Hajdú-Bihari Napló, 1969. december (26. évfolyam, 278-302. szám)

1969-12-03 / 279. szám

Mocsári Lajost választották a földesi Lenin Tsz elnökévé Közel két évtizede, hogy elnöke Kun Mihály a földesi Lenin Ter­melőszövetkezetnek. Irányításával, szorgalmas munkájával a gazdaság megszilárdult, megerősödött, méltó versenytársa a legjobbaknak is a Lenin Tsz. A tsz elnöke és a tag­ság közötti szoros, közvetlen kap­csolat, az alkotó munkát elősegítő bizalom alapja és feltétele volt az eredményes munkának. A 66 esz­tendős Kun Mihály — a sok mun­ka, a felszabadulás előtti robot és szenvedés, az elmúlt két évtized nagy energiát követelő helytállása után — nyugdíjazását kérte, s le­mondott elnöki tisztségéről. Közgyűlést tartottak november 28-án, pénteken a földesi Lenin Termelőszövetkezetben, ahol új el­nököt választottak. A községi mo­zi helyiségében megtartott köz­gyűlésen a szövetkezet 350 tagja közül 304-en vettek részt, vagyis mindenki ott volt, aki egészséges és nem volt a gazdaságban halaszt­hatatlan munkája. Ványi Imre, a Lenin Termelő­­szövetkezet főagronómusa nyitotta meg a közgyűlést, majd Tóth Fe­renc, a Lenin Tsz párttitkára mél­tatta Kun Mihály tsz-elnöki mun­káját. — Azt kívánjuk — mondotta —, hogy mint nyugdíjas, éljen nyu­godtan, boldogan, de azért marad­jon mindvégig a Lenin Tsz mellett nagy tapasztalatával, hozzáértésé­vel, tanácsaival. Bíró Gyula, a jelölő bizottság el­nöke felszólalásában elmondotta: az elmúlt hetek során a Lenin Termelőszövetkezet valamennyi dolgozó tagjával beszélgettek a je­lölő bizottság tagjai. A tagság vé­leményének meghallgatása alapján tettek javaslatot új tsz-elnök sze­mélyére. A Lenin Termelőszövetkezet el­nökévé a péntek esti közgyűlésen titkos szavazással Mocsári Lajost választották meg. A közgyűlés részvevői közül 302-en adták sza­vazatukat Mocsári Lajosra. Az új elnököt jól ismerik Föl­desen, hiszen ott nőtt fel, ott töl­tötte fiatal éveit, ott dolgozott onnan került az állami gazdasá­gokhoz, s esztendők óta a Beret­­­tyóújfalui Állami Gazdaság igaz­gatójaként dolgozott. A választás eredményének kihir­detése után a tagok felszólalásaik­ban azt kérték Mocsári Lajostól: legjobb tudásával, igyekezetével dolgozzon, hogy a megkezdett úton még gyorsabb ütemben haladjon, a Lenin Termelőszövetkezet. A bizalmat megköszönve Mo­csári Lajos ezeket mondotta: adva van szövetkezetünkben a cél, a fel­adat. A tsz-tagok százaival legjobb tudásommal azon leszek, hogy cél­jainkat el is érjük. A közgyűlés új — az eddigi 7 helyett 11 tagú — vezetőséget választott, hogy a gazdaság min­den ágazata megfelelően képvisel­ve legyen. A vezetőség tagjai: Kun Mihály, Tóth Ferenc párttit­kár, Mocsári Lajos tsz-elnök, Jenei Imre növénytermesztő, Csíki Sán­dor növénytermesztő, Kiss Imre te­henészeti brigádvezető, P. Kiss Im­re sertésgondozó, Bojtor József, az építőbrigád dolgozója, ifj. Szalai László retoros, Imre László, Vin­­cze Lajos növénytermelő. Az ellenőrző bizottság elnöke: Horváth Mihály, tagjai: Kenéz Bé­la és Antós Károly. A Hajdúsági Termelőszövetkeze­tek Területi Szövetségébe Mocsári Lajost választották küldöttként. A Lenin Termelőszövetkezet új elnöke 1970. január 1-én kezdi meg munkáját. A BIOGAL KIVÁLÓ DOLGOZÓI Mosolygós fiatalasszony Hódos Ernőné, a BIOGAL Gyógyszer­­gyár Kémia I. üzemének újdonsült kiváló dolgozója. 1966 óta a vál­lalatnál dolgozik, a Kémia I. üzemnek szinte valamennyi részé­ben dolgozott, de nem azért, mert sehol sem vált be. Mindegyik főnö­ke dicsérettel szól róla. — Mit végzett az 1966-os év óta eltelt idő alatt? — A penicillines szűrt levek elemzésénél használatos eljárást al­kalmaztam a BIOGAL viszonyai­ra, különböző penicillinsók előállí­tásánál. Emlékezetes még a KÖJÁL által megadott levegőszennyezett­­ség-mérési módszer bevezetése a gyárban. Így lehetővé vált, hogy állandóan mérjük a levegő szeny­­nyezettséget, s ha szükséges, intéz­kedjünk, nehogy a munkakörül­mények egészségtelenek legyenek. — Társadalmi, mozgalmi munka? — A KISZ-ben végzek mozgalmi munkát, mint a végrehajtó bizott­ság tagja, agitációs és propaganda­felelős. Ő csak ennyit említ, de a sorok írója tudja, hogy részt vett a vi­­rágkarnevél szervezésében is, és a május elsejei felvonulások alkal­mával is a szervezők között talál­ható. — Mire marad még ideje? — Hát... — Már úgy értem, hogy a kivá­­ló dolgozó­ cím elnyerése érdeké­ben. — Részt veszek a politikai okta­tásban. A marxista vitakörön szok­tunk vitatkozni, s alkalmazzuk a marxizmus tanításait a világ ese­ményeire. Érteni akarjuk, ami tör­ténik a világban. G. J. Év végi számvetés Az igaz, hogy még négy hét választ el az új eszten­dőtől, attól az időponttól, amikor a vállalatok, üzemek számvetést végeznek egy év munkájáról. A végleges kép akkor alakul ki, de már most is érzékelhető, bizo­nyítható az eredmény a számok tükrében. Lehet kö­vetkeztetni arra, hogyan gazdálkodtak, teljesítették-e az előírásokat, azokat a javaslatokat és elképzelése­ket amelyek éreztetik hatásukat a társadalomban. Legutóbb Eszenyi Józseffel, a Berettyóújfalui Álta­lános Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet elnökével beszélgettem az idei eredményekről és a jövő évi ter­vekről. Jól­eső érzés volt hallani azt, hogy a szövet­kezet idei összbevétele mintegy 110 millió forinttal haladja meg az 1965. évit. Ennek egyik alapfeltétele volt az igények felmérése, a gazdasági reform adta lehetőségek jó kihasználása s nem utolsósorban a kö­vetkezetes és távlatokban gondolkozó vezetés. Az idén is jelentős nyereséggel zárják az esztendőt. A dolgo­zók elégedettek, lelkiismeretesen, fegyelmezetten vég­zik munkájukat. Ami a jövő évet illeti, ipari és szolgáltató tevékeny­ségüket 5—10 százalékkal szeretnék bővíteni. Beret­­­tyóújfalui cementüzemükben hozzálátnak a betonke­rítések gyártásához. A szövetkezet évi eredményét 1970-ben (1969-hez képest) mintegy 25—30 százalék­kal kívánják növelni. Jövőre megkezdik a kétemeletes új áruház építését, amelyhez több mint 15 millió forinttal járul hozzá a SZÖVOSZ, a MÉSZÖV, a községi és a járási tanács végrehajtó bizottsága. A tervek szerint 1972-ben ad­ják át rendeltetésének az áruházat. A húsellátás javítása érdekében saját hizlaldájuk­ból 1000 sertést vágnak le, és bocsátanak a lakosság rendelkezésére. Tavasszal hatszáz húsvéti bárány ke­rül a szövetkezet hentesüzleteibe kimérésre. Három héttel ezelőtt megnyílt Berettyóújfaluban a szövetkezet baromfistandja. A napi forgalom 4000— 6000 forintra tehető. Nemrégen nyílt meg az újfalui piacon a szövetkezet két vendéglátó egysége, amely­ben sült kolbászt, lacipecsenyét és különböző italokat árusítanak. Ez évben 15 000 liba hizlalására kötöttek szerződést s a tagok — a tavalyi átlaghoz képest — egy kilóval magasabb súlyban adják át a libákat a szövetkezet­nek. Az idén 120 mázsa nyulat vesznek át a terme­lőktől. A számok hűen bizonyítják a szövetkezet eredmé­nyes gazdálkodását. B. S. Gyógyíthatatlan betegség? Egy fiatal a cukorbetegek közül Régóta foglalkoztat már a cukor­betegek sorsa. Egyiküktől azt hal­lottam, hogy amikor betegek lesz­nek, egyik napról a másikra át kell rendezniük önmaguk belső vi­lágát, újra meg kell fogalmazniuk belső törvényeiket, a normákat, amelyek szerint ezután élnek majd. Elmentem a Megyei Cukorgondo­zó Intézetbe, és figyeltem a bete­geket. Kerestem azt a fiatalt, aki felelhetett volna néhány kérdé­­ s nyolcszázadik injekció . Magam is átestem ezen a lelki krízisen. Higgye el nekem, nagyon vidám voltam egészen tizennyolc éves koromig. Gimnáziumba jár­tam, sok haverom volt, jól érez­tem magam. Érettségi után fel­vettek az egyetemre, úgy éreztem, megvalósul az álmom: tanár lehe­tek. Aztán katona voltam egy évig. Amikor beteg lettem, hirtelen ösz­­szeom­lott az addigi bizonyosság, inogni kezdett alattam a talaj. Szerettem volna elindulni egy úton, ki a városból a kilométerkövek so­ra között és valahogy feloldódni a végtelenben. Azelőtt voltak cél­jaim, volt hitem — most minden eltűnt előlem. Üres lettem, bizony­talan. Nem tudtam, hogy amit ér­zek, egyéniségem felszínre dobó­­dása-e vagy csak a bánat, az elke­seredettség tükröződése. Minden szálat eltéptem, ami egészségesen fűzött az emberekhez, de próbal­semre. Hiába töltöttem el a napot Csak idős férfiakat és nehezen, mozgó öregasszonyokat láttam, akik veszekedtek az asszisztenssel, ingerültek voltak, megbántottak, kötekedők. Második nap végre megláttam egy 22 év körüli fiatalembert. Könyvet olvasott elmélyülten, vár­ta, hogy beszólítsák- Leültem mel­lé. Megszólítottam, beszélgetni kezdtünk. ram az újakat megtalálni. Arról van szó, hogy nem éreztem — s olykor még ma sem érzem — tel­jes értékű embernek magam. Éle­temben akkor voltam először kór­házban, amikor mint cukorbeteget bevitt a mentő. Egyik orvos isme­rősöm azt mondta: — A „cukrosokat” a többi em­bertől az különbözteti meg, hogy naponta szedik az inzulint. Ki tab­lettában, ki injekciót ad magának. Rettenetesen féltem az injekció­tól. Ha tűt láttam, már borsódzott a hátam. Most a nyolcszázadiknál tartok. A kórházban egy hét múl­va már én adtam be magamnak. Gondozás?... — Milyen a gondozás? — A gondozás? Nem nevezném annak. Bizonyos időközönként vércukorvizsgálat, hosszú várako­zással. Esetleg felírják a gyógy­szert. Az NDK-ban a legjobb a világon. Rendszeresen elbeszélget­nek a beteggel, sőt még anyagi se­gítséget is kapnak a diétához. — A diéta. Meg lehet tartani? — Nem. Próbáltam, legyengül­tem. Meg aztán miből? Egyetemis­ta vagyok, jó ha a következő ösz­töndíjig elég a pénzem. Képzel el, hogy borotválkozás után az ar­comat nem dörzsölhetném be szesz­szel, és kölnit sem használhatnék. A gyümölcsök fele tilos. Annyi A tiltó tábla, hogy egy nap kellene hozzá,­ amíg mindet felsorolnám. — Mitől fél a cukorbeteg? — A rosszulléttől meg a gyógy­szerhiánytól. Senki se patikamér­leg. Megesik, hogy kevesebb szén­hidrátot eszem a szükségesnél. Ilyenkor rosszul leszek. Valami ködös, legyengítő állapot, a tár­gyak körvonalai elmosódnak. Ha nincs a közelben kenyér vag­y cu­kor, akkor sokáig eltart. Gyógy­szerhiányról jelenleg nem beszél­hetünk, mert annyi van, amennyi kell és díjtalan. Kicentizett élet — Hogyan lett beteg? — Ezt még az orvosok sem tud­ják, csak valószínűsítenek. Katona voltam, május közepén már jó me­leg volt, kívántukra vizet. A gya­korlótéren megfeszített munka fo­lyik, megszomjazik az ember. Ne­kem is jólesett a hideg víz. Ittam, ittam. Nagyon sokat. Keresztül­szaladt rajtam, és újra ittam. A torkom pedig száraz volt, mint egy esőt régen látott patak medre. Elmúlt néhány hét, gyanakodni kezdtem. Fölmentem a gyengél­kedőre. Elmondom a panaszomat, hogy sok vizet iszom és hiába. Az őrmester kidobott, mondván: ne igyon annyit! — Már hallottam, hogy a cukor­­betegség az enyhébbek közé tarto­zik. — Két év múltán­ már én is így látom. De akkor... A legnagyobb baj nem az injekció vagy az állan­dó gyógyszerszedés, hanem a kö­töttségek. Kicentizett az életünk, vigyáznunk kell mindenre. Nem szabad ismernünk a szélsősége­ket, s ezért néha vagyunk is utá­nuk. — Hogyan sikerült túljutni a lelki válságon? — Azt mondták, hogy a nálam még betegebbekre figyeljek, élnek. Elég önző módszernek tartom, de egy idő múlva magam is ehhez folyamodtam. Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, még magam mellett éreztem egy ideig. Egy újabb statisztika szerint ko­runkban növekszik a cukorbetegek száma. Olyan betegség ez, amelyet megelőzni nem lehet, s végleg meggyógyítani sem. Állandó orvosi felügyelet alatt vannak, s egy ki­csit önmaguk orvosaik is. Vigyáz­nak magukra, a sebeik lassabban gyógyulnak. Megérdemelnék a gon­dosabb, alaposabb s nemcsak for­mális ápolást. Bizonyos, hogy akkor nem érez­nék magukat kisebbeknek, gyön­gébbeknek. Nagy István Tanácskozás a hévizek hasznosításáról A Magyar Hidrológiai Társaság debreceni csoportja a MTESZ székházban tanácskozást rendezett a legfontosabb munkákkal, a jövő évi tervekkel kapcsolatosan. Tóth József, a csoport titkára mondott megnyitót, majd Bartha János, a megyei tanács vb-elnök­­helyettese bevezetőjében a kölcsö­nös tájékoztatás, együttműködés je­lentőségét és fontosságát méltat­ta, és erre hívta fel a társaság tagjainak a figyelmét. A tanácskozáson részt vettek a tervező, kivitelező és üzemeltető vállalatok vezetői, szakemberei, és beszámoltak munkájukról, ter­veikről. Gondjaikról is részletesen szóltak, és a társaság fokozott tá­mogatását igényelték megoldásuk­hoz. Sok szó esett a hévízhaszno­sításról, mivel köztudomásúan hé­vizekben igen gazdag megyénk. Ennek a hasznosítására keresték a legjobb megoldást, a több irányú felhasználást. Nagy gondot jelent a jó ivóvízellátás, de egyre inkább előtérbe kerül a szennyvízhálózat építése is. A felszólalók elmondot­ták: több helyen folytatnak már kísérleteket a fémcsövek helyett műanyag csövek lefektetésével. Ez lényegesen könnyebb, olcsóbb, ke­resik a csatlakozások legjobb mód­jait. Ha a műanyag csöveket na­gyobb területen tudják majd hasz­nosítani, ez gyorsabbá teszi a cső­hálózat kiépítését. Barátok és cimborák Kabarétréfák, vicclap karika­túrák untig ismert figurája: a részeg, aki a soha nem látott ide­gent ölelgeti „Te vagy a legjobb barátom” felkiáltással. A tréfa, a karikatúra a valóságból meríti anyagát. Sajnos, bőségesen van miből táplálkoznia. Nemcsak azért, mert sokan akadnak, akik sűrűn a pohár fenekére néznek, hanem mert az emberek túl könnyen ölelnek keblükre máso­kat. Olyan könnyen, mint ami­lyen — nehezen. Játék a szavak­kal? Nem, csupán azonos dolog két oldala. Ismeretség, barátság, cimboraság — a személyi kapcso­latok fontos, kiterjedt, s nem rit­kán kusza területe. Rokonait, kollégáit, főnökeit a legritkább esetben választhatja meg teljesen szabadon az ember. Barátait annál inkább. És a cim­borákat? Azok „úgy maguktól” jönnek. Legtöbbször ez a baj. Mert a cimbora — a szó mai je­lentése szerint — valamiért csa­pódik mellénk, hozzánk. Legin­kább italért, jobban fizető mun­káért, közös suskusok nyélbeüté­séért, a „Te nekem, én neked” elvtelen elve alapján. Ki a barát? Ki a cimbora? Lé­tezik-e személyi kapcsolatnak pontosan körülírható mércéje? Barátság-e a ma oly divatosnak tartott vendégeskedés? A fordí­tottja: csupán cimboraság lenne a jóízű, okos beszélgetéssel fűsze­rezett szombat délutáni sörözés? A kérdések a feleletet is maguk­ban hordják. Nincs elvonatkoz­tatható, elvi szabály. Minden kapcsolat önmagáért „felel”. Ter­­­lületes s hajlékony gerincű em­bernek könnyen akadnak cimbo­rái. Igényes ember nehezebben barátkozik, mert nem éri be fel­színes fecsegéssel. Hisz abban, hogy a barátság az emberi kap­csolatok legnemesebbjei közül való, bizalmat kér s ad. A szólás, amely szerint az örök barátság ritkább, mint az örök szerelem, nem véletlenül szüle­tett. Az emberek mindig is haj­lottak arra, hogy ismeretségeiket összetévesszék a barátsággal, s amilyen gyorsan szimpatikusnak találják új ismerőseiket, olyan gyorsan kiábráduljanak belőlük. Felületes ember felületesen ítél, a bizalmatlan, a zárkózott pedig nemes érzéstől, a barátságtól fosztja meg magát. Lehet-e „ta­nulni" mindezt, vagy velünk szü­letett tulajdonságaink s a véletle­nek játszanak közre abban, ho­gyan alakulnak másokkal kap­csolataink? Igen, vannak, akik vonzzák a barátokat, akik tudnak vidámak és megértőek, a bajban készségesek, az örömben osztozók lenni. Az egyéni tulajdonságok nagy része azonban nem „önma­gától” van, hanem fokozatosan alakul ki, változik, hatás és köl­csönhatás következményeként. A magányos, megkeseredett ember sajnos nem ritka. Éppen az ilyenek szoktak azután zárt szívvel közeledni ahhoz, aki nem érdemes erre. Az újabb csalódás csak tovább nehezíti helyzetüket­, s éppen ezért legközelebb még kevésbé nézik meg, ki előtt nyí­lik meg szívük, értelmük. Ahogy nem ritka a mindenkivel barát­kozó, puszipajtáskodó ember sem. Az, aki víg adomákat mesél, tré­fát űz mindenből, s kámforrá vá­lik, ha baj van, ha segíteni kelle­ne. Tehát a középút? Az igényes mértéktartás! Tudjunk különb­séget tenni a ránk ragadó cimbo­ra s az önzetlen, személyiségün­ket tiszteletben tartó barát kö­zött! Ne traktáljuk legbensőbb családi gondjainkkal a presszóbe­li ismerőst, de kérjünk nyugod­tan tanácsot a minket s csalá­dunkat jól és hosszú ideje ismerő baráttól! Legyünk udvariasak az ismerőssel, de ha segítenünk kell, tapintat címén ne udvariaskod­­junk barátainkkal! A nyíltság, az őszinteség a barátság igazi mér­céje s próbája is egyben. M. O. HAJDÚ-BIHARI NAPL­Ó — 1969. DECEMBER 3.)

Next