Hajdú-Bihari Napló, 1970. június (27. évfolyam, 127-151. szám)
1970-06-03 / 128. szám
A_________________________________A Kodály Kórussal a Szovjetunióban a Találkozót Moszkvával Május 14. Csütörtök. Másfél órás késéssel indulunk Debrecenből. De mindenki nyugodt, ez a másfél óra olyan kevés idő ahhoz viszonyítva, amit utazásra fordítunk. Az állomáson ismerősök, barátok, a párt és tanács vezetői búcsúztatnak bennünket. A gondolat közös eltávozókban és itt maradókban: úgy térjünk vissza, hogy becsületet szerezzünk a magyar zenének, Debrecennek, hazánknak. Május 15. Péntek. Egyórás késéssel fut be a gyors Moszkvában a Kijevi pályaudvarra. Már itt virág, virág, sok virág. A rigai kórus itt levő tagjai fehér violákat osztanak mindenkinek. Hivatalos küldöttség fogad, köztük Ptyka professzor, az Össz-szövetségi Kórustársaság alelnöke és Tolmácsová asszony, a társaság főtitkára. Kedves szívélyesség, Gulyás Györgyöt barátként köszöntik, a fárasztó utazás után megmelegszik az ember a kedvesség sugaraiban. Amikor aztán az autóbuszok a Rosszija-szálló előtt állnak meg velünk, szinte elbámulunk. A szovjet főváros új, modern, legszebb és legkorszerűbb szállója lesz otthonunk néhány napig. Az öröm érzésébe azonban a felelőssége is keveredik: ha így fogadnak, így látnak el bennünket, sokat, nagyon sokat kell nyújtani. Bizonyítani kell. Május 16. Szombat. Délelőtt próba. Gulyás György ragaszkodik a sálhoz, kabáthoz, az éles moszkvai levegő ezt meg is követeli. A próba kemény , a feladat is nagy, amire a kórus készül. Délután az első bemutatkozás: találkozó a zeneművészeti szakközépiskola hallgatóival, rövid koncert, az elfogódottság itt-ott kiütközik még, de a barátság, kedvesség és a tapsok legyőzik ezt. Itt kapja a kórus az első meleg tapsokat, az első jelvényeket, Gulyás György az első virágokat, dr. Nagy Attila, a Monteverdi-kantáta szólistája az első elismeréseket. Emlékezetes hely, emlékezetes pillanat. Május 17. Vasárnap. Délelőtt ismerkedünk Moszkvával, a Kremllel. Ha nem szorítaná úgy a torkokat a szereplések miatti nyugtalanság, az idegen egyszerű turistacsoportnak nézné a társaságot a múzeumban, az udvaron, az ágyú és a harang mellett, a hosszú sorban a mauzóleumnál. De a könnyű időtöltést új feladat követi, a kórus látogatóba indul a Moszkvai Kórustársaság énekkarához, melynek vezetője, Devlin, barátja a magyar zenének, személyesen Gulyás Györgynek. A barátság új szálai szövődnek, a zene összekötő ereje mellett a személyes találkozás melegsége is tartalommal tölti ezt a barátkozást. Délben elmegyek a X. moszkvai dal ünnepe megnyitójára. A Csajkovszkij-szobornál hatalmas, tömeg, a kóruspódiumon kiváló együttesek lépnek fel. A Lenin-centenárium jegyében rendezték most ezt az ünnepet, s nagy megtiszteltetés számunkra, hogy a külföldet egyedül a debreceni Kodály Kórus képviseli a rendezvénysorozaton. Itt a téren száll a dal, lebegnek a piros és kék léggömbök, fényképeznek. És a dobogón ott áll a veteránok kórusa, idős asszonyok, férfiak, s dalukat hallgatva elcsöndesül a tér. Nagy idők tanúi nagy időkről énekelnek. Nap ragyog, tele van a város a muzsikával. Délután fellép a Kodály Kórus is. A fellépés színhelye a Gorkij park hatalmas szabadtéri színpada. Tízezer néző foglalhat helyet a nézőtéren, a színpad méretei is akkorák, hogy félelem és izgalom szorítja valamennyiünk torkát. A műsor a helyhez és alkalomhoz illő, kiváló színészek mondanak verset, népi táncosok lépnek fel, fiatal balettművészek műsorában gyönyörködünk, amikor sor kerül a kórusunkra. A roppant színpad hátsó traktusában szinte elvész az együttes. De a hang kijön, a zene elröppen a színpad magányosságából s megérinti a szíveket. Kodály pávája fölszáll, s a számok végén felcsattanó taps magyar sikert köszönt. Tudjuk, hogy ezek a roppant méretek nem a debreceni kórus egyéniségéhez méretezettek, de megnyugvás van bennünk, az emberi akarat legyőzheti a körülményeket is. De talán mégis megbocsátható: már hétfőre gondolunk. Ezen a napon ad ugyanis önálló, egész estét betöltő koncertet a Kodály Kórus Moszkva egyik legszebb hangversenytermében, a Szakszervezetek Háza oszlopcsarnokában. Tudjuk már, hogy az itteni műsor lesz a szereplés mércéje, mind a szakma, mind a közönség körében. S este a Moszkvai Nagyszínház nézőterén, a Borisz Godunov előadása közben is gyakran jut eszünkbe a következő nap. Ha nem lennék itt a kórustagok között, talán furcsállanám is az izgalmat. Az együttes tizenöt éves, ez a tizenötödik külföldi vendégszereplése, sikerek, díjak fémjelzik munkáját. De tudom, látom, ezt a moszkvai hangversenyt kiemelkedő fontosságúnak tartja mindenki. De mindenki bizakodik. A nagy feladat nagy teljesítményre ösztönzi az alkotó embert. (Folytatjuk) Bényei József Séta a Kremlben A Rosszija-szálló — ideiglenes otthonunk A dal ünnepe megnyitóján A MAGYAR SZOCIALISTA MUNKÁSPÁRT KÖZPONTI BIZOTTSÁGÁNAK FOLYÓIRATA JÚNIUSI SZÁMÁRÓL TÖBB CIKK SEGÍTI A VEZETŐSÉGVÁLASZTÁS ELŐKÉSZÍTÉSÉT A Pártélet — az MSZMP Központi Bizottságának folyóirata — júniusi számában több cikkben foglalkozik a párthatározatok végrehajtásának időszerű kérdéseivel. Ribánszki Róbert a KISZ kommunista, ifjúsági és tömegszervezeti jellegének összefüggését, a KISZ politikai jellegének erősítésével kapcsolatos teendőket elemzi írásában. Dudás János cikke a KB legutóbbi ülésének a lakáskérdésre vonatkozó határozatával foglalkozik, megvilágítva a lakásépítés és -ellátás rendszerének továbbfejlesztésére irányuló terveket és feladatokat. A folyóirat új számában megkezdi a X. kongresszus előkészítését segítő írások közlését. Háry Béla, a KB párt- és tömegszervezetek osztályának helyettes vezetője a szerkesztőség kérdéseire adott válaszaiban többek között feleletet ad arra: milyen feladatok hárulnak ebben az időszakban az alapszervezetekre és a csúcsvezetőségekre. Foglalkozik a beszámoló elkészítése módszerével, a kongresszusi irányelvek és a szervezeti szabályzat tervezetének vitájával. Továbbá, milyen követelményeket szükséges szem előtt tartani a titkárok és vezetőségi tagok megválasztásánál, s milyen változások lesznek a választás, illetve a szavazás módjában? Ugyancsak a beszámoló elkészítéséhez nyújt segítséget egy másik írás is, mely a legfontosabb általános tennivalókat, az elkészítéshez helyileg rendelkezésre álló forrásokat, s a pártbizottságok által nyújtandó segítség módját taglalja. Foglalkozik még a júniusi szám a kollektív szerződések módosításának tanulságaival, a televízió műsorpolitikájának értékelésével, elemzi a kommunista és munkáspártok 1969. évi moszkvai tanácskozása óta a nemzetközi munkásmozgalom helyzetében végbement változásokat. Több írás számol be a nők helyzetének javítására hozott KB-határozat végrehajtásáról. A júniusi szám ezenkívül több hozzászólást közöl a pártszervek hatáskörére vonatkozó irányelv-tervezethez, illetve a ma kommunistáinak feladatait elemző vitacikkhez. TÉVÉJEGYZET MIT TUDUNK ÉS MIT NEM Újfajta vetélkedő folyik a televízióban „Ifjúság 1970.” címen. Valójában mindkét szót idézőjelbe kell tennem. „Újfajta” ugyan, de nem új, hiszen a művészeti kategória a „Ki mit tud?”-ra hasonlít, azzal a különbséggel, hogy az - megítélésem szerint - sokkal színvonalasabb volt. Itt a szereplők többsége a közepes műkedvelők szintjén áll, ami azt bizonyítja, hogy a legutóbbi sorozat óta nem nőttek fel figyelemre méltó tehetségek. „Vetélkedő" az Ifjúság 1970., hiszen versenyzői kieséses rendszerben mérik össze tudásukat, főként politikai, történelmi és közgazdasági témákban. Bizonyos vonásokban ez a terület hasonlít a kedvelt „Ki miben tudós?”-hoz, azzal a különbséggel, hogy ott - egyneműbb kérdések lévén - objektívebb értékelésre volt lehetőség. Emitt lényegesen nehezebb különbséget tenni két telefonbeszélgetés vagy két (egyébként megvalósíthatatlan) ötlet között. S mégis: az új műsort nagy érdeklődés s még nagyobb vita kíséri, ami viszont azt bizonyítja, hogy a nézőkben erős igény van az ilyen vállalkozásokra. Az „Ifjúság 1970.” című sorozat a kísérletek jegyeit viseli. Vitatható, érdemes volt-e párosítani a művészeti és a - jobb összefoglaló szó híján - közéleti kategóriákat. A magam részéről megelégedtem volna a gondolatgazdag s eddig jól pergő utóbbival. Tartalmasabbnak, elevenebbnek érzem, s ez leginkább a kitűnő felkészültségű ifjú résztvevőknek meg a felnőtt riporter erényeit csillogtató játékvezetőnek, Wisinger Istvánnak köszönhető. Azt senki nem várja - nem is várhatja -, hogy ifjúságunk teljes keresztmetszetét kapja egy műsorban. Ugyanakkor érdemes csinálni és nézni ilyen adásokat, mert szereplők és nézők részére számos tanulsággal szolgál. Tudjuk tehát, milyen nehezen jellemezhető egy nemzedék. Ám nem tudjuk, miért pontosan Mándy Iván és Csurka István novelláit választották az ifjúság másik arcának bemutatására. Ez az arc a két író kettős portréján meglehetős sápadtnak mutatkozott. Bán Róbert rendező a sovány történeteket a kamarajáték stílusához igazította, de a színészek így sem tudtak mit kezdeni megíratlan szerepeikkel. Egyszóval: ez a vállalkozás aligha használt az élő magyar irodalom ügyének. Az ifjúságról nem is beszélve. Annál többet jelentett az ünnepi könyvhét alkalmából készült összeállítás. Szerencsés ötlet volt helyszínül a könyváruházat, riporternek Vértessy Sándort, „rezonőrnek" Faragó Vilmost választani. Faragó megjegyzései rendre szubjektívek maradtak, ez a fajta szubjektivitás azonban most helyénvaló volt. Végtére is nem a hivatalos kritikára voltunk kíváncsiak, hanem a tájékozott olvasó véleményére. S amit külön e félóra javára írok: az illusztrációk mellé fontos gondolatokat adott a könyvterjesztés, ízlésformálás, olvasásra nevelés gondjaihoz. A hét irodalom- és sportközpontú műsoranyagából kiemelkedett még a „Szeretek beszélgetni" c. szovjet irodalmi est. Rangos válogatás volt rangos közreműködőkkel, s volt egy tulajdonsága, ami mostanában olyan nagyon hiányzik az irodalomból s máshonnan is. A nyugodt, derűs meghittségre gondolok, arra a tünékeny, szavakkal nehezen jellemezhető hangulatra, amely ezt a kedves órát körüllengte. Kőhalmi Ferenc AKÓDIÓ MELLETT Vasárnap reggel fél nyolc. Ilyen korán még nem kapcsoltam be a rádiót csak azért, hogy egy műsort meghallgassak. „Ismét tanya-puszta!” Feltűnően jellegtelen címet választott Nagy Piroska. Kár, mert érdekfeszítő félóráját, csakúgy, mint Mester Ákos és Vértes Csaba hatásos — „A szekértársadalom fiai” — című cigánymonográfiáját érdemes volt figyelemmel kísérni. (A PUSZTÁK NÉPE 1970-BEN.) A riporter levelet kap. Bezárták a pusztai iskolát. A tanítónőt elhelyezték, pedig szívesen maradt volna, a gyerekek félidőben nem jutnak be a faluba, pedig szeretnek tanulni. Miért zárták be a Jánya-pusztai iskolát? Talán azért, mert a tanácselnök lenézi egykori sorstársait? Esetleg azért, mert az elnéptelenedő falusi iskolát pusztai gyerekekkel akarja megtölteni? Vagy azért, mert a pusztai állattartásnak van, de a pusztai életmódnak nincs jövője? A hajdani riportja színhelyén újra kíváncsiskodó riporter nem veti el teljesen a híreszteléseket, de a gazdasági szükségszerűség és az emberi viszonyok közötti ellentmondásra koncentrál. Tudniillik — és itt a téma konfliktusforrása — hiába sarkallnák a pusztaiakat a beköltözésre, a faluban ritkán épít az állam új lakásokat. Az eredmény? A tehén villanyfénynél kérődzik, gondozója pedig petróleumlámpánál olvas. A megoldás? Ha már átmenetileg — még évtizedekig! — szükség van a pusztára, a tanyára, nemhogy az iskolát nem szabad bezárni, hanem fejleszteni kell, emberibb életkörülményeket illik teremteni. Gazdasági szakemberek, népművelők régi vívódását viszi a nyilvánosság elé Nagy Piroska. Attól tartok azonban, hogy nem a legalkalmasabb időpontban. A vasárnap reggeli műsorsugárzás semmiképpen sem növelte egy fájó társadalmi probléma teljes élményt adó megközelítésének hatását. („LELKEK ABLAK NÉLKÜL.”) Semmi kétség, Bari Károlyt felkapták. Hamarosan verseskötete jelenik meg, újságok slágere, tévéhőse, s most a rádiósok is őt faggatják. Vajon nem kapatják el a tizenhét éves fiút? Vajon nem akarjuk lelkiismeretünket csitítgatni azzal, hogy felfedezzük a százötven magyarországi középiskolás cigányfiatal egyik legtehetségesebbikét? A kérdések a rádió talán legproblémaérzékenyebb riporterkettőséből kívánkozik ki a Huszas Stúdió legújabb — s ez már megszokásszámba megy —, kitűnő műsorában. Az első kérdést maga Bari Károly cáfolja meg. Verssel, daccal, környezetéhez való ragaszkodással. A második cáfolásra a riporterek vállalkoznak. Felkeresik és megszólaltatják ezt a környezetet. Döbbenetes és árulkodó hangképek követik egymást. A tudatlanság és a lelki tisztaság, a börtön és az emberibb életre vágyás, a kiúttalanság és a faluba telepedés völgyeit és hegyeit érezzük. Élesen kirajzolódik a cigányság két lehetősége. Vagy megteremtik saját társadalomszerkezetüket — mindenekelőtt saját értelmiségüket —, s alárendelt népcsoportból egyenjogú nemzetiséggé válnak, vagy asszimilálódnak. Az első lehetőséget az öntudatos Bari Károly, a másodikat a fajtáját megtagadó cigány képviseli. Mester Ákos és Vértes Csaba nem latolgatják a lehetőségeket. Csak kérdeznek, továbbkérdeznek és rákérdeznek. Csak azt sugallják, hogy akár az egyik, akár a másik lehetőség megvalósításának előfeltétele az ablaktalan lelkek megvilágítása, a cigányság gazdasági-életmódbeli felemelkedésének elősegítése. Természetesen az elmúlt héten hallgattam jó hangjátékokat, izgalmas vetélkedőt, színes útirajzsorozatot, még rock and roll-műsort is. S hogy mégis a két szociográfiai riportot választottam, azt nem is anynyira egyéni ízlésem magyarázza, mint inkább az, hogy a rádiósok egyre gyakrabban vállalkoznak égető társadalmi problémák érzelmi és értelmi megközelítésére, szemtágításra és gondolatgazdagításra. Zöldi László HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1970. JÚNIUS 3.)