Hajdú-Bihari Napló, 1969. augusztus (26. évfolyam, 176-201. szám)
1969-08-05 / 179. szám
ÉRETTSÉGI — KÖZELRŐL • A MÚLTTÓL A JELENIG Más a helyzet a történelemmel. Úgy tűnik, végre valóban azzá válik az iskolában, amivé lennie kell: biztos történetszemléletet, eligazodási pontokat ad, a legfontosabb események máig szóló tanulságait fogalmazza meg, olyan elvi alapokat biztosít, amelyek alkalmasak a mai világban való jó eligazodásra. Ez a helyzet általában. Még akkor is, ha az én tapasztalataim némileg ellentmondanak ennek. Pontosabban fogalmazva: még csak az átalakulás első jeleit tapasztaltam. Azt, hogy a történelem eseményeit, jelenségeit ilyen szemlélettel közelítik meg a diákok. Ezt szolgálják például az idén a B. tételek, amelyek világnézeti, elvi kérdéseket tartalmaznak. (Pl. a fasizmus fogalma, szegedi gondolat, KGST, március 15-i 12 pont, a szovjet külpolitika a két háború között, a mezőgazdaság fejlődésének kapitalista útjai stb.) Arccal a múltnak A diákok saját színvonaluk és tudásuk mértéke szerint tájékozódni tudtak a múlt történelmében. Csak rövidzárlattal magyarázható, hogy valaki a II. világháború döntő fordulatát nem tudta elemezni. Ami megtanulható, azt ők megtanulták. Többé-kevésbé az évszámokat is, nem tévedtek évszázadokat, elhelyezték a korban az eseményeket. Megtanulták a fogalmakat, az imperializmus ismérveit is, az állam funkcióit is, olyan szépen mondták, öröm volt hallgatni. Mindaddig, amíg az ember nem próbált aziránt érdeklődni, részévé vált-e szemléletüknek a megtanult anyag, tudják-e konzekvenciáit alkalmazni, felhasználják-e mai gondolkodásukban. Mert abban a pillanatban összeomlott a megtanulható ismeretből épített vár, és néha bizony nem volt mögötte az égvilágon semmi. A legegyszerűbb buktató a vázlat volt. A szokásnak megfelelően először a vázlatot kértük a jelöltektől. Történelemből különösen szép vázlatokat mondtak. Jól felépített vázlatokat, az előzmények, okok és következmények szinte mindig önálló vázlatpontként szerepeltek, helyes koncepcióról árulkodva. Aztán rákérdeztünk: tessék, mondják most már azt is, mit takar a vázlat. És nem takart semmit. Sokan — ismétlem, sokan — meg is mondták, csak azt tudják, amit elmondtak. A vázlatot. Semmi egyebet. Ez a mechanikus tanulás átka. Miután az ismétlések során nem tekintik most át az egész érettségi anyagot, egy kicsit a gyerekek önállóságára van bízva a tanulás, a legegyszerűbb módot választották. Megtanulták a vázlatot. Gondolván, ez már valami. Pedig ez önmagában semmi. Mint ahogy az is semmi, ha egyszerre, hirtelen, korábban is alkalmazott szemlélet nélkül akarjuk a középiskolásokat önállóságra nevelni, felkészíteni a felvételi és az egyetem próbáira. Ha ez az önállóság fokozatosan bevezetett követelmény négy éven át, akkor biztosan nem tanulják meg néhányan a vázlatot szemfényvesztésnek. A jelen történelme Ahogyan közeledtünk saját korunkhoz, úgy vált bizonytalanabbá az ismeret, úgy veszett el tájékozódási képességük. Egy falusi kislány úgyszólván semmit sem tudott a földreformról mondani. Saját sorsáról. A munkásmozgalom történetét szinte egyetlen jelölt sem tekintette egyenrangú történelemnek mondjuk a szabadságharccal, az államalapítással. A munkásmozgalom története számukra idegen és megfoghatatlan, a fasizmus elleni harcról semmit sem tudnak, a két háború közötti kommunista mozgalommal szemben úgyszólván ismeretlenül állnak. Egy tüntetés, egy felvonulás, egy röplap nekik érzelmi tartalom nélküli esemény esetleg, semmi több. Pedig a munkásmozgalom történetének ismerete az alapja saját korunk ismeretének is. A kettő elválaszthatatlan egymástól. És ez az alapja annak, hogy a jelöltek kb. nyolcvan százaléka úgyszólván egyáltalán nem ismeri azt a világot, azt a társadalmat, amelyben él. Konokul és makacsul minden jelöltnek feltettem egy kérdést belpolitikai és egyet külpolitikai témakörből. A történelemvizsga után, de az érdemjegytől függetlenül, minek terheljük ezzel is? Csak azt szerettem volna tudni, benne élnek-e korukban, ismerik-e. Az akartam tudni, gyökereiket milyen mélyre eresztették a társadalomba. Az eredmény megdöbbentett és felkavart. • Hova tartoznak? Belpolitikai jellegű kérdéseim között ilyenek szerepeltek: Mi a különbség a párt, a tanács és a szakszervezet között? Mi a különbség a földművesszövetkezet és termelőszövetkezet között, tsz és állami gazdaság között (a tulajdonformák B. tételben elvi kérdésként szerepeltek). Érdeklődtem a kulturális forradalomról, s éppen egy tsz-tag gyerekétől, aki ott ült előttem érettségi vizsgán, és nem tudta megmondani, mi a kulturális forradalom lényege. De nem tudták az egyház és állam kapcsolatának lényegét, a földtörvényt, az árviszonyokat sem. Nem tudtak mondani egyetlen megyei vagy járási vezetőt név szerint, sőt magyar minisztereket sem, nem ismerték a szovjet államfőt (az amerikait igen). Folytassam? A moszkvai tanácskozás idején érettségiztettem, s megkérdeztem az egyik kislányt, tudja-e, milyen nagy tanácskozások vannak a világban most. Nem tudta. Meg merem fogalmazni egész határozottsággal: az osztály politikai tájékozottsága, társadalmi, közéleti érdeklődése aggasztóan alacsony fokú. Szükség lenne az érettségi vizsga tárgyai közé beiktatni egy új, kötelező tárgyat, a közismeretet. Elképzelhetetlen és megengedhetetlen, hogy 1969-ben egy szocialista iskolában úgy szerezzenek fiatalok érettségi bizonyítványt, hogy teljesen kívül élnek és kívül maradnak azon a világon, amelyben életük lezajlik. Kapcsolatuk a társadalommal annyiban fejezhető ki, hogy az gondoskodik róluk, ők ezt tudomásul veszik, és úgy-ahogy, saját feladatukat elvégzik. De közömbösségük foka hovatovább éppen a szocialista társadalom aktív tartalmát veszélyezteti. Az iskola politikai előadásokat, vetélkedőket, foglalkozásokat tartott, ahol ezek a gyerekek igen aktívak voltak. Felkészültek rá, mint egy tanórára. Aztán elfelejtették az egészet. Nem érdekelte őket. Pedig jól működő KISZ-szervezet volt az osztályban. De kérdem én, mi az iskolai KISZ-szervezet feladata, ha nem az, hogy a közéleti-társadalmi-politikai érdeklődést sajátos formákkal és módszerekkel, de állandóan ébren tartsa a diákokban? Nálunk elterjedt az a szemlélet, hogy a fiatalok nem szeretnek politizálni. Ebbe néha a KISZ is belenyugszik, s a politikai aktivitás felkeltése helyett újabban előtérbe helyezi a népszerűbb feladatokat. Megállapítjuk a bajt, árpolitikai közömbösséget, de meggyógyítására nem vállalkozunk. Órákon, vagy órákon kívül? Tudom más elnökök tapasztalataiból, hogy ahol a „Világnézetünk alapjai” című tantárgyat már bevezették, ott megnyugtatóbb, jobb a helyzet. Dehát félő, hogy ez önmagában mégis kevés. Egyrészt, mert ezt a tárgyat valóban csak ott szabad bevezetni, ahol megvan rá az alkalmas tanár. Kár lenne ugyanúgy járni vele, mint a politechnikával, hogy előfeltételek nélkül, túlbuzgóságból elsiettük, s hatásában kissé elrontottuk az egészet. Marad az osztályfőnöki óra, amely megint kevés időben is,, lehetőségben is a politikai tájékozottság biztosítására, illetve a tájékozódási igény felkeltésére. A történelemtanártól sem lehet ezt kívánni, nem lehet csak őt felelőssé tenni azért, mert a történelmet ugyan jól ismerik a gyerekek, de máig nyúló tapasztalatait, konzekvenciáit nemigen tudják levonni, s a mai élet iránt nem érdeklődnek. Változatlanul az a véleményem, hogy ezért elsőrenden az iskolai KISZ-szervezet a felelős. Ez lenne egyik legfontosabb feladata. Az a meglepő, hogy a külpolitikában még jobb is a tájékozottságuk, többet tudnak, az újságból ezeket a vastag betűs címeket elolvassák. De a belpolitika, a mi saját életünk már nem érdekli őket. Azt meg tudták mondani, melyik öt ország nyújtott segítséget Csehszlovákiának, azt is, hol vannak most háborúk a világban, de azt, hogy milyen járások és városok vannak a megyében, hol járt mostanában a magyar miniszterelnök, vagy éppen milyen nagyobb ipari üzemek vannak megyénkben, nem tudták. Érettnek minősíthetők? Lehet, hogy ismerik a matematikai képleteket, közepes eredménnyel végigjártak négy osztályt a gimnáziumban, mégsem érettek. Érettnek szerintem csak az a fiatal nyilvánítható, aki azt a társadalmat, amelyben él, legalább alapfokon ismeri. Ezt az alapfokú ismeretet ez az osztály nem mutatta fel. Bényei József Bezárta kapuit a Hajdúsági Mvésztelep Hat évvel ezelőtt rendezték meg Hajdúböszörményben az első nyári művésztelepet, s azóta minden évben képzőművészek gyűlnek öszsze a hajdúvárosban, hogy néhány hetet együtt töltsenek, együtt dolgozzanak, megvitassák a képzőművészet mai kérdéseit. Az idei művésztelep július 14-től augusztus 3-ig tartott. Augusztus 2-án este nyitották meg a hajdúböszörményi művelődési központ TIT-termében a hagyományos terepzáró kiállítást, melyen a művésztelepen készített munkáikat mutatták be a részvevők. 21 kiállító 82 műtárggyal vett részt a tárlaton, melyek műfaj szerint táblaképek, grafikák, szobrok, plakettek, faberakások és batikmunkák voltak. A kiállítást Szombati András, a Hajdúböszörményi Városi Tanács vb-elnöke nyitotta meg, majdSzékelyhídi Ágoston, a művésztelep vezetője tartott tárlatvezetést, és a megjelentek előtt méltatta a művésztelep idei munkáját, eredményeit. Örvendetes tény, hogy a művésztelep munkája és a zárókiállítások iránt egyre nagyobb érdeklődés nyilvánul meg évről évre a közönség részéről is. A Hajdúböszörményi Városi Tanács által alapított Káplár Miklósemlékérmet és a vele járó képzőművészeti díjat az idén Pál Gyula festőművésznek ítélték oda a kiállításon bemutatott alkotásaiért. A tanács ezenkívül öt külön díjat is alapított, melyekkel Bényi Árpád, Bíró Ferenc, Madarász Gyula, Nagy Pál (Románia) és Papi Lajos munkáit jutalmazták. A kiállító művészek egy-egy alkotásukat felajánlották a Hajdúsági Múzeumnak, valamint az év folyamán egyéni és kollektív kiállításokat rendeznek Hajdúböszörményben. Az újságírás klasszikusai KARINTHY FRIGYES (1887-1938) Karinthy Frigyes a huszadik század egyik legtermékenyebb magyar alkotója volt. Rendkívüli mennyiségű írása jelent meg a különböző napi- és hetilapokban, folyóiratokban is. Egészen fiatalon újságíró lett, s ettől kezdve csaknem élete végéig hatalmas számban ontotta sokrétű karcolatait, érdekes glosszáit, egyéni szempontokban gazdag kritikáit. Leginkább az Újság című lapban jelentek meg cikkei, de jóformán minden napilapnál publikált. 1908-ban például a Budapesti Naplót választotta fő közlési helyül. Sajátos műfajt — az irodalmi paródiát — teremtett az „így írtok ti” darabjaival. Az első világháborúig egyébként elsősorban humoristaként ismerték, 1912-ben jelent meg humoreszkjeinek híres „Görbe tükör” című gyűjteménye. A háború idején szót emelt az embertelenség, az esztelen pusztítás ellen, örömmel vegyes kétkedéssel fogadta a Tanácsköztársaságot. Az ellenforradalmi rendszer passzív ellenállást vált ki belőle, elfordul a közéleti témáktól. Az 1920-as évek végén újra aktivizálódik, társadalmi kérdésekkel is foglalkozik. A radikális polgári humanizmus álláspontját képviseli, erről az alapról fordul szembe a fasizmussal is. Publicisztikája sokoldalú, s a nagy mennyiséggel függ össze, hogy színvonalban differenciált. Írásainak általános jellemzője, hogy mindig izgalmasak, tanulságosak, a tárgytól függetlenül vonzó, hiteles önarcképet nyújtanak, ugyanakkor mindig hordoznak érvényes, megbízható ítéletet. Ez vonatkozik kritikáira is, amelyekkel az utóbbi időkben foglalkoznak csak érdemüknek megfelelően. Karinthy ma is népszerű, sokat olvasott író. Újabb kiadásai között ott találjuk publicisztikai írásainak válogatásait, gyűjteményeit is: Az egész város beszéli (karcolatok), Válogatott művei, Hátrálva a világ körül. Miniatűrök. » & & Karinthy Frigyes: Levél (Pesti Napló, 1918. november 17.) Kedves tanár úr vagy szerkesztő úr, vagy nem tudom, hogy nevezzem, aki 2016. november 16-án a Múzeum hírlapi halljában böngészi ezeket a lapokat, hogy nagy történelmi regényéhez, mely a forradalomban játszódik, egykorú adalékot szerezzen — hát, hogy vannak maguk odaát, a másik században? Ma különös kedvet érzek, hogy magával eldiskuráljak, hogy magának, aki nekem nem válaszolhat, levelet írjak az idők mélységéből. Én is kaptam ilyen leveleket a múltból, ó, igen, csiklandós borzongással lapozgattam én is az 1792-es Moniteur és Ami du Peuple sárga rongyait. Danton és Marat és Deamoulins Camille írkáltak nekem a múlt börtönéből, és gondoltam rá, és tudom jól, hogy valamikor én is patinás múlt, sárga történelem leszek korommal együtt, a nagy falak közt, melyeknek egy ablaka van csak, hátrafelé nyíló. Ó, én borzongva gondoltam rá, mi lett volna, ha a régi emberek egyszer közvetlenül szólítottak volna a nevemen, vagy pontos megjelöléssel üzentek volnak nekem, arccal fordultak volna felém, és rám néztek volna — talán felelni tudtam volna nekik, hangosan kiáltva a mély kútba, elmúlt idők sötétségébe. Most hát így szólítsak meg téged, száz év múlva élő embertársam, én, a régen porladó és régen halott. Mily bölcs és milyen hatalmas vagy hozzám képest, milyen szegény és nyomorult és tanácstalan és vak vagyok én a te szemedben! Nincs az a császár és fejedelem és elnök, aki boldog ne volna, ha egy percnyi beszélgetésre méltatnád őt, s megkérhetné tőled: nézd meg valamelyik tankönyvben, meddig élt őt és közöld vele. Kérlek szépen, válaszolj nekem. Próbáld meg, kiálts nagyot, talán meghallom. Vagy írj ide a Pesti Napló elsárgult margójára néhány szót, de jól nyomd meg a ceruzádat, hogy mármost el tudjam olvasni — avagy nem találtatok ti fel valami olyan vegytintát, ami száz évvel előbb nyomot hagy már a papíron, mielőtt írtak volna rá? Gondold meg, minő jelentősége volna, ha néhány dolgot közölnél velem, amit te könnyen megtudhatsz. Hogy ide menjek, és oda ne menjek, hogy itt ez lesz, és ott az lesz, hogy ezt kerüljem, azt pedig cselekedjem. Mert mit tudok én, vakon és tehetetlenül tévelygő, e forradalomban? Gondold csak meg, milyen hasznos lett volna Robespierre-nek, ha én, szegény kis újságíró, Thermidor hatodikán figyelmeztetem őt, hogy jó lesz óvatosabban bánni a Közjóléti Bizottsággal, mert Henriot holnap megérkezik Párizsba. Gondold meg, Capet Lajos milyen hálás lett volna neked, ha rákiáltasz, hogy Varennes-ben ne váltson lovakat, mert Drouet, a postamester, habzó lovakon nyargal már a falu felé. Talán te is tudsz efféléket — bizonyosan tudsz. Kérlek, feleli...Látod, tanulhatsz te is tőlem — készülő regényedhez adhatnék én is néhány korhű adalékot, hiszen te bizonyosan más, intimebb dolgokra vagy kíváncsi, mint amit hamis és nagyképű történelmi munkák nyújthatnak neked, aki, remélem, tehetséges ember vagy, és éppen úgy utálod a hamis, célzatos, romantikus beállítású korrajzokat, mint ahogy én utálom. Kérlek, írótárs, válaszolj. Könyörgök neked, írd meg sebtiben, mi lesz. Hová megyünk? Meddig élünk? Mifelé törekedjünk? Mitől tartózkodjunk? Ó, kérlek, felelj! Beszélnék én is neked, elmondanám ezt a délelőttöt — de fáradt vagyok, látod, és érzem, hogy egyetlen nagy és igaz dolog volna csak: ha megszoríthatnám a kezed, és nem kellene nyomorultul elpusztulnom, mint mindennek, ami kedves és drága volt, s amiben hinni tudtam. Állandó Petőfi irodalmi kiállítás nyílt Kiskőrösön Vasárnap délelőtt — Petőfi Sándor halálának 120. évfordulója alkalmából — a költőre emlékezett szülőhelye, Kiskőrös. Megnyitották a „Petőfi életútja” című állandó emlékkiállítást, amelynek gondolata a község újra településének 250. évfordulójára való készülődés során fogant meg. A kiállítás a szülőház mellett kialakított múzeumi épület három helyiségében kapott méltó helyet. Vasárnap délelőtt Szalkszentmártonban „a jó öreg kocsmáros” egykori háza mellett felavatták Petőfi Sándor két és fél méter magas bronzszobrát, Marton László Munkácsy-díjas szobrászművész alkotását. Az avatáson a falu és a járás vezetőivel együtt — mint fővédnök — részt vett Nyers Rezső, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a Központi Bizottság titkára. HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ , 1969. AUGUSZTUS 5.