Hajdú-Bihari Napló, 1970. április (27. évfolyam, 76-100. szám)
1970-04-02 / 77. szám
ÉVÉJEGYZET Nyolcból hét Régi történeteket mai megvilágításba helyezni, elhíresült figurákat új köntösbe bújtatni többnyire hálás feladat, S legalább annyira veszélyes. Vészi Endre csak az előbbit mérlegelte, amikor - régebbi színdarabját tévére írva - a Don Quijote-témával jelentkezett. Már az is kérdéses, szükség volt-e a lejárt lemezzel próbálkoznia (annak idején a színházban is mérsékelt siker kísérte a darabot). Mivel új, s főként eredeti játékra nem futotta erejéből, be kellett érnünk a látottal, amiben az író Cervantesen túl önmagát is bőven ismétli. S ez a nagyobb baj. Nem vitás: Cervantes sápadt hőse örökifjú, minden korban akadnak álmot öncsalással valónak tartó, szélmalomdöngető figurák. Vészi viszont egyszerre két búsképű lovagot idézett, akik a kiagyalt történetben botladozva bizonyos magvas gondolatokat akartak közvetíteni. Nem kisebb dologról lett volna itt szó, mint az igaz és a hamis örökellentétéről, sőt: a személyiség önmagával , való azonosságáról. Pirandello erősebb, Szerb Antal gyengébb hatásán kívül e darab semmit sem mutatott, fent feltételezett eszmék kidolgozatlanságáról nem is beszélve. Az ügyetlenül - és értelmetlenül - anakronisztikus díszletek, a sejtésekre épített zavaros események végképp arról győznek meg, hogy Dömölky János rendezőt ezért a munkáért kevesen irigyelhetik. Hasonlóan a jobb sorsra érdemes Koltai Jánost meg a többi szereplőt, akik szintén feszengtek a rosszul szabott szerepekben. Talán csak Szemes Mari érezte jól magát mint Dulcinea, neki köszönhetjük az előadás kellemes perceit. Ugyancsak halovány filmecske a több részre szabdalt „Őrjárat az égen", amelynek harmadik folytatását adták. Úgy vélem, nemcsak az egész esik szét részekre, de maguk a részek is. Az epizódok esetlegesek, papírízűek, pedig a téma - ahogy mondani szokták - sok lehetőséget ígér. A légvédelem bizonyára legérdekesebb területe a honvédségnek, ahol fokozottan érvényesülnek a pozitív emberi tulajdonságok: a hivatástudat, a bátorság és így tovább. Ebből a különös, vonzó világból csak reklámsnitteket kapunk, a sikerekkel, kudarcokkal zajló itteni életből nekünk csak mesterkélt fordulatok, melodrámát idéző jelenetek jutnak. Talán ha Molnár Géza író és Mihályfi Imre rendező megpróbálták volna sűríteni az anyagot, kevesebb látványosságra és több valósághűségre törekedtek volna, akkor a nézőknek is több örömük telne a filmsorozatban. Ahogy például - jóllehet egészen más műfaj - örömmel néztük Mádi Szabó Gábor rövidségében is tartalmas, változatos versműsorát. A művész ezúttal nemcsak kitűnően versmondónak, hanem biztos ítéletű szerkesztőnek bizonyult. Szerencsés volt a sok közelkép, segítségükkel - túl a hallgatáson - szinte olvastuk is a költői sorokat: minden szót külön tükrözött az emberi arc. S ha már a jobb műsoroknál tartok, egy mondat erejéig hadd örüljek a Maugham-storynak, amely legutóbb rangot adott a „Novellairodalom gyöngyszemei” című igen szürke összeállításnak. A kétnapos ünnep programjából egy magyar és egy külföldi műsort nem hagyhatok szó nélkül. A televízió és az operettszínház közös gálaestje bizony nem emelkedett az esztrádműsorok színvonala fölé. Maigret felügyelő legújabb esete aligha keltett valakiben izgalmat. George Simenon valószínűleg nem is erre törekedik. Csendesebb, szürkébb, reálisabb krimit akar, mint sok kollégája. Közelebbit a hétköznapokhoz. Sajnos, e tisztes szándék olykor kifejezetten unalmas filmeket eredményez. Mint amilyen a mostani volt.**» A hosszú, nyolcnapos héten hét este adott műsort a televízió. Nagy feladat ez, akárhogy nézzük. Még szerencse, hogy a hétből egyszer vendégek siettek szerkesztőink segítségére. Ez volt az igazán jelentős televíziós esemény: a Szovjet Televízió estje. A „vendégjátékokban” rendszerint a teljesség igénye lappang: sokféle műfajt kell néhány órába sűríteni, számos témát kell érinteni, hogy minél színesebb kép kerekedjék az adott országról. Nos, a szovjet tévések jól megfeleltek ennek az igénynek. A gazdag válogatásból mindössze két részletet emelnék ki. Az egyik fesztiválnyertes kisfilm („Tavaszi eső”-re javították a címét), a másik a Moszkvai Nagyszínházról készült. A műsortípus kerete azonban hovatovább sablonossá válik, érdemes lenne másfajta megoldásokon töprengeni. Kőhalmi J. Ferenc A Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskola tanárainak jubileumi hangversenye Gondosan előkészített, szép műsorú kamaraesttel emlékezett a Zeneművészeti Szakközépiskola a 25 éves történelmi sorsfordulóra. Műsoron a 25 év magyar zeneszerzőinek — csaknem kivétel nélkül ennek a negyedszázadnak terméséből való — művei szerepeltek. A hangverseny első számaként — mintegy mottó jelleggel — Szabó Ferenc Felszabadult melódiák c. zongoraműve hangzott el. Ez a tíz kis hangulatképre tagolódó sorozat első felében (Ajánlás, Este a Dunánál, Éjjel..., Hajnali tűnődés, Tavaszi szél) természeti képeket, második felében (Női mosoly, Szerelmes nóta, Dózsa unokája, Elmélkedés, Szánt a traktor) emberi portrékat, viszonylatokat fest ismert magyar népdalok nyomán, karakterében és stílusában meglehetősen változatos eszközökkel. Darányi Lajosnak sikerült jól öszszefogni, egységbe foglalni és sikeres előadásban megszólaltatni ezt a felszabadulásunk 10. évfordulójára (1955) megtett művet. Kodály három katonadalát (a Magyar Népzene 10 füzetből álló sorozatból, amelyet a szerző 1932- ben fejezett be): Doberdói dal..., Arról alul..., Katona vagyok én... Peták Fridolin a drámai effektusokat jól kiaknázó, rokonszenves előadásában hallhatta a közönség, Darányi Lajos stílusosan alkalmazkodó kíséretével. A műsor első felének befejező száma Hajdú Mihály Szonáta hegedűre és zongorára c. műve volt. 1958-ban mutatta be ezt a művet Budapesten Kiss Vilmos Péter. Most is ő játszotta, míg a zongoraszólamot K. Tóth Mária látta el. Friss, lendületes, különösen a mű utolsó tételében nagy indulati töltésű interpretálásukkal nagy közönségsikert arattak. Maga a szonáta nem hatol túlságosan mélyre, de igen jól hangzó, folklór elemekben gyökerező tematikájú, kiegyensúlyozott formavilágú, feltétlenül muzikális fogantatású alkotás. A szünet utáni első szám Hidas Frigyes nagy sikerű, ismert, de mindannyiszor szívesen hallott Oboaversenye volt, amelyet Kányási József adott elő kiválóan. Külön elismerés illeti K. Tóth Máriát, aki „beugróként” vállalkozott a zongoraszólam ellátására és azt kitűnően oldotta meg. Számuk az ünnepi est egyik legsikeresebb programpontja volt. A sikert Szilágyi Istvánnak sikerült fokoznia, Ránki György II. zongoraszonátájának briliáns előadásával. A mű teljesen modern hangvételű, helyenként dzsesszes hatásokkal. A kifejezőeszközök pontos megragadása, az értelmezés szuggesztív biztonsága kiemelkedő sikert hozott mind a szonátának, mind az előadóművésznek. Természetes, hogy az adott hangversenyteremben értő és aktív publikuma van az ilyen zenének, de elengedhetetlen feltétel a hű tolmácsolás is. A szűnni nem akaró tapsokra, a zárótételt meg kellett ismételni. A hangverseny befejező száma Sárközy István érdekes ritmus-, szín- és harmóniai kombinációkban bővelkedő Sonata da camera c. műve volt (1965) Szabó Antal (fuvola) és Straky Tibor (zongora) előadásában, amelynek korrekt, kifogástalan, hatásos megszólaltatása méltó befejezése volt az ünnepi hangulatú, nagysikerű jubileumi estnek. Zsadon Antal A Szemtől szembe után ismét egy új magyar film idézi a második világháború végét, az ellenállási mozgalmat. Az Arc egy részről a megalkuvást, a cselekvésről lemondó báránytömeg viselkedését, más részről a halált, az önfeláldozást is vállaló szenbeszegülést, tenni és segíteniakarást, ezek lélektani összetevőit vizsgálja, izgalmasan, gondolatgazdagon. Zolnay Pál filmjének főszerepét a főiskolás Zala Márk alakítja, a többi fontos szerepekben Szirtes Ádámot, Drahota Andreát, Mensáros Lászlót és a debreceni illetőségű Cserhalmi Györgyöt láthatjuk. A filmet bemutatja a Víg délután április 2-től 6-ig, az Apolló délelőtt 2-től 4-ig, a klinikai mozi 3-án és 4-én, a Meteor 5-től 8-ig, a Horváth Árpád 6-án és 7-én. „Ha valaha szolgálta film a történelmet, úgy ez a film gazdag és élő példa erre. Szép munka, annak a felszabadító háborúnak szigorú elemzése, amelyet a vietnami nép két nemzedéke vív a szabadságért és az igazságért. Feltétlenül látni kell!” - írja egy tekintélyes nyugati lap a Vietnam amerikai szemmel c. filmről. Bemutatják a Meteorban április 2-től 4-ig, az Apollóban délután 4-én és 5-én háromnegyed 4-kor, délelőtt 6-tól 8-ig, a Horváth Árpád 5-én, a Víg délután 6-tól 8-ig és a klinikai mozi 7-én játssza. Görög tragédiák szellemét, világát idézi a román-olasz koprodukcióban készült dráma, a Sadoveanu-regény filmadaptációja, A balta. Vetítik az Apollóban délután április 2-től 5-ig, a Horváth Árpádban 2-án és 3-án, a klinikai moziban 5-én. A Művész mozi április 2-án és 3-án az Egy férfi és egy nő című Lelouchfilmet játssza, 4-én és 5-én A tűzön nincs átkelés című szovjet film, a méltán dicsért alkotás kerül bemutatásra. *A HÉT FILMJEI* 1 ARD VIETNAM AMERIKAI SZEMMEL Spanyol rapszódia BALETTBEMUTATÓ A CSOKONAI SZÍNHÁZBAN MAURICE RAVEL (1875—1937) a modern zeneirodalom egyik kiváló mestere. Fejlődésének kezdeti szakaszában Debussy volt rá nagy hatással, később azonban önálló utakra tért. Rendkívüli muzikalitása, hallatlan technikai felkészültsége, bravúrosan hangszerelt zenekari művei csakhamar ismertté tették nevét hazájában s később világszerte. A modern balettben is jelentős szerepet játszik művészete. „Daphnisz és Chloé”, „La Vales" és „Bolero” című balettjei világhírűek. Zeneesztéták és muzsikusok szerint „alkotásainak egyik legjellemzőbb sajátossága: a színhatások káprázatosan gazdag tűzijátéka”. Ez a meghatározás talán legjobban a SPANYOL RAPSZÓDIA cínű zenekari művére illik, mely a színek és illatok páratlanul életteljes hangulatképe. A mű hangversenydobogóinkon már több ízben felcsendült) sőt a debreceni MÁV Filharmonikus Zenekar egyik budapesti vendégszereplése alkalmával elő is adta a példája annak is, hogy a szerző milyen mesterien tudja a lehető legrövidebbre fogni mondanivalóját. Ezúttal a SPANYOL RAPSZÓDIA mint táncköltemény került színre Debrecenben. A színház vezetősége az Állami Operaház tagját, Barkóczy Sándort bízta meg vendégként a mű színpadra állításával, koreográfiájának megtervezésével és betanításával. A spanyol életkép — izgató és érzéki hangszínezésű zene — négy tételből állírott szöveg nem állt rendelkezésre, így az együttes számára a koreográfus foglalta össze a zenei tételek táncban megformálandó és általa elképzelt mondanivalóját, tartalmát, illetve a hangulati — érzelmi állapot lényegét: egy lány szerelmi vágyakozását, párkeresését, csalódásait, végül szerelmi partnerének megtalálását. A bemutatón a Spanyol rapszódia nagy sikert aratott a zsúfolásig telt nézőtér közönsége előtt. A lenyűgöző muzsika, a pompás színpadkép — nyíltszíni tapssal fogadta a közönség — oly módon összeforrott a tánccal, hogy arról csak az őszinte elismerés hangján lehet szólni. Barkóczy kitűnően gazdálkodott a nem nagy létszámú színházi balettegyüttes térbeli mozgatásával, ez egyik nagy érdeme, koreográfiájának is. Gondos és értő módon a fő feladatokat az együttes legjobban képzett táncosaira bízta, de a balettkar minden egyes tagját ügyesen foglalkoztatta — tételenként mások és mások kaptak szerepet — s így a lelkes ensemble művészi képességeit bizonyítani tudta. A főszerepben táncoló Malonyay Nani szép, és a tőle már régebben megszokott szakmailag kifogástalan tánctudása mellett kifejezőkészségének gazdagodását bizonyította, csakúgy, mint partnerei, akik közül elsősorban Lakatos Károly, Papp József és Őry Tibor, valamint Szente Ernő nevét kell kiemelnünk. Szólni kell Sterba Zsuzsa kultúrált szerepléséről, Kaszás Annáról, aki mint próbavezető is eredményes munkát végzett. A szépen fejlődő Bánszky Rózsa mellett meg kell említeni Magyar Mária és Pethő Zsuzsa, valamint Stahl Endre és Nemes Lajos nevét is. Elismerés illeti a MÁV Filharmonikus Zenekar tagjait, a vezénylő Mossóczy Vilmos karmestert, valamint a zenei asszisztensként közreműködő Halász Ildikót. A díszleteket és ruhákat Gyarmathy Ágnes, a maszkokat Zakar István tervezte. Az együttes bebizonyította, hogy rangos feladat, értő és tehetséges vezetés esetén izgalmasan szépet tud alkotni, szakmailag is odafigyelést érdemlően képes helytállni. A színház vezetősége az önálló balett színre vitelével annak a törekvésnek is kifejezést adott, hogy — kellő érdeklődés esetén — a balettkarnak a jelenleginél még nagyobb, még izgalmasabb feladatokat is szívesen adna. H. N. Kiosztották az idei Ybl-díjakat A Magyar Építőművészek Szövetségének székházában szerdán délután Bondor József építésügyi és városfejlesztési miniszter adta át az idei Ybl-díjakat a hazai építészetben kimagasló sikereket elért építészeknek, tervezőknek. Az Ybl-díj első fokozatával tüntették ki Mikolás Tibort (Debreceni Tervező Vállalat) a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem kémia I. épületeinek tervezéséért és dr. Reischl Antalt (Budapesti Műszaki Egyetem) a lakóháztervezés egyetemi oktatásában elért eredményeiért, és az építészetben kifejtett sokoldalú tevékenységéért. Az Ybl-díj második fokozatát kapta Farkas Ipoly (IPARTERV) és Nagy József (IPARTERV) a tuzséri 1000 vagonos könnyűszerkezetű almatároló, Mányoky László és Bedécs Sándor (KÖZTI) a balatonfüredi Marina-szálló tervezéséért, valamint Vinkovits István (VÁTTI) a Szeged nyugati városrész részletes rendezési tervének elkészítéséért és többéves városrendezési tevékenységéért. Az Ybl-díj harmadik fokozatát kapta Mandel Tamás (LAKÓTERV) Tatabánya városközpontjának, Szabó Iván (TTI) a szombathelyi Zsisszálló, Tokár György (IPARTERV) budapesti ipari üzemek szociális épületeinek és Tolnay Lajos (KÖZTI) a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem könyvtárépületének tervezéséért. (MTI) A RÁDIÓ MELLEI! A nagy negyedszázados jubileumot köszöntők között négy hangjáték képviseli a magyar hangjátékirodalmat. Közülük hármat húsvét körül mutatott be a rádió. Sikerrel? A sikerre való törekvést mindenesetre nem tagadhatjuk meg a szerzőktől. (A harmadik futó.) A vízbe fúló utolsó pillanataiban állítólag végiggondolja egész életét. A jó négyszáz méteres futó ötven másodpercig fut. A fordított arányosság alapján az ötven másodperc talán elég az emlékképek korlátozott számú váltakozására. Az emlékképek elmondatására Sós Györgynek háromnegyed órára van szüksége. Számon kérhetjük a szerzőtől ezt az időeltolódást? Aligha, hiszen akkor a hangjáték lényegét tennénk semmissé. Mint ahogy azt sem kérhetjük számon, hogy a szerző — laikus megjegyzéseiből legalábbis ez derült ki — sohasem futott versenyszerűen. A hangjáték nem valóság, hanem művészet, s az anakronizmusok akár elő is segíthetik a jelképes mondanivaló maradéktalan kifejtését, de csak akkor, ha a jelképrendszer áttételes, hibátlan vonalvezetésű. Ám hiába a nemzedékek zökkenőmentes változásának igénye, a sportversenyre épülő jelképrendszer túlságosan direkt, erőltetett. Az általánosságban igaz végkövetkeztetés felől visszanézve tűnik hamisnak a légkör érzékeltetése, részletezőnek az emlékképek leírása, egyedinek, s csaknem érdektelennek a harmadik futó küzdelme. „A jó váltás az, ha a bot nem veszi észre, hogy más kéz veszi át" — mondatja egyik alakjával Sós György. Igaza lehet. Ezért is meglepő, hogy elfeledte azt, hogy a jó hangjáték az, ha a hallgató nem veszi észre a „csináltságot”. (Ki beszél?) Szakonyi Károly régebbi kitűnő hangjátékában, az „Albérlet és filodendron”-ban tűnt fel az a magányban fulladozó vénkisasszony, aki életteli epizódfigurából most főszereplővé lépett elő. Ez nem feltétlenül baj, legfeljebb eggyel több figyelmeztetést kapunk együtt is, külön-külön is felelősek vagyunk a magányosokért. De Szakonyit utolérte a hangjátékírók végzete, a terjengősség. Locsogóöregasszonyának megbocsátjuk a bőbeszédűséget, neki már kevésbé. Elfeledve a „kevesebb több lett volna” aranyszabályát, túlmagyarázta, szinte a szájunkba rágta, s ezzel degradálta súlyos mondanivalóját. Hangjátékát a témában való otthonossága, a színészek — elsősorban Kiss Manyi — odaadó munkája emelte Sós darabja, de nem az átlag fölé. (Tetemrehívás.) Végre vérbeli, valódi — ha nem is igazi — rádiódarab! Persze, Mesterházi Lajos előnnyel startolt. Témája közvetlenül is kapcsolódik elmúlt 25 évünkhöz, ráadásul Szelényi Ottó történetét már írásban is feldolgozta. Azt hiszem, a jellegzetes értelmiségi sors ábrázolásának érdemes többször is nekirugaszkodni. Már csak azért is, mert nem kevesebbről van szó, mint arról, hogyan éljünk lehetőségeinkkel, hogyan hidaljuk át a vágy és valóság közötti szakadékot? A tehetséges építész csak oroszlánkörmeit mutogatta. A német megszállás idején, az ötvenes években kitért a cselekvés elől. A harmadik utat választotta, ami nincs. Színvallás helyett várt, s a várakozás egyenlő a megalkuvással. Az eredmény? Társai a nagy mű dicsérete helyett már csak elvetélt tehetségéről kesereghetnek. Átélik tragédiáját? Hogyne élnék át, amikor ők maguk is tragikus helyzetük feloldásával próbálkoznak. És az életben maradott tetemrehívók elfojtott gondolatai napvilágra kerülnek. Noha tehetségtelenebbek Szelényi Ottónál, élnek szűkös lehetőségeikkel. Kompromisszumot kötnek annak érdekében, hogy legalább tehessenek valamit: a nagy művet ők sem alkotják meg, de alkotnak! Mesterházi megmutatja az alkotó emberek két útját: a meddő kivárás és az aprópénz-alkalmazkodás alternatíváit. A probléma felvázolása egyértelmű, érzékeltetése szemléletes, de úgy vélem, nem végleges. Az izgalmas téma — amelynek eddigi megközelítése átlagon felüli novellát, de nem igazi novellát, átlagon felüli hangjátékot, de nem igazi hangjátékot eredményeztek — regény után kiált. Addig is, amíg Mesterházi Lajos — vagy más — megírja ezt a fontos regényt, örüljünk, hogy a rádió felismerte a téma jelentőségét, s lehetőséget adott az alkotó értelmiség dilemmájának érzékeltetésére. Zöldi László HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ , 1970. ÁPRILIS 2.)