Hajdú-Bihari Napló, 1970. június (27. évfolyam, 127-151. szám)

1970-06-03 / 128. szám

JÓ kezdeményezés Újvároson Április elején adták át rendel­tetésének Balmazújvároson a he­lyi Lenin Termelőszövetkezet, va­lamint az általános fogyasztási és értékesítő szövetkezet közös vál­lalkozását, a „Jó barát” éttermet. Alig telt el másfél hónap az üzlet megnyitása óta, a kitűnő konyhá­járól ismert étterem híre eljutott már Debrecenbe és a szomszédos megyékbe is. Külön étterem, magyaros terem és kerthelyiség várja a helybelie­ket és az átutazókat. Jóleső érzés a figyelmes és előzékeny kiszol­gálás. Az asztalok ízlésesen meg­terítve s a bőséges választék min­den igényt kielégít. Naponta háromszázötven előfi­zetéses ebédet szállítanak innen a termelőszövetkezet három üzem­egységébe. A tagok az étel minő­ségével elégedettek. Van külön feldolgozó üzeme is a vendéglőnek. Naponta tizen­­négy-tizenöt sertést dolgoznak fel. Itt készítik a különféle szalonna­féleségeket, a kolbászt, a kötözött és nyers sonkát. A fogyasztási szövetkezet két hentesüzletét mindennap ellátják friss sertés­hússal. Készítményeikből szállí­tanak Budapestre, Miskolcra, Debrecenbe és még sorolhatnánk. Dicséretre méltó ez a jó kez­deményezés Balmazújvároson. Ezzel is hozzájárulnak a lakosság ellátásának javításához. B. S. Készül az ízletes ebéd Folyik a munka a feldolgozóüzemben tollat jegyzett KEZEK Megyek az utcán, könnyű reggel van. Még csípősnek is lehetne mon­dani az időt, dehát a május párá­ja már olyan szívszorítóan szivá­rog elő a fagyosszentek köpenye alól, hogy az ember hajlandó meg­bocsátani ezt a késői kitavaszodást is. Meg aztán a csupa sablonos kellékek - a virágok, a lombok - mégiscsak kivirultak s ez az egész élet - ettől vagy mástól? - meg­telik finom borzongással. Fiatalokat kerülök ki, fiatalok, elöl lépek oldalra. Nem, nem ha­ragszom, s még csak nem is doho­gok rájuk. Istenem? Ők most azt sem tudják, hogy rajtuk kívül má­sok is vannak e világon, ők csak most magukról tudnak, ők csak most arról a szótlanságról tudnak, ami köréjük nő, amiben a belső szívhangok küldik a titkos és sa­játságos rendszerű morzejeleket. Kezüket összekulcsolják, ujjaik egymásba kapcsolódnak. A kezek néma játéka most minden májusi reggel. Kezek. Fiúk és lányok kezei. A fiatalság örök szimbólum világa, minden pillanatban összefogva a múltat a jövővel. Széppé viszont a jelen csodája teszi Az, ahogyan egymást meglelik, ahogyan egy­mást megkeresik. Észre se veszem, s valahol a tu­dat mélyén verssorok indulnak. Ezek: „Szentségtelen kézzel fo­gom ez áldott, szentséget oltárt, ezt is lágy kacsát, de ajkam e két piruló zarándok, jóvá teszi s bű­nöm feloldja csak.” S aztán vá­laszként ez: ..Zarándok a kezed mivégre bántod, hisz jámbor áhitat volt az egész­ A szent kezét is ille­ti zarándok, és csókoló­dzik akkor kézve kéz" Igen így hangzott Shakespeare örökéletű remekében, a két fiatal veronai szerelmesről. S ma séta hangzik másként, ma sincs több vagy kevesebb csodája. De annyi mindig van, annyi mindig marad, hogy megtalálják egymást erre a néma pantomimre, erre az ős-szer­­tartású hallgatag játékra.­ ­ Nem is olyan régen a moziban láttam egy filmet. Amerikaiak ké­szítették Vietnamról. Megdöbbentő volt. A háború, a halál, a szenve­dés, az emberi kiszolgáltatottság persze mindig megdöbbentő. S nemcsak fizikai drasztikuma miatt. A lélek sérülései fájnak leginkább. S abban a filmben is kezeket láttam egészen közelről. Kezeket, amelyek görcsösen szorították a fegyvert. Ujjakat, amelyek elhúzták a ravaszt. Embereket, akik védeke­ző mozdulatukban mindig a kezük­kel könyörögtek. Történelmünk sajnos tele van ez­zel a drámával is. A háború drá­májával, amelyben a kéz elfelejt­kezett küldetéséről, amelyben a kéz megtagadta emberi hivatását. A golyókat is kezek készítik, az atom­bombát is kezek készítették. És kezek feszültek neki a haláltáborok magasfeszültségű szögesdrótjainak. És kezek markoltak bele a földbe, amikor a kin, a szenvedés végig­­rándult rajtuk. A hadüzeneteket s az ultimátu­mokat is kezek írják alá. Azzal az oktalan és cinikus analfabétizmus­sal, amely az írástudás fölényes rándutásaiban eleve odaszámolja, odatervezi a népek millióinak egy­hangú keresztjeit. Mint Vietnamban, min' Kambod­zsában . . . " Kaszálják a debreceni parkokat. Megállok egy utca szegleténél, s né­zem a munkát. Két erős férfi tesz­­vesz, suhogtatják a kaszát, neki­­hajlanak a rendnek. Szép napos idő van­­ ritka pil­lanata a mai tavasznak. A főnöke végigtáncol a hajlított acélon, s aztán újból bezsön a fű, muzsikál­nak a szálak, halk, sikoltással hul­lanak egymásra. A park körül autók, az arasz­nyi zöld szinte alig látszik a szür­ke betonágyban. Hullámzik, váltó­dik az áradat, a város megszokott ritmusa, pezsgése ad keretet ennek a köznapi jelenetnek. Erre az egész, már-már szinte mesebeli szertartásra valójában csak én fi­gyelek. A két idős férfira, ahogyan hajlanak, ahogyan előredőlnek, ahogyan mozdul a kezük. Igen a kezük. .Erős, nehéz, ki­munkált, a kasza nyelén, a kasza kaccsán erősödött, s már elnyűtt férfikezük van. Meg hány szerszám­nyelén. Meg hány munkamozdulat­ban formálódott. Mert az ember olyan, hogy amíg él, amíg moz­dulni tud, addig talál elfoglaltsá­got a kezének. Javít, szeret, ás, gyalul, gyümölcsöt nemesít, szóval teszi a dolgát, mert munka nélkül olyan az ember, mint a madár szárnyak nélkül." Az emeli a ma­gasba, az húzza a végtelenség felé. S ahhoz, hogy a magasba érhet­tünk, kellettek ezek a kaszát forga­tó férfikezek is. Kellett az évszá­zadok tanulsága, kellett az évezre­dek tapasztalata. Hogy kifinomod­jék a kezünk, hogy a szellem kipal­­lérozódjék a munka minden érdes­ségén.­ ­ Van Illyés Gyulának egy költe­ménye, amelyben a kezek himnu­szát mondja el. A vers örökéletű, minden kőtáblánál maradandóbb beszéd. Történelmi adalék azokról az emlékekről, amelyek városaink tenyérnyi rejtekhelyein itt-ott még felvillannak. Ideáljaink változhat­nak, a fejlődés emberi lényegünk­ből következik. De h a kezek, ha tiszta szándék mozgatja, mindig a milliók javát szolgálják . . . (b. i.) . HAJDÍJ-BIHARI NA­PLÓ — 1970. JÚNIUS 3. MÁTÉ GYÖRGY: FEJEZETEK Indokína múltjából • HÁRMAS KERESZTELŐ ÉS BÚCSÚ Vietnam legszebb tengeröble, a Leszál­ló Sárkány Vize, amelynek partjára az ábrándozó kedvű francia­ gyarmatosítók oly szívesen építették villáikat, ugyancsak kivette részét a háborúból. A tengerből kiemelkedő egyik távoli sziklazátonyon a ritkán odatévedő utas kis temetőt talál. Nagy, fehér kőkereszt körül sok apró fe­hér síremlék, rajtuk a rettenetes felirat: „Meghaltak Franciaországért”. Ugyan, szegény kis francia fiatalemberek, mit is tehettek hazájukért ezeken, a Párizstól legalább tízezer kilométerre emelkedő tengeri kőszörnyeken. Dalolva szálltak annak idején hajóra, valahol Marseille­­ben, gyors visszatérést ígérve ■ a parton maradt hozzátartozónak. És ennyi maradt belőlük. Kis kereszt egy elhagyott záto­nyon . . . A mai francia hivatalos történetírás nagy elismeréssel emlékezik meg azokról a kereskedőkről és hittérítőkről, akik megnyitották egykor a francia gyarmato­sítók útját Dél-Kínában, Vietnamban, Kambodzsában és Laoszban. Marco Polo velencei utazó 1280-ban, Odorio de Por­­demone franciskánus szerzetes 1320-ban járt már ezen a földön. Évszázadokkal az úttörők után Franciaország mellett már a terjeszkedési vágyában minden áldozatra hajlandó Portugália, Anglia és Hollandia is érdeklődött az értékes vietnami és kam­bodzsai kikötők iránt. Az ottani népek azonban hol egymástól függetlenül, hol összefogva megakadályozták a végérvé­nyes hódításokat. Franciaország végülis az egymással küzdő trónkövetelőknek adott anyagi és katonai segítség útján, a XIX. század hajnalán, jelentős befolyás­ra tett szert mindhárom országban. Adran püspöke, a hajós diplomata Pig­­neau, az őrnagy-orvos Desperles, az épí­tész Lebrun a francia forradalom idősza­kában belső tanácsadója lett a vietnami Nguyen-dinasztiának. A Nguyenek előbb bérbe adták kikötőiket a franciáknak, el­fogadták csapataikat, majd 1862 és 1883 között elismerték Franciaország katonai és politikai hatalmát is Vietnamban. A had­sereg megelenésével egyidejűleg a katoli­kus egyház a lelkeket, az indokínai bank a zsebeket, a diplomácia a fejeket dolgoz­ta meg a hátországban. Mire a hazájuk függetlenségét szerető vietnamiak kijóza­nodtak, már késő volt: „francia védnök­ség” alá kerültek. A francia hódítók 1863 és 1907 között, ugyancsak ravaszkodás és erőszak segítségével megkaparintották Kambodzsát és 1884 és 1893 között Laoszt is. Még be sem fejezték a leigázást, 1887- ben egyetlen gyarmattá egyesítették és ,,Indokíná”-nak nevezték el a három or­szágot. Az utóbbi hetekben gyakran, jobb ki­fejezés híján felújított „Indokína" - meg­jelölés is ezekből az időkből származik. A francia hódítók találták ki. Az „indo­kínai” gyűjtőfogalom hirdetői szerint az ott élő törzseknek nem is volt joguk ön­álló nemzeti létre, így tette rá kezét az országra a mohó imperialista Franciaország és alakította át azon nyomban, egyes részeit a maga tá­madó céljaira. A „kultúra hordozói” sok, felbecsülhetetlen értékű műkincset pusztí­tottak el a hódító háborúk során. Közel egy évszázadon át hordták el Indokína termékeit, bordélyba cipelték gyönyörű asszonyait. Amit építettek, maguknak épí­tették. Az európai negyedekben vietnami csak cselédként vagy ágyasként lakhatott. A francia „kultúrmisszió” egyik hírhedt és jellemző esete: André Malraux, a vi­lághírű író és miniszter századunk húszas éveiben szerződést kötött európai műke­reskedőkkel, hogy Kambodzsa őserdejé­ből nagy értékű kincseket hoz át Euró­pába, persze csillagászati összegek ellené­ben. Meg is szervezte a nagy expedíciót. Minden különös nehézség nélkül eljutott Angkor Tom templomvárosába. Ott össze­szedte a X. századból származó legszebb khmer szobrokat, kocsira rakta azokat és elindult a zsákmánnyal a kikötő felé. A khmer lakosság azonban nem tisztelte sem Malraux mester hívét, sem nemzeti hova­tartozását. Fülönfogta az európai „kultúr­­misszió” e letéteményesét. Malraux min­den tiltakozása ellenére visszavette tőle Kambodzsa nemzeti kincseit és visszahe­lyezte azokat eredeti helyükre, az őser­dőbe. Laoszban is furcsa módon „civilizált” Franciaország. Az ötvenes években az or­szágban egyetlen orvos működött, az is a királyi család beteg tagjait gyógyította. Kórház persze egy sem volt. A gyarmato­sítók szerették a varázslókat, akik tudat­lanságba tartották és babonákkal rémítet­ték a népet. Ez is biztosította laoszi ural­mukat és egyben a felsőbbrendű faj tu­datát erősítette meg bennük. A francia gyarmatosítás 90 évét szaka­datlan lázadások kísérték Vietnam, Kam­bodzsa és Laosz területén egyaránt. De a francia imperialisták jelentős erőket tar­tottak indokínai garnizonjaikban, amelyek mindig úrrá tudtak lenni a helyi lázadá­sokon. A gyarmatosítás azonban megteremtette rövid idő alatt saját, sírásóját is. A nagy szállítási költségek miatt Franciaország Vietnamban és Kambodzsában is kényte­len volt bizonyos iparosítást folytatni. Ezzel megszületett a vietnami és kambod­zsai munkásosztály. A munkások egy ré­sze Franciaországba ment dolgozni, hogy ott elsajátítsa a korszerű nagyipar munka­­módszereit és több keresetre tegyen szert. Ezeknek a munkásoknak egy csoportja kapcsolatba lépett a francia kommunis­tákkal és a Kínai Kommunista Pártban fejlődött, forradalmi szellemű munkások­kal együtt 1930-ban, Ho Si Minh vezeté­sével megalakította az Indokínai Kom­munista Pártot. Ez a párt, megalakulása óta hirdette, hogy e térség népei csak úgy lehetnek igazán szabadok, ha összefog­nak egymással a francia gyarmatosítók el­len, nemzeti függetlenségükért, a demok­ratikus szabadságjogokért, a szocialista irányú fejlődésért folyó harcukban. Franciaország a második világháború elején súlyos vereséget szenvedett a fa­siszta német-japán szövetségesektől. Sze­repét az indokínai gyarmaton japán vette át, amely kegyetlenül elnyomta a három nép nemzeti szabadságtörekvéseit. A fa­siszta erők vereségével a japán hadse­reg is szétesett. Ennek nyomán Vietnam 1940. szeptember 2-án, Laosz október 12-én kivívta függetlenségét. Az új erőre kapott francia imperializmus azonban új háborút robbantott ki Indokínában. A franciabarát Bao Daj császár trónra juttatásával az indokínai népek egymás ellen uszításával vissza akarta állítani hatalmát. Ez a „piszkos” rablóháború újra össze­kovácsolta e térség népeit. Az Indokínai Kommunista Párt kezdeményezésére 1931 márciusában Vietnam a Patet Lao (Laosz) és Kambodzsa nemzeti erői megalakítot­ták az Indokínai Népek Egységes Nem­zeti Frontját. Ez a szövetség oly erős volt, hogy az Amerika és Anglia által segített Franciaország sem bírt vele. A francia hadsereg Die Bien Phunál elszen­vedett veresége után Franciaország tár­gyalóasztalhoz kényszerült. 1954-ben össze­ült a sokat idézett genfi értekezlet. Ezzel­­ ér­ véget a francia uralom „Indokínában". (Következik: 3. Még egy „civilizá­tor” Amerika) Az egykori Indokínában még most is az ősi települési formában élnek (Laosz) (szerző felv.)

Next