Hajdú-Bihari Napló, 1969. december (26. évfolyam, 278-302. szám)
1969-12-25 / 299. szám
Tévéjegyzet Ünnepi készülődés mindenütt, természetesen a televízióban is. Ilyenkor, úgy hiszem, nem illik különösképpen szigorúnak, fürkészőnek, számonkérőnek lenni, hiszen a most elmúlt hét csak afféle pihentető előkészület volt a nagy karácsonyi és szilveszteri műsorhoz. Valami furcsa árapály jelenség különben is hűségesen kíséri a tévé munkáját. Ha az egyik héten magasra korbácsolják a színvonalhullámokat, a másikon bizton várhatjuk a gyors süllyedést. Most éppen elsimultak a hullámtaréjok, elapadtak a gazdag források, vagy talán csak erőt gyűjtöttek az év végi nagy megpróbáltatáshoz. Mindössze kétszer emelkedett a műsor önmaga általános színvonala fölé. Egyszer Vértessy Sándor, másik alkalommal pedig Ingmar Bergman jóvoltából. Vértessy debreceni mementója emlékezés volt, de bizonyíték is. Emlékezés az ország, a nemzet első boldog napjaira a szörnyű vérzivatar után, amilyet magyar, nem magyar, akárki még sohasem látott, hallott, érzett a történelem folyamán. Emlékezése volt ez azoknak is, akik akkor még nem is éltek, vagy éppen csak akkor eszméltek egy boldogabb világ első örömeire. S ez az újabb nemzedék a bizonyíték. Bizonyítéka annak, hogy nemcsak az akkori, de a mai Debrecennek is van mondanivalója az egész ország számára. Sokkal több, mint amennyit a műsorban hallottunk. De hát az idő korlátai egyben a lehetőségeknek is határt szabtak. Múlhatatlan, de nem pótolhatatlan hiányérzet. Tulajdonképpen Bergman filmje, az „Esik eső szerelmesekre” is egyfajta emlékezés. Visszahozta egy világhírű rendező első alkotói periódusának emlékeit, s bemutatta a társadalmi közöny, a kispolgári számítás művészi megjelenítésének egy olyan változatát, amelyet aktivitásra szólító erőben aligha lehet fölülmúlni. Igazán kár, hogy nem főműsorként vetítette a televízió, még akkor is, ha nagy tisztesség az éjszakai előadássorozat tagjának lenni. Bármelyik esti főműsorral ki lehetett volna cserélni. A közönség igen sokat nyert volna vele. Az igazi társadalomkritikára mindenképpen ez a film lett volna a jó példa, nem Gogol Háztűznézője. Az alkotók ugyan mindent megtettek, hogy előzeteseikkel (Rádióújság, a műsor előtti bevezető) kellőképpen felcsigázzák érdeklődésünket, de a műsorban sok mindennel adósaink maradtak. S adósunk maradt Gogol is. Csakhogy ő nem tehet arról, hogy darabjai közül épp ezt a kevéssé sikerültet választották ki filmesítésre, s épp ezt kiáltották ki remekműnek. A Holt lelkekből s a Revizorból ismert szatíra vitriolja itt kellemesen illatos kölnivízzé szelídült. Csípett ugyan egy kicsit, de a mérge elpárolgott. Nem jó darab, s a dramaturg (Mészöly Dezső) nem is bánt elég bátran a radírgumival. Hosszúra hagyta a bevezető részt, s így a rendezés alpári légycsapó trükkökkel volt kénytelen elhessenteni unalmunkat. Különben is sok volt a kergetőzés, ajtónak ütődés, hónaljak alatt bujkálás. Ami humoros volt, Káló Flórián, Nagy István, Szabó Ottó, Csala Zsuzsa figurája, az egyébként is kacagtató lett volna. Egyetlen egyszer izzott fel a parázs, a kérők érkezésének pillanataiban, amikor a nézők izgatottan várták, hogy mikor toppan be végre ismerősünk, Podkoljoszin-Szabó Ottó. A kamera azonban nem tudta követni az izgalom hullámzását. Szinte egy helyben állt, mintha egy rosszul sikerült színházi előadást fényképezett volna. Ez a merevség pedig a tévéjátékok mai szintjéhez viszonyítva óriási lépés — visszafelé. A mai „kínjainkat” megmosolyogtató férj-feleség párharcáról már tulajdonképpen semmi mondandónk sem maradt. A „Család ellen nincs orvosság” receptjeivel a kritikusnak nem sok dolga akadhat. A férjeknek s a feleségeknek kell eldönteniük, hogy használhatók-e valamelyest. Talán csak annyit, hogy az előzőnél ez a mostani jobban sikerült. A réginél az egyes részek között nem volt meg a hatásos kötőanyag, itt viszont Fehér Klára keretjátéka igazán mindent beleadott a nők érdekében. A szerzők cinkos, békítő mosolyokat akartak a házaspárok ajkára csalni. Ez volt egyetlen céljuk, s ezt — úgy hiszem — el is érték. Pálfy G. István „ Karácsony reggelre szépen , Karácsonyi játékok annak első napját vígan megtartsátok“ Hajdúdorogon — Karácsony estje volt, s a fehér hó bevilágította a falut. Ha az ember végignézett az utcán, a fák, házak, kerítések között- a forgó csillagok és a betlehemesek fényeit látta. Mindenfelé csapatok jártak, kicsinyek, nagyobbacskák, ifjak, legények, idősek énekeltek. Házról házra mentek, s prózában, énekben idézték, játszották, dicsőítették a betlehemi történetet. Csak úgy zengett Dorog! Csuda szép volt. Fenn az égen meg ragyogtak a csillagok ... Nagyszívű, kedves vendéglátóm, Marosvölgyi János meséli, a tovatűnt évtizedeket megidézve. A fiatalságát álmodta vissza. Kértem őt, részletesen, szövegszerűen is mondja el, miként is játszott a falu gyermeke és felnőttje karácsony ünnepén. Olykor meg-megakadt Marosvölgyi János — mit is mondanak a betlehemi királyok?, mit felel az angyal? —, mentegetőzve mondta ilyenkor: „Hát bizony már nagyon régen volt. ..” Kisegítette 84 éves édesanyja, máskor felesége, s amikor végképp nem sikerült tovább szőni a betlehemes játék szövegfonalát, átsietett a szomszédba, hívta Opre Györgyöt és feleségét meg Szojka Györgyöt. Közben beállított Bence néni, s végül egésszé tudtuk kerekíteni Hajdúdorog karácsonyi játékait, szokásait. Talán nincs az országban még egy hely, ahol ilyen folyamatosan, szinte minden generáció valamiképp kivette volna részét a karácsonyi játékból. Mint haladt a délután az estébe, úgy következtek, s váltották egymást a különböző korosztályok csapatai, téli misére hívta az embereket. Bundát, nagykendőt vettek magukra — a kicsinyek, a csillago „Most már hagyogatják“ — mondta Marosvölgyi János, amikor kérdeztem, élnek-e még ezek a szokások Dorogon. Van, van, de most már hagyogatják. Szerettem volna látni a gyermekek készülődését, s kértem János bátyám Gizella lányát, kísérjen el a faluba, hátha szerencsével járok. Kora délután indultunk el, este lett, mire a véletlen és a gyermekek kedvessége folytán megnézhettem Böthyéknél a karácsonyra való készülődést. A hat kislegény, Fodor Zoltán, Lugosi Zoltán, Orgonás Sándor, Böthy István, Kardos István és Varga Antal már három éve együtt betlehemeznek. Kérdem tőlük, ki a vezető. Egyöntetűen a kis Orgonás Sanyira mutatnak. Nyilatkozzon ő, mindannyiuk nevében is. — Miért te lettél a vezető? (Vigyázzállásban megállva, szép, értelmes magyarázatot ad.) — Mert enyém a betlehem. Én a bátyámtól kaptam, azelőtt ő járt vele. Mi hatan már három éve együtt vagyunk. Így november végétől hetente kétszer-háromszor összejövünk, próbáljuk az énekeket, közben új papírral rendbehozzuk a betlehem sérült részeit. A zseblámpaelemet még ezután szereljük be, ezzel világítunk. (A technika! Régen még gyertya volt.) Beöltöznek, s a nagyapák első világháborús kardjait csattogtatva elkezdik a betlehemezési próbát. Kamaszos hangon, mutálva énekelnek, sietnek a szöveggel, de arra nagyon figyelnek, hogy semmi akadás ne legyen. Néha még megmeglökik egymást, jelezvén: „Te jössz!”. Kedvemért és a maguk lelkiismeretességéből kétszer is végigkántálják. zok otthon maradtak, aludtak is már —, s a hideg téli éjszakában elindult a falu a templomba. — Többnyire nyolcadikosok vagytok. Jövőre folytatjátok-e a betlehemezést, aztán majd a kecskézést és a keringyálást? — kérdem a próba végeztével. „Nem.” — „Nem hiszem” — hallom mindenfelől. „Én Pestre megyek szobafestőnek” — „Én meg villanyszerelőnek” — „Én még nem tudom, mit csinálok.” Széthullik tehát a kis csoport. Megy mindenki arra, amerre szíve húzza. S már mostanában nem is az istenbe vetett hit, a karácsony misztériumának ünneplése tartotta össze ezeket a betlehemjátékosokat, hanem az a 6 800 forint, amelyet egy este megkerestek. Beszámolójukból eredendő élményként én ezt hallottam ki. Késő este van, amikor Böthyéktől elköszönünk. A hóval borított legelőn visz át az utunk. Kísérőm, Gizella, az ötödéves egyetemi halgató, továbbfűzi a napi beszélgetést: „Bizony már én sem tudom ezeket a szövegeket, énekeket. Néha apámtól, nagyanyámtól hallottam. Gyermekkorom felejthetetlen pillanatai, a nagymamánál töltött karácsonyesték, amikor jöttek a csillagosok, betlehemesek, kecskések. Ámultam az áhítatos, szent énekeken, örvendeztem a mókákon. De hát ez már elmúlt, egyre inkább csak az emlékezetekben és a szívekben él. Mígnem egy szép napon onnan is kihullik, és a jövőnek holt anyaggá válik a könyvekben, fényképeken, a magnetofonszalagon.” Ropog a friss hó a lábunk alatt, a messziben a házak ablakai világítanak. Az égen csillagok fénylenek ... Ablonczy László A „kis morzsák“ és a csillagosok 24-én a legkisebbek kezdték, akik még iskolába se jártak. Még világosan, 2 óra körül indultak a gyerkőcök. Nem volt semmi kellékük, csak hárman-négyen összeálltak, bekopogtak a szomszédokhoz, ismerősökhöz, és elszavalták: „Én kis morzsa gyenge rózsa. Sose jártam iskolába, Mégis tudo- azt a verset, Hogy a Jézus ma született” Hogy a jókívánságok megfogantak-e? Nem gondolt senki arra. A pillanat öröme minden mást feled-Kaptak a háziaktól néhány fillért, aztán továbbálltak. Úgy 4 óra tájban indultak a csillagjárók. Már sötétedett, így hát a szitából összeeszkábált, bibliai képekkel díszített csillag belsejébe gyertyát tettek. Járták a házakat, bekopogtak: „Szabad-e istent dicsérni?” Amikor a háziak kiszóltak: „Szabad”, beljebb kerültek énekelvén a Betlehemben történteket. Aztán minden jót kívántak a háziaknak: tetett. Süteményt, ennivalót kaptak a csillagos jókívánók, majd tovább mentek a szomszédos házba. A kicsinyek nyomában. „Karácsony reggelre szépen virradjatok! Annak első napját vígan megtartsátok! Azt üzente néktek a kis Jézuskátok” A betlehemesek 6 óra körül követték őket. Szigorúan a lakóhely körzetében és a kerületben, mert Dorogon a kerületek szigorúan elkülönültek egymástól. A 13—16 éves fiúk, mint ahogyan más vidéken, falvakban is, beöltöztek. Süvegszerű koronát tettek fejükre, fehér szoknyát — a nagymama alsó szoknyáját? — vettek fel, a vállon keresztbe szalagot feszítettek, derekukra övét, S elkezdődött a játék. A pásztorok is belépnek, most már hárman dicsérik Jézus születését, majd a kirajtó csengővel. És hatan elindultak, vitték a kivilágított betlehemi jászolt. Hierarchia szerint rendeződött a kis csapat. Az angyalnak öltözött — rendszerint a legidősebb — volt a vezető, aztán a három királyok, s ketten — a legfiatalabbak — a betlehemet fogták a két oldalán. Kinn az udvaron vagy a tornácon megállva, az angyalvezér előre ment, s bebocsátást kért irályok is betérnek a házba, s egy kis dialógban tanúsítják a kisded megszületését. Végezetül az angyal jókívánsága következik: „Engedelmet kérek, hogy ide beléptem. Nemcsak magam vagyok, társaim is vannak . „Följött már az égnek ragyogó csillaga, Arany kerekével az eget vágtatja. Addig az én pennám sem szűnik meg kezembe. Míg áldást nem kérek e ház népére aztán következik a fizetség, egy bor is járt, némi pénzt is kaptak is harapnivaló, nekik már egy kis a misztériumjátékosok. Kecskések és „kóringyálók“ Aki már megemberesedett, restellt betlehemezni járni. Udvarolt is, így hát vaskosabb tréfálkozás, újabb játék illett éveihez, természetéhez. A 18—20 éves legények kecskézni jártak. Mi is volt a kecskézés? Egy botra fából készített kecskeálarcot rögzítettek, csattogó fogakkal. A kecskemozgató legény derékban meggörnyedve arcát a kecskeálarchoz erősítette, hátára bundát terítettek. S az „öreg pásztor” (bajuszt ragasztott magának, kucsma, juhászbunda volt rajta, kezében csengős bot) vezetésével elindultak a közpásztorok meg a „kecske”. Szarván sok szép szalag díszelgett, mert annak volt igazán becsülete, amelyen több tucat pántlika is lobogott. A kecskét terelgető pásztorok oda mentek, ahova udvaroltak. Az öreg pásztor vitte a szót. „Szabad-e bemutatni a kecskét?” — kérdezte a háziaktól, s amikor megengedték, bement a „kecske”, utána a többiek. Karácsony lévén ők is magasztalták az ünnepet: „Ej, víg juhászok, pásztorok, Serkendeznek a források, Bel gyönyörű ez az éjjel, Bárcsak tekintsetek széjjel. ..” Ezután következett a vígság! Tréfás kérdésekkel provokálták a „kecskét”. Ilyenekkel: „Gedukám, szereted a mákos babájkát?”, „Gedukám, szereted-e a jó bort?”, „Hát a szép lányokat?” Hogyne szerette volna! Válaszként a „geduka” igenlően rázta fejét, meg a fogát csattogtatta többértelmű éhségét bizonyítván. De nemcsak párbeszéd folyt. Ha már a kedves lány házában jár, egy kis tréfával jelezte vágyait is. A kecske próbálta a lányt a bunda alá beölelni. S hogy sikerült-e? Hát hogyne sikerült volna! Hiszen mindketten akarták! Egy kis látszati ellenkedés után a lányka örömmel engedte magát behúzni a bunda alá egy-két csókra. A háziak is tréfálkoztak ám! Igyekeztek leleplezni a „kecskét”. Ami abból állott, hogy próbálták a bundát lefordítani róla. Nagy szégyen volt, ha netán sikerült. A mókázás végeztével ettek, ittak a legények, időztek még néhány percig, aztán minden jót kívánva elköszöntek. 10—11 tájban, éjszaka, indult az utolsó csapat, a felnőtteké. A keringyálók. Szomszédok, komák összeálltak, s körbejárták a kerületet. Szólt a tárogató, s a zengő ének a messzibe hangzott: „örvendezzünk, ó emberek ...” Közben megszólalt a harang. Éj 9 HÉT FILMJEI? A CSENDŐR NŐSÜL Louis de Funés, a híres Steropez-i csendőrök őrmestere újabb kalandra vezényli egységét. Ismét van a filmben szerelem, üldözés, lehetetlen helyzetek sokasága. A könnyed szórakozás, a kacagás filmje nagy közönségsiker lesz. December 25-től 27-ig az Apolló mozi délelőtti műsorán szerepel, a Meteorban 25-től 28-ig, a Vígben pedig 25-től 31-ig vetítik. A varázsló Az ünnepi műsor másik filmje egyaránt szól kisgyermekeknek és felnőtteknek. A népszerű Csilicsala bácsi és a gyermekkorunkat idéző Balogh Gyuszi története azért elsősorban a gyermekek és fiatalok körében arat majd kacagtató sikert, a felnőtteknek pedig majd eszébe juttatja a régi szép időket. Az Apolló mozi 24-től 28-ig vetíti délutáni adásban, 29-től 31-ig délelőtti műsorban és a1-es előadáson láthatjuk a filmet, a Meteor moziban pedig 29-től 31-ig kerül vászonra. A VANÁZMÓ Simes széletvisiny vidám magyar■ «UtmSi'fi ti TttUb« || «w i PAl/tSTHY GYÖRGY L 5 HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1969. DECEMBER 25.