Hajdú-Bihari Napló, 1970. június (27. évfolyam, 127-151. szám)
1970-06-03 / 128. szám
JÓ kezdeményezés Újvároson Április elején adták át rendeltetésének Balmazújvároson a helyi Lenin Termelőszövetkezet, valamint az általános fogyasztási és értékesítő szövetkezet közös vállalkozását, a „Jó barát” éttermet. Alig telt el másfél hónap az üzlet megnyitása óta, a kitűnő konyhájáról ismert étterem híre eljutott már Debrecenbe és a szomszédos megyékbe is. Külön étterem, magyaros terem és kerthelyiség várja a helybelieket és az átutazókat. Jóleső érzés a figyelmes és előzékeny kiszolgálás. Az asztalok ízlésesen megterítve s a bőséges választék minden igényt kielégít. Naponta háromszázötven előfizetéses ebédet szállítanak innen a termelőszövetkezet három üzemegységébe. A tagok az étel minőségével elégedettek. Van külön feldolgozó üzeme is a vendéglőnek. Naponta tizennégy-tizenöt sertést dolgoznak fel. Itt készítik a különféle szalonnaféleségeket, a kolbászt, a kötözött és nyers sonkát. A fogyasztási szövetkezet két hentesüzletét mindennap ellátják friss sertéshússal. Készítményeikből szállítanak Budapestre, Miskolcra, Debrecenbe és még sorolhatnánk. Dicséretre méltó ez a jó kezdeményezés Balmazújvároson. Ezzel is hozzájárulnak a lakosság ellátásának javításához. B. S. Készül az ízletes ebéd Folyik a munka a feldolgozóüzemben tollat jegyzett KEZEK Megyek az utcán, könnyű reggel van. Még csípősnek is lehetne mondani az időt, dehát a május párája már olyan szívszorítóan szivárog elő a fagyosszentek köpenye alól, hogy az ember hajlandó megbocsátani ezt a késői kitavaszodást is. Meg aztán a csupa sablonos kellékek - a virágok, a lombok - mégiscsak kivirultak s ez az egész élet - ettől vagy mástól? - megtelik finom borzongással. Fiatalokat kerülök ki, fiatalok, elöl lépek oldalra. Nem, nem haragszom, s még csak nem is dohogok rájuk. Istenem? Ők most azt sem tudják, hogy rajtuk kívül mások is vannak e világon, ők csak most magukról tudnak, ők csak most arról a szótlanságról tudnak, ami köréjük nő, amiben a belső szívhangok küldik a titkos és sajátságos rendszerű morzejeleket. Kezüket összekulcsolják, ujjaik egymásba kapcsolódnak. A kezek néma játéka most minden májusi reggel. Kezek. Fiúk és lányok kezei. A fiatalság örök szimbólum világa, minden pillanatban összefogva a múltat a jövővel. Széppé viszont a jelen csodája teszi Az, ahogyan egymást meglelik, ahogyan egymást megkeresik. Észre se veszem, s valahol a tudat mélyén verssorok indulnak. Ezek: „Szentségtelen kézzel fogom ez áldott, szentséget oltárt, ezt is lágy kacsát, de ajkam e két piruló zarándok, jóvá teszi s bűnöm feloldja csak.” S aztán válaszként ez: ..Zarándok a kezed mivégre bántod, hisz jámbor áhitat volt az egész A szent kezét is illeti zarándok, és csókolódzik akkor kézve kéz" Igen így hangzott Shakespeare örökéletű remekében, a két fiatal veronai szerelmesről. S ma séta hangzik másként, ma sincs több vagy kevesebb csodája. De annyi mindig van, annyi mindig marad, hogy megtalálják egymást erre a néma pantomimre, erre az ős-szertartású hallgatag játékra. Nem is olyan régen a moziban láttam egy filmet. Amerikaiak készítették Vietnamról. Megdöbbentő volt. A háború, a halál, a szenvedés, az emberi kiszolgáltatottság persze mindig megdöbbentő. S nemcsak fizikai drasztikuma miatt. A lélek sérülései fájnak leginkább. S abban a filmben is kezeket láttam egészen közelről. Kezeket, amelyek görcsösen szorították a fegyvert. Ujjakat, amelyek elhúzták a ravaszt. Embereket, akik védekező mozdulatukban mindig a kezükkel könyörögtek. Történelmünk sajnos tele van ezzel a drámával is. A háború drámájával, amelyben a kéz elfelejtkezett küldetéséről, amelyben a kéz megtagadta emberi hivatását. A golyókat is kezek készítik, az atombombát is kezek készítették. És kezek feszültek neki a haláltáborok magasfeszültségű szögesdrótjainak. És kezek markoltak bele a földbe, amikor a kin, a szenvedés végigrándult rajtuk. A hadüzeneteket s az ultimátumokat is kezek írják alá. Azzal az oktalan és cinikus analfabétizmussal, amely az írástudás fölényes rándutásaiban eleve odaszámolja, odatervezi a népek millióinak egyhangú keresztjeit. Mint Vietnamban, min' Kambodzsában . . . " Kaszálják a debreceni parkokat. Megállok egy utca szegleténél, s nézem a munkát. Két erős férfi teszvesz, suhogtatják a kaszát, nekihajlanak a rendnek. Szép napos idő van ritka pillanata a mai tavasznak. A főnöke végigtáncol a hajlított acélon, s aztán újból bezsön a fű, muzsikálnak a szálak, halk, sikoltással hullanak egymásra. A park körül autók, az arasznyi zöld szinte alig látszik a szürke betonágyban. Hullámzik, váltódik az áradat, a város megszokott ritmusa, pezsgése ad keretet ennek a köznapi jelenetnek. Erre az egész, már-már szinte mesebeli szertartásra valójában csak én figyelek. A két idős férfira, ahogyan hajlanak, ahogyan előredőlnek, ahogyan mozdul a kezük. Igen a kezük. .Erős, nehéz, kimunkált, a kasza nyelén, a kasza kaccsán erősödött, s már elnyűtt férfikezük van. Meg hány szerszámnyelén. Meg hány munkamozdulatban formálódott. Mert az ember olyan, hogy amíg él, amíg mozdulni tud, addig talál elfoglaltságot a kezének. Javít, szeret, ás, gyalul, gyümölcsöt nemesít, szóval teszi a dolgát, mert munka nélkül olyan az ember, mint a madár szárnyak nélkül." Az emeli a magasba, az húzza a végtelenség felé. S ahhoz, hogy a magasba érhettünk, kellettek ezek a kaszát forgató férfikezek is. Kellett az évszázadok tanulsága, kellett az évezredek tapasztalata. Hogy kifinomodjék a kezünk, hogy a szellem kipallérozódjék a munka minden érdességén. Van Illyés Gyulának egy költeménye, amelyben a kezek himnuszát mondja el. A vers örökéletű, minden kőtáblánál maradandóbb beszéd. Történelmi adalék azokról az emlékekről, amelyek városaink tenyérnyi rejtekhelyein itt-ott még felvillannak. Ideáljaink változhatnak, a fejlődés emberi lényegünkből következik. De h a kezek, ha tiszta szándék mozgatja, mindig a milliók javát szolgálják . . . (b. i.) . HAJDÍJ-BIHARI NAPLÓ — 1970. JÚNIUS 3. MÁTÉ GYÖRGY: FEJEZETEK Indokína múltjából • HÁRMAS KERESZTELŐ ÉS BÚCSÚ Vietnam legszebb tengeröble, a Leszálló Sárkány Vize, amelynek partjára az ábrándozó kedvű francia gyarmatosítók oly szívesen építették villáikat, ugyancsak kivette részét a háborúból. A tengerből kiemelkedő egyik távoli sziklazátonyon a ritkán odatévedő utas kis temetőt talál. Nagy, fehér kőkereszt körül sok apró fehér síremlék, rajtuk a rettenetes felirat: „Meghaltak Franciaországért”. Ugyan, szegény kis francia fiatalemberek, mit is tehettek hazájukért ezeken, a Párizstól legalább tízezer kilométerre emelkedő tengeri kőszörnyeken. Dalolva szálltak annak idején hajóra, valahol Marseilleben, gyors visszatérést ígérve ■ a parton maradt hozzátartozónak. És ennyi maradt belőlük. Kis kereszt egy elhagyott zátonyon . . . A mai francia hivatalos történetírás nagy elismeréssel emlékezik meg azokról a kereskedőkről és hittérítőkről, akik megnyitották egykor a francia gyarmatosítók útját Dél-Kínában, Vietnamban, Kambodzsában és Laoszban. Marco Polo velencei utazó 1280-ban, Odorio de Pordemone franciskánus szerzetes 1320-ban járt már ezen a földön. Évszázadokkal az úttörők után Franciaország mellett már a terjeszkedési vágyában minden áldozatra hajlandó Portugália, Anglia és Hollandia is érdeklődött az értékes vietnami és kambodzsai kikötők iránt. Az ottani népek azonban hol egymástól függetlenül, hol összefogva megakadályozták a végérvényes hódításokat. Franciaország végülis az egymással küzdő trónkövetelőknek adott anyagi és katonai segítség útján, a XIX. század hajnalán, jelentős befolyásra tett szert mindhárom országban. Adran püspöke, a hajós diplomata Pigneau, az őrnagy-orvos Desperles, az építész Lebrun a francia forradalom időszakában belső tanácsadója lett a vietnami Nguyen-dinasztiának. A Nguyenek előbb bérbe adták kikötőiket a franciáknak, elfogadták csapataikat, majd 1862 és 1883 között elismerték Franciaország katonai és politikai hatalmát is Vietnamban. A hadsereg megelenésével egyidejűleg a katolikus egyház a lelkeket, az indokínai bank a zsebeket, a diplomácia a fejeket dolgozta meg a hátországban. Mire a hazájuk függetlenségét szerető vietnamiak kijózanodtak, már késő volt: „francia védnökség” alá kerültek. A francia hódítók 1863 és 1907 között, ugyancsak ravaszkodás és erőszak segítségével megkaparintották Kambodzsát és 1884 és 1893 között Laoszt is. Még be sem fejezték a leigázást, 1887- ben egyetlen gyarmattá egyesítették és ,,Indokíná”-nak nevezték el a három országot. Az utóbbi hetekben gyakran, jobb kifejezés híján felújított „Indokína" - megjelölés is ezekből az időkből származik. A francia hódítók találták ki. Az „indokínai” gyűjtőfogalom hirdetői szerint az ott élő törzseknek nem is volt joguk önálló nemzeti létre, így tette rá kezét az országra a mohó imperialista Franciaország és alakította át azon nyomban, egyes részeit a maga támadó céljaira. A „kultúra hordozói” sok, felbecsülhetetlen értékű műkincset pusztítottak el a hódító háborúk során. Közel egy évszázadon át hordták el Indokína termékeit, bordélyba cipelték gyönyörű asszonyait. Amit építettek, maguknak építették. Az európai negyedekben vietnami csak cselédként vagy ágyasként lakhatott. A francia „kultúrmisszió” egyik hírhedt és jellemző esete: André Malraux, a világhírű író és miniszter századunk húszas éveiben szerződést kötött európai műkereskedőkkel, hogy Kambodzsa őserdejéből nagy értékű kincseket hoz át Európába, persze csillagászati összegek ellenében. Meg is szervezte a nagy expedíciót. Minden különös nehézség nélkül eljutott Angkor Tom templomvárosába. Ott összeszedte a X. századból származó legszebb khmer szobrokat, kocsira rakta azokat és elindult a zsákmánnyal a kikötő felé. A khmer lakosság azonban nem tisztelte sem Malraux mester hívét, sem nemzeti hovatartozását. Fülönfogta az európai „kultúrmisszió” e letéteményesét. Malraux minden tiltakozása ellenére visszavette tőle Kambodzsa nemzeti kincseit és visszahelyezte azokat eredeti helyükre, az őserdőbe. Laoszban is furcsa módon „civilizált” Franciaország. Az ötvenes években az országban egyetlen orvos működött, az is a királyi család beteg tagjait gyógyította. Kórház persze egy sem volt. A gyarmatosítók szerették a varázslókat, akik tudatlanságba tartották és babonákkal rémítették a népet. Ez is biztosította laoszi uralmukat és egyben a felsőbbrendű faj tudatát erősítette meg bennük. A francia gyarmatosítás 90 évét szakadatlan lázadások kísérték Vietnam, Kambodzsa és Laosz területén egyaránt. De a francia imperialisták jelentős erőket tartottak indokínai garnizonjaikban, amelyek mindig úrrá tudtak lenni a helyi lázadásokon. A gyarmatosítás azonban megteremtette rövid idő alatt saját, sírásóját is. A nagy szállítási költségek miatt Franciaország Vietnamban és Kambodzsában is kénytelen volt bizonyos iparosítást folytatni. Ezzel megszületett a vietnami és kambodzsai munkásosztály. A munkások egy része Franciaországba ment dolgozni, hogy ott elsajátítsa a korszerű nagyipar munkamódszereit és több keresetre tegyen szert. Ezeknek a munkásoknak egy csoportja kapcsolatba lépett a francia kommunistákkal és a Kínai Kommunista Pártban fejlődött, forradalmi szellemű munkásokkal együtt 1930-ban, Ho Si Minh vezetésével megalakította az Indokínai Kommunista Pártot. Ez a párt, megalakulása óta hirdette, hogy e térség népei csak úgy lehetnek igazán szabadok, ha összefognak egymással a francia gyarmatosítók ellen, nemzeti függetlenségükért, a demokratikus szabadságjogokért, a szocialista irányú fejlődésért folyó harcukban. Franciaország a második világháború elején súlyos vereséget szenvedett a fasiszta német-japán szövetségesektől. Szerepét az indokínai gyarmaton japán vette át, amely kegyetlenül elnyomta a három nép nemzeti szabadságtörekvéseit. A fasiszta erők vereségével a japán hadsereg is szétesett. Ennek nyomán Vietnam 1940. szeptember 2-án, Laosz október 12-én kivívta függetlenségét. Az új erőre kapott francia imperializmus azonban új háborút robbantott ki Indokínában. A franciabarát Bao Daj császár trónra juttatásával az indokínai népek egymás ellen uszításával vissza akarta állítani hatalmát. Ez a „piszkos” rablóháború újra összekovácsolta e térség népeit. Az Indokínai Kommunista Párt kezdeményezésére 1931 márciusában Vietnam a Patet Lao (Laosz) és Kambodzsa nemzeti erői megalakították az Indokínai Népek Egységes Nemzeti Frontját. Ez a szövetség oly erős volt, hogy az Amerika és Anglia által segített Franciaország sem bírt vele. A francia hadsereg Die Bien Phunál elszenvedett veresége után Franciaország tárgyalóasztalhoz kényszerült. 1954-ben összeült a sokat idézett genfi értekezlet. Ezzel ér véget a francia uralom „Indokínában". (Következik: 3. Még egy „civilizátor” Amerika) Az egykori Indokínában még most is az ősi települési formában élnek (Laosz) (szerző felv.)