Hajdú-Bihari Napló, 1970. április (27. évfolyam, 76-100. szám)

1970-04-02 / 77. szám

ÉVÉJEGYZET Nyolcból hét Régi történeteket mai megvilágítás­ba helyezni, elhíresült figurákat új kön­tösbe bújtatni többnyire hálás feladat, S legalább annyira veszélyes. Vészi Endre csak az előbbit mérlegelte, ami­kor - régebbi színdarabját tévére írva - a Don Quijote-témával jelentkezett. Már az is kérdéses, szükség volt-e a lejárt lemezzel próbálkoznia (annak ide­jén a színházban is mérsékelt siker kí­sérte a darabot). Mivel új, s főként eredeti játékra nem futotta erejéből, be kellett érnünk a látottal, amiben az író Cervantesen túl önmagát is bőven is­métli. S ez a nagyobb baj. Nem vitás: Cervantes sápadt hőse örökifjú, minden korban akadnak álmot öncsalással való­nak tartó, szélmalomdöngető figurák. Vészi viszont egyszerre két búsképű lo­vagot idézett, akik a kiagyalt történet­ben botladozva bizonyos magvas gondo­latokat akartak közvetíteni. Nem ki­sebb dologról lett volna itt szó, mint az igaz és a hamis örök­­ellentétéről, sőt: a személyiség önmagával , való azonos­ságáról. Pirandello erősebb, Szerb Antal gyengébb hatásán kívül e darab semmit sem mutatott, fent feltételezett eszmék kidolgozatlanságáról nem is beszélve. Az ügyetlenül - és értelmetlenül - anakronisztikus díszletek, a sejtésekre épített zavaros események végképp ar­ról győznek meg, hogy Dömölky János rendezőt ezért a munkáért kevesen iri­gyelhetik. Hasonlóan a jobb sorsra ér­demes Koltai Jánost meg a többi sze­replőt, akik szintén feszengtek a rosszul szabott szerepekben. Talán csak Szemes Mari érezte jól magát mint Dulcinea, neki köszönhetjük az előadás kellemes perceit. Ugyancsak halovány filmecske a több részre szabdalt „Őrjárat az égen", amelynek harmadik folytatását adták. Úgy vélem, nemcsak az egész esik szét részekre, de maguk a részek is. Az epi­zódok esetlegesek, papírízűek, pedig a téma - ahogy mondani­­ szokták - sok lehetőséget ígér. A légvédelem bizo­nyára legérdekesebb területe a honvéd­ségnek, ahol fokozottan érvényesülnek a pozitív emberi tulajdonságok: a hiva­tástudat, a bátorság és így tovább. Eb­ből a különös, vonzó világból csak rek­lámsnitteket kapunk, a sikerekkel, ku­darcokkal zajló itteni életből nekünk csak mesterkélt fordulatok, melodrámát idéző jelenetek jutnak. Talán ha Mol­nár Géza író és Mihályfi Imre rendező megpróbálták volna sűríteni az anya­got, kevesebb látványosságra és több valósághűségre törekedtek volna, akkor a nézőknek is több örömük telne a film­sorozatban. Ahogy például - jóllehet egészen más műfaj - örömmel néztük Mádi Szabó Gábor rövidségében is tartalmas, válto­zatos versműsorát. A művész ezúttal nemcsak kitűnően versmondónak, hanem biztos ítéletű szerkesztőnek bizonyult. Szerencsés volt a sok közelkép, segít­ségükkel - túl a hallgatáson - szinte olvastuk is a költői sorokat: minden szót külön tükrözött az emberi arc. S ha már a jobb műsoroknál tartok, egy mondat erejéig hadd örüljek a Maugham-storynak, amely legutóbb ran­got adott a „Novellairodalom gyöngy­szemei” című igen szürke összeállítás­nak. A kétnapos ünnep programjából egy magyar és egy külföldi műsort nem hagyhatok szó nélkül. A televízió és az operettszínház közös gálaestje bizony nem emelkedett az esztrádműsorok színvona­la fölé. Maigret felügyelő legújabb esete alig­ha keltett valakiben izgalmat. George Simenon valószínűleg nem is erre töre­kedik. Csendesebb, szürkébb, reálisabb krimit akar, mint sok kollégája. Köze­lebbit a hétköznapokhoz. Sajnos, e tisz­tes szándék olykor kifejezetten unal­mas filmeket eredményez. Mint ami­lyen a mostani volt.**» A hosszú, nyolcnapos héten hét este adott műsort a televízió. Nagy feladat ez, akárhogy nézzük. Még szerencse, hogy a hétből egyszer vendégek siettek szerkesztőink segítségére. Ez volt az iga­zán jelentős televíziós esemény: a Szovjet Televízió estje. A „vendégjáté­kokban” rendszerint a teljesség igénye lappang: sokféle műfajt kell néhány órába sűríteni, számos témát kell érin­teni, hogy minél színesebb kép kereked­jék az adott országról. Nos, a szovjet té­vések jól megfeleltek ennek az igénynek. A gazdag válogatásból mindössze két részletet emelnék ki. Az egyik fesztivál­nyertes kisfilm („Tavaszi eső”-re javí­tották a címét), a másik a Moszkvai Nagyszínházról készült. A műsortípus kerete azonban hovatovább sablonossá válik, érdemes lenne másfajta megoldá­sokon töprengeni. Kőhalmi J. Ferenc A Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskola tanárainak jubileumi hangversenye Gondosan előkészített, szép mű­sorú kamaraesttel emlékezett a Ze­neművészeti Szakközépiskola a 25 éves történelmi sorsfordulóra. Mű­soron a 25 év magyar zeneszerzői­nek — csaknem kivétel nélkül en­nek a negyedszázadnak terméséből való — művei szerepeltek. A hangverseny első számaként — mintegy mottó jelleggel — Sza­bó Ferenc Felszabadult melódiák c. zongoraműve hangzott el. Ez a tíz kis hangulatképre tagolódó so­rozat első felében (Ajánlás, Este a Dunánál, Éjjel..., Hajnali tűnődés, Tavaszi szél) természeti képeket, második felében (Női mosoly, Sze­relmes nóta, Dózsa unokája, Elmél­kedés, Szánt a traktor) emberi portrékat, viszonylatokat fest is­mert magyar népdalok nyomán, karakterében és stílusában megle­hetősen változatos eszközökkel. Darányi Lajosnak sikerült jól ösz­­szefogni, egységbe foglalni és sike­res előadásban megszólaltatni ezt a felszabadulásunk 10. évfordulójára (1955) megtett művet. Kodály hár­om katonadalát (a Magyar Népzene 10 füzetből álló sorozatból, amelyet a szerző 1932- ben fejezett be): Doberdói dal..., Arról alul..., Katona vagyok én... Peták Fridolin a drámai ef­fektusokat jól kiaknázó, rokonszen­ves előadásában hallhatta a közön­ség, Darányi Lajos stílusosan alkal­mazkodó kíséretével. A műsor első felének befejező száma Hajdú Mihály Szonáta he­gedűre és zongorára c. műve volt. 1958-ban mutatta be ezt a művet Budapesten Kiss Vilmos Péter. Most is ő játszotta, míg a zongora­szólamot K. Tóth Mária látta el. Friss, lendületes, különösen a mű utolsó tételében nagy indulati töl­tésű interpretálásukkal nagy kö­zönségsikert arattak. Maga a szo­náta nem hatol túlságosan mélyre, de igen jól hangzó, folklór ele­mekben gyökerező tematikájú, ki­egyensúlyozott formavilágú, feltét­lenül muzikális fogantatású alkotás. A szünet utáni első szám Hidas Frigyes nagy sikerű, ismert, de mindannyiszor szívesen hallott Oboaversenye volt, amelyet Kányá­­si József adott elő kiválóan. Külön elismerés illeti K. Tóth Máriát, aki „beugróként” vállalkozott a zongo­raszólam ellátására és azt kitűnően oldotta meg. Számuk az ünnepi est egyik legsikeresebb programpontja volt. A sikert Szilágyi Istvánnak sike­rült fokoznia, Ránki György II. zongoraszonátájának briliáns elő­adásával. A mű teljesen modern hangvételű, helyenként dzsesszes hatásokkal. A kifejezőeszközök pontos megragadása, az értelmezés szuggesztív biztonsága kiemelkedő sikert hozott mind a szonátának, mind az előadóművésznek. Termé­szetes, hogy az adott hangverseny­­teremben értő és aktív publikuma van az ilyen zenének, de elenged­hetetlen feltétel a hű tolmácsolás is. A szűnni nem akaró tapsokra, a zárótételt meg kellett ismételni. A hangverseny befejező száma Sárközy István érdekes ritmus-, szín- és harmóniai kombinációkban bővelkedő Sonata da camera c. mű­ve volt (1965) Szabó Antal (fuvola) és Straky Tibor (zongora) előadásá­ban, amelynek korrekt, kifogásta­lan, hatásos megszólaltatása méltó befejezése volt az ünnepi hangula­tú, nagysikerű jubileumi estnek. Zsadon Antal A Szemtől szembe után ismét egy új magyar film idézi a második világhá­ború végét, az ellenállási mozgalmat. Az Arc egy részről a megalkuvást, a cselekvésről lemondó báránytömeg viselkedését, más részről a halált, az ön­­feláldozást is vállaló sze­nbeszegülést, tenni­ és segítenia­karást, ezek lélektani összetevőit vizsgálja, izgalmasan, gon­dolatgazdagon. Zolnay Pál filmjének főszerepét a főiskolás Zala Márk alakít­ja, a többi fontos szerepekben Szirtes Ádámot, Drahota Andreát, Mensáros Lászlót és a debreceni illetőségű Cser­halmi Györgyöt láthatjuk. A filmet be­mutatja a Víg délután április 2-től 6-ig, az Apolló délelőtt 2-től 4-ig, a klini­kai mozi 3-án és 4-én, a Meteor 5-től 8-ig, a Horváth Árpád 6-án és 7-én. „Ha valaha szolgálta film a törté­nelmet, úgy ez a film gazdag és élő pél­da erre. Szép munka, annak a felszaba­dító háborúnak szigorú elemzése, ame­lyet a vietnami nép két nemzedéke vív a szabadságért és az igazságért. Feltétle­nül látni kell!” - írja egy tekintélyes nyugati lap a Vietnam amerikai szem­mel c. filmről. Bemutatják a Meteorban április 2-től 4-ig, az Apollóban dél­után 4-én és 5-én háromnegyed 4-kor, délelőtt 6-tól 8-ig, a Horváth Árpád 5-én, a Víg délután 6-tól 8-ig és a kli­nikai mozi 7-én játssza. Görög tragédiák szellemét, világát idézi a román-olasz koprodukcióban készült dráma, a Sadoveanu-regény filmadaptációja, A balta. Vetítik az Apollóban délután április 2-től 5-ig, a Horváth Árpádban 2-án és 3-án, a kli­nikai moziban 5-én. A Művész mozi április 2-án és 3-án az Egy férfi és egy nő című Lelouch­­filmet játssza, 4-én és 5-én A tűzön nincs átkelés című szovjet film, a méltán di­csért alkotás kerül bemutatásra. *A HÉT FILMJ­EI* 1 ARD VIETNAM AMERIKAI SZEMMEL Spanyol rapszódia BALETTBEMUTATÓ A CSOKONAI SZÍNHÁZBAN MAURICE RAVEL (1875—1937) a modern zeneirodalom egyik kiváló mestere. Fejlődésének kezdeti sza­kaszában Debussy volt rá nagy ha­tással, később azonban önálló utak­ra tért. Rendkívüli muzikalitása, hallatlan technikai felkészültsége, bravúrosan hangszerelt zenekari művei csakhamar ismertté tették nevét hazájában s később világszer­te. A modern balettben is jelen­tős szerepet játszik művészete. „Daphnisz és Chloé”, „La Vales" és „Bolero” című balettjei világhírűek. Zeneesztéták és muzsikusok sze­rint „alkotásainak egyik legjellem­zőbb sajátossága: a színhatások káprázatosan gazdag tűzijátéka”. Ez a meghatározás talán legjobban a SPANYOL RAPSZÓDIA cín­ű zene­kari művére illik, mely a színek és illatok páratlanul életteljes hangu­latképe. A mű hangversenydobogóinkon már több ízben felcsendült) sőt a debreceni MÁV Filharmonikus Ze­nekar egyik budapesti vendég­­szereplése alkalmával elő is adta a példája annak is, hogy a szerző mi­lyen mesterien tudja a lehető leg­rövidebbre fogni mondanivalóját. Ezúttal a SPANYOL RAPSZÓ­DIA mint táncköltemény került színre Debrecenben. A színház ve­zetősége az Állami Operaház tagját, Barkóczy Sándort bízta meg ven­dégként a mű színpadra állításával, koreográfiájának megtervezésével és betanításával. A spanyol életkép — izgató és érzéki hangszínezésű zene — négy tételből áll­­írott szö­veg nem állt rendelkezésre, így az együttes számára a koreográfus fog­lalta össze a zenei tételek táncban megformálandó és általa elképzelt mondanivalóját, tartalmát, illetve a hangulati — érzelmi állapot lénye­gét: egy lány szerelmi vágyakozá­sát, párkeresését, csalódásait, végül szerelmi partnerének megtalálását. A bemutatón a Spanyol rapszódia nagy sikert aratott a zsúfolásig telt nézőtér közönsége előtt. A­ lenyű­göző muzsika, a pompás színpad­kép — nyíltszíni tapssal fogadta a közönség — oly módon összeforrott a tánccal, hogy arról csak az őszin­te elismerés hangján lehet szólni. Barkóczy kitűnően gazdálkodott a nem nagy létszámú színházi balett­együttes térbeli mozgatásával, ez egyik nagy érdeme, koreográfiájá­nak is. Gondos és értő módon a fő feladatokat az együttes legjobban képzett táncosaira bízta, de a ba­lettkar minden egyes tagját ügye­sen foglalkoztatta — tételenként mások és mások kaptak szerepet — s így a lelkes ensemble művészi ké­pességeit bizonyítani tudta. A főszerepben táncoló Malo­­nyay Nani szép, és a tőle már ré­gebben megszokott szakmailag ki­fogástalan tánctudása mellett kife­jezőkészségének gazdagodását bizo­nyította, csakúgy, mint partnerei, akik közül elsősorban Lakatos Ká­roly, Papp József és Őry Tibor, va­lamint Szente Ernő nevét kell ki­emelnünk. Szólni kell Sterba Zsu­zsa kultúrált szerepléséről, Kaszás Annáról, aki mint próbavezető is eredményes munkát végzett. A szé­pen fejlődő Bánszky Rózsa mellett meg kell említeni Magyar Mária és Pethő Zsuzsa, valamint Stahl Endre és Nemes Lajos nevét is. Elismerés illeti a MÁV Filharmonikus Zene­kar tagjait, a vezénylő Mossóczy Vilmos karmestert, valamint a ze­nei asszisztensként közreműködő Halász Ildikót. A díszleteket és ru­hákat Gyarmathy Ágnes, a maszko­kat Zakar István tervezte. Az együttes bebizonyította, hogy rangos feladat, értő és tehetséges vezetés esetén izgalmasan szépet tud alkotni, szakmailag is odafigye­lést érdemlően képes helytállni. A színház vezetősége az önálló ba­lett színre vitelével annak a törek­vésnek is kifejezést adott, hogy — kellő érdeklődés esetén — a balett­karnak a jelenleginél még nagyobb, még izgalmasabb feladatokat is szí­vesen adna. H. N. Kiosztották az idei Ybl-díjakat A Magyar Építőművészek Szövet­ségének székházában szerdán dél­után Bondor József építésügyi és városfejlesztési miniszter adta át az idei Ybl-díjakat a hazai építészet­ben kimagasló sikereket elért épí­tészeknek, tervezőknek. Az Ybl-díj első fokozatával tün­tették ki Mikolás Tibort (Debreceni Tervező Vállalat) a Debreceni Kos­suth Lajos Tudományegyetem ké­mia I. épületeinek tervezéséért és dr. Reischl Antalt (Budapesti Mű­szaki Egyetem) a lakóháztervezés egyetemi oktatásában elért eredmé­nyeiért, és az építészetben kifejtett sokoldalú tevékenységéért. Az Ybl-díj második fokozatát kapta Farkas Ipoly (IPARTERV) és Nagy József (IPARTERV) a tuzséri 1000 vagonos könnyűszerkezetű al­matároló, Mányoky László és Be­­décs Sándor (KÖZTI) a balatonfü­redi Marina-szálló tervezéséért, va­lamint Vinkovits István (VÁTTI) a Szeged nyugati városrész részletes rendezési tervének elkészítéséért és többéves városrendezési tevékeny­ségéért. Az Ybl-díj harmadik fokozatát kapta Mandel Tamás (LAKÓTERV) Tatabánya városközpontjának, Sza­bó Iván (TTI) a szombathelyi Zsis­szálló, Tokár György (IPARTERV) budapesti ipari üzemek szociális épületeinek és Tolnay Lajos (KÖZTI) a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem könyvtárépüle­tének tervezéséért. (MTI) A RÁDIÓ MELLEI! A nagy negyedszázados jubileumot köszöntők között négy hangjáték kép­viseli a magyar hangjátékirodalmat. Közülük hármat húsvét körül mutat­ott be a rádió. Sikerrel? A sikerre való tö­rekvést mindenesetre nem tagadhatjuk meg a szerzőktől. (A harmadik futó.) A vízbe fúló utol­só pillanataiban állítólag végiggondolja egész életét. A jó négyszáz méteres futó ötven másodpercig fut. A fordított ará­nyosság alapján az ötven másodperc ta­lán elég az emlékképek korlátozott szá­mú váltakozására. Az emlékképek el­­mondatására Sós Györgynek háromne­gyed órára van szüksége. Számon kér­hetjük a szerzőtől ezt az időeltolódást? Aligha, hiszen akkor a hangjáték lénye­gét tennénk semmissé. Mint ahogy azt sem kérhetjük számon, hogy a szerző — laikus megjegyzéseiből legalábbis ez derült ki — sohasem futott versenysze­rűen. A hangjáték nem valóság, hanem művészet, s az anakronizmusok akár elő is segíthetik a jelképes mondanivaló maradéktalan kifejtését, de csak akkor, ha a jelképrendszer áttételes, hibátlan vonalvezetésű. Ám hiába a nemzedékek zökkenőmentes változásának igénye, a sportversenyre épülő jelképrendszer túlságosan direkt, erőltetett. Az általá­nosságban igaz végkövetkeztetés felől visszanézve tűnik hamisnak a légkör ér­zékeltetése, részletezőnek az emlékké­pek leírása, egyedinek, s csaknem ér­dektelennek a harmadik futó küzdelme. „A jó váltás az, ha a bot nem veszi ész­re, hogy más kéz veszi át" — mondatja egyik alakjával Sós György. Igaza le­het. Ezért is meglepő, hogy elfeledte azt, hogy a jó hangjáték az, ha a hall­gató nem veszi észre a „csináltságot”. (Ki beszél?) Szakonyi Károly régebbi kitűnő hangjátékában, az „Albérlet és filodendron”-ban tűnt fel az a magány­ban fulladozó vénkisasszony, aki élet­teli epizódfigurából most főszereplővé lépett elő. Ez nem feltétlenül baj, leg­feljebb eggyel több figyelmeztetést ka­punk­ együtt is, külön-külön is felelő­sek vagyunk a magányosokért. De Sza­­konyit utolérte a hangjátékírók végze­te, a terjengősség. Locsogó­­öregasszo­nyának megbocsátjuk a bőbeszédűséget, neki már kevésbé. Elfeledve a „keve­sebb több lett volna” aranyszabályát, túlmagyarázta, szinte a szájunkba rág­ta, s ezzel degradálta súlyos mondani­valóját. Hangjátékát a témában való otthonossága, a színészek — elsősorban Kiss Manyi — odaadó munkája emelte Sós darabja, de nem az átlag fölé. (Tetemrehívás.) Végre vérbeli, valódi — ha nem is igazi — rádiódarab! Per­sze, Mesterházi Lajos előnnyel startolt. Témája közvetlenül is kapcsolódik el­múlt 25 évünkhöz, ráadásul Szelényi Ottó történetét már írásban is feldol­gozta. Azt hiszem, a jellegzetes értel­miségi sors ábrázolásának érdemes többször is nekirugaszkodni. Már csak azért is, mert nem kevesebbről van szó, mint arról, hogyan éljünk lehetősé­geinkkel, hogyan hidaljuk át a vágy és valóság közötti szakadékot? A tehetséges építész csak oroszlán­­körmeit mutogatta. A német megszállás idején, az ötvenes években kitért a cse­lekvés elől. A harmadik utat válasz­totta, ami nincs. Színvallás helyett várt, s a várakozás egyenlő a megalkuvás­sal. Az eredmény? Társai a nagy mű dicsérete helyett már csak elvetélt te­hetségéről kesereghetnek. Átélik tragé­diáját? Hogyne élnék át, amikor ők ma­guk is tragikus helyzetük feloldásával próbálkoznak. És az életben maradott tetemrehívók elfojtott gondolatai nap­világra kerülnek. Noha tehetségtelenebbek Szelényi Ot­tónál, élnek szűkös lehetőségeikkel. Kompromisszumot kötnek annak érde­kében, hogy legalább tehessenek vala­mit: a nagy művet ők sem alkotják meg, de alkotnak! Mesterházi megmu­tatja az alkotó emberek két útját: a meddő kivárás és az aprópénz-alkal­mazkodás alternatíváit. A probléma fel­vázolása egyértelmű, érzékeltetése szem­léletes, de úgy vélem, nem végleges. Az izgalmas téma — amelynek eddigi megközelítése átlagon felüli novellát, de nem igazi novellát, átlagon felüli hangjátékot, de nem igazi hangjátékot eredményeztek — regény után kiált. Addig is, amíg Mesterházi Lajos — vagy más — megírja ezt a fontos regényt, örüljünk, hogy a rádió felismerte a té­ma jelentőségét, s lehetőséget adott az alkotó értelmiség dilemmájának érzé­keltetésére. Zöldi László HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ , 1970. ÁPRILIS 2.)

Next