, szobrok, plakettek, faberakások és batik­­munkák voltak. A kiállítást Szombati András, a Hajdúböszörményi Városi Tanács vb-elnöke nyitotta meg, majd­­Szé­kelyhídi Ágoston, a művésztelep vezetője tartott tárlatvezetést, és a megjelentek előtt méltatta a mű­vésztelep idei munkáját, eredmé­nyeit. Örvendetes tény, hogy a mű­vésztelep munkája és a zárókiállí­tások iránt egyre nagyobb érdek­lődés nyilvánul meg évről évre a közönség részéről is. A Hajdúböszörményi Városi Ta­nács által alapított Káplár Miklós­­emlékérmet és a vele járó képző­­művészeti díjat az idén Pál Gyula festőművésznek ítélték oda a kiál­lításon bemutatott alkotásaiért. A tanács ezenkívül öt külön díjat is alapított, melyekkel Bényi Árpád, Bíró Ferenc, Madarász Gyula, Nagy Pál (Románia) és Papi La­jos munkáit jutalmazták. A kiállító művészek egy-e­gy al­kotásukat felajánlották a Hajdú­sági Múzeumnak, valamint az év folyamán egyéni és kollektív kiál­lításokat rendeznek Hajdúböször­ményben. Az újságírás klasszikusai KARINTHY FRIGYES (1887-1938) Karinthy Frigyes a huszadik század egyik legtermékenyebb ma­gyar alkotója volt. Rendkívüli mennyiségű írása jelent meg a kü­lönböző napi- és hetilapokban, fo­lyóiratokban is. Egészen fiatalon újságíró lett, s ettől kezdve csak­nem élete végéig hatalmas szám­ban ontotta sokrétű karcolatait, érdekes glosszáit, egyéni szempon­tokban gazdag kritikáit. Legin­kább az Újság című lapban jelen­tek meg cikkei, de jóformán min­den napilapnál publikált. 1908-ban például a Budapesti Naplót válasz­totta fő közlési helyül. Sajátos mű­fajt — az irodalmi paródiát — te­remtett az „így írtok ti” darabjai­val. Az első világháborúig egyéb­ként elsősorban humoristaként is­merték, 1912-ben jelent meg hu­moreszkjeinek híres „Görbe tükör” című gyűjteménye. A háború idején szót emelt az embertelenség, az esz­telen pusztítás ellen, örömmel vegyes kétkedéssel fogadta a Tanács­­köztársaságot. Az ellenforradalmi rendszer passzív ellenállást vált ki be­lőle, elfordul a közéleti témáktól. Az 1920-as évek végén újra aktivizá­lódik, társadalmi kérdésekkel is foglalkozik. A radikális polgári huma­nizmus álláspontját képviseli, erről az alapról fordul szembe a fasiz­mussal is. Publicisztikája sokoldalú, s a nagy mennyiséggel függ össze, hogy színvonalban differenciált. Írásainak általános jellemzője, hogy mindig izgalmasak, tanulságosak, a tárgytól függetlenül vonzó, hiteles önarcképet nyújtanak, ugyanakkor mindig hordoznak érvényes, megbíz­ható ítéletet. Ez vonatkozik kritikáira is, amelyekkel az utóbbi időkben foglalkoznak csak érdemüknek megfelelően. Karinthy ma is népszerű, sokat olvasott író. Újabb kiadásai között ott találjuk publicisztikai írá­sainak válogatásait, gyűjteményeit is: Az egész város beszéli (karcola­tok), Válogatott művei, Hátrálva a világ körül. Miniatűrök. » & & Karinthy Frigyes: Levél (Pesti Napló, 1918. november 17.) Kedves tanár úr vagy szerkesztő úr, vagy nem tudom, hogy nevez­zem, aki 2016. november 16-án a Múzeum hírlapi halljában böngészi ezeket a lapokat, hogy nagy törté­nelmi regényéhez, mely a forrada­lomban játszódik, egykorú adalé­kot szerezzen — hát, hogy vannak maguk odaát, a másik században? Ma különös kedvet érzek, hogy magával eldiskuráljak, hogy magá­nak, aki nekem nem válaszolhat, levelet írjak az idők mélységéből. Én is kaptam ilyen leveleket a múltból, ó, igen, csiklandós bor­zongással lapozgattam én is az 1792-es Moniteur és Ami du Peuple sárga rongyait. Danton és Ma­rat és Deamoulins Camille írkáltak nekem a múlt börtönéből, és gon­doltam rá, és tudom jól, hogy va­lamikor én is patinás múlt, sárga történelem leszek korommal együtt, a nagy falak közt, melyeknek egy ablaka van csak, hátrafelé nyíló. Ó, én borzongva gondoltam rá, mi lett volna, ha a régi emberek egyszer közvetlenül szólítottak vol­na a nevemen, vagy pontos meg­jelöléssel üzentek volnak nekem, arccal fordultak volna felém, és rám néztek volna — talán felelni tudtam volna nekik, hangosan kiáltva a mély kútba, elmúlt idők sötétségébe. Most hát így szólítsak meg té­ged, száz év múlva élő ember­társam, én, a régen porladó és ré­gen halott. Mily bölcs és milyen hatalmas vagy hozzám képest, mi­lyen szegény és nyomorult és ta­nácstalan és vak vagyok én a te szemedben! Nincs az a császár és fejedelem és elnök, aki boldog ne volna, ha egy percnyi beszélgetés­re méltatnád őt, s megkérhetné tőled: nézd meg valamelyik tan­könyvben, meddig élt ő­t és kö­zöld vele. Kérlek szépen, válaszolj nekem. Próbáld meg, kiálts nagyot, talán meghallom. Vagy írj ide a Pesti Napló elsárgult margójára néhány szót, de jól nyomd meg a ceruzá­dat, hogy mármost el tudjam ol­vasni — avagy nem találtatok ti fel valami olyan vegytintát, ami száz évvel előbb nyomot hagy már a papíron, mielőtt írtak volna rá? Gondold meg, minő jelentősége volna, ha néhány dolgot közölnél velem, amit te könnyen megtud­hatsz. Hogy ide menjek, és oda ne menjek, hogy itt ez lesz, és ott az lesz, hogy ezt kerüljem, azt pedig cselekedjem. Mert mit tudok én, vakon és tehetetlenül tévelygő, e forradalomban? Gondold csak meg, milyen hasznos lett volna Robespierre-nek, ha én, szegény kis újságíró, Thermidor hatodikán figyelmeztetem őt, hogy jó lesz óvatosabban bánni a Közjóléti Bi­zottsággal, mert Henriot holnap megérkezik Párizsba. Gondold meg, Capet Lajos mi­lyen hálás lett volna neked, ha rá­kiáltasz, hogy Varennes-ben ne váltson lovakat, mert Drouet, a postamester, habzó lovakon nyar­gal már a falu felé. Talán te is tudsz efféléket — bi­zonyosan tudsz. Kérlek, feleli...Lá­tod, tanulhatsz te is tőlem — ké­szülő regényedhez adhatnék én is néhány korhű adalékot, hiszen te bizonyosan más, intimebb dolgokra vagy kíváncsi, mint amit ha­mis és nagyképű történelmi mun­kák nyújthatnak neked, aki, remé­lem, tehetséges ember vagy, és éppen úgy utálod a hamis, célzatos, romantikus beállítású korrajzokat, mint ahogy én utálom. Kérlek, írótárs, válaszolj. Kö­­nyörgök neked, írd meg sebtiben, mi lesz. Hová megyünk? Meddig élünk? Mifelé törekedjünk? Mitől tartózkodjunk? Ó, kérlek, felelj! Beszélnék én is neked, elmondanám ezt a délelőt­töt — de fáradt vagyok, látod, és érzem, hogy egyetlen nagy és igaz dolog volna csak: ha megszoríthat­nám a kezed, és nem kellene nyo­morultul elpusztulnom, mint min­dennek, ami kedves és drága volt, s amiben hinni tudtam. Állandó Petőfi irodalmi kiállítás nyílt Kiskőrösön Vasárnap délelőtt — Petőfi Sán­dor halálának 120. évfordulója al­kalmából — a költőre emlékezett szülőhelye, Kiskőrös. Megnyitották a „Petőfi életútja” című állandó emlékkiállítást, amelynek gondola­ta a község újra településének 250. évfordulójára való készülődés során fogant meg. A kiállítás a szülőház mellett kialakított múzeumi épület három helyiségében kapott méltó helyet. Vasárnap délelőtt Szalkszent­­mártonban „a jó öreg kocsmáros” egykori háza mellett felavatták Petőfi Sándor két és fél méter ma­gas bronzszobrát, Marton László Munkácsy-díjas szobrászművész alkotását. Az avatáson a falu és a járás vezetőivel együtt — mint fő­védnök — részt vett Nyers Rezső, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a Központi Bizottság titkára. HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ , 1969. AUGUSZTUS 5.

Next