Hajdú-Bihari Napló, 1970. június (27. évfolyam, 127-151. szám)

1970-06-03 / 128. szám

A_________________________________A Kodály Kórussal a Szovjetunióban a Találkozót Moszkvával Május 14. Csütörtök. Másfél órás késéssel indulunk Debrecenből. De mindenki nyu­godt, ez a másfél óra olyan kevés idő ahhoz viszonyítva, amit uta­zásra fordítunk. Az állomáson is­merősök, barátok, a párt és tanács vezetői búcsúztatnak bennünket. A gondolat közös eltávozókban és itt maradókban: úgy térjünk vissza, hogy becsületet szerezzünk a ma­gyar zenének, Debrecennek, ha­zánknak. Május 15. Péntek. Egyórás késéssel fut be a gyors Moszkvában a Kijevi pályaudvar­ra. Már itt virág, virág, sok virág. A rigai kórus itt levő tagjai fehér violákat osztanak mindenkinek. Hi­vatalos küldöttség fogad, köztük Ptyk­a professzor, az Össz-szövetsé­­gi Kórustársaság alelnöke és Tol­mácsová asszony, a társaság főtit­kára. Kedves szívélyesség, Gulyás Györgyöt barátként köszöntik, a fárasztó utazás után megmelegszik az ember a kedvesség sugaraiban. Amikor aztán az autóbuszok a Rosszija-szálló előtt állnak meg ve­lünk, szinte elbámulunk. A szovjet főváros új, modern, legszebb és legkorszerűbb szállója lesz ottho­nunk néhány napig. Az öröm érzé­sébe azonban a felelőssége is keve­redik: ha így fogadnak, így látnak el bennünket, sokat, nagyon sokat kell nyújtani. Bizonyítani kell. Május 16. Szombat. Délelőtt próba. Gulyás György ragaszkodik a sálhoz, kabáthoz, az éles moszkvai levegő ezt meg is kö­veteli. A próba kemény , a feladat is nagy, amire a kórus készül. Dél­után az első bemutatkozás: talál­kozó a zeneművészeti szakközépis­kola hallgatóival, rövid koncert, az elfogódottság itt-ott kiütközik még, de a barátság, kedvesség és a tap­sok legyőzik ezt. Itt kapja a kórus az első meleg tapsokat, az első jel­vényeket, Gulyás György az első virágokat, dr. Nagy Attila, a Mon­­teverdi-kantáta szólistája az első elismeréseket. Emlékezetes hely, emlékezetes pillanat. Május 17. Vasárnap. Délelőtt ismerkedünk Moszkvá­val, a Kremllel. Ha nem szorítaná úgy a torkokat a szereplések miat­ti nyugtalanság, az idegen egysze­rű turistacsoportnak nézné a társa­ságot a múzeumban, az udvaron, az ágyú és a harang mellett, a hosszú sorban a mauzóleumnál. De a könnyű időtöltést új feladat követi, a kórus látogatóba indul a Moszkvai Kórustársaság énekkará­hoz, melynek vezetője, Devlin, ba­rátja a magyar zenének, személye­sen Gulyás Györgynek. A barátság új szálai szövődnek, a zene össze­kötő ereje mellett a személyes ta­lálkozás melegsége is tartalommal tölti ezt a barátkozást. Délben elmegyek a X. moszkvai dal ünnepe megnyitójára. A Csaj­­kovszkij-szobornál hatalmas, tömeg, a kóruspódiumon kiváló együttesek lépnek fel. A Lenin-centenárium jegyében rendezték most ezt az ün­nepet, s nagy megtiszteltetés szá­munkra, hogy a külföldet egyedül a debreceni Kodály Kórus képviseli a rendezvénysorozaton. Itt a téren száll a dal, lebegnek a piros és kék léggömbök, fényképeznek. És a do­bogón ott áll a veteránok kórusa, idős asszonyok, férfiak, s dalukat hallgatva elcsöndesül a tér. Nagy idők tanúi nagy időkről énekelnek. Nap ragyog, tele van a város a muzsikával. Délután fellép a Kodály Kórus is. A fellépés színhelye a Gorkij park hatalmas szabadtéri színpada. Tíz­ezer néző foglalhat helyet a néző­téren, a színpad méretei is akko­rák, hogy félelem és izgalom szorít­ja valamennyiünk torkát. A műsor a helyhez és alkalomhoz illő, ki­váló színészek mondanak verset, népi táncosok lépnek fel, fiatal ba­lettművészek műsorában gyönyör­ködünk, amikor sor kerül a kóru­sunkra. A roppant színpad hátsó traktusában szinte elvész az együt­tes. De a hang kijön, a zene elröp­pen a színpad magányosságából s megérinti a szíveket. Kodály pá­vája fölszáll, s a számok végén fel­csattanó taps magyar sikert kö­szönt. Tudjuk, hogy ezek a roppant méretek nem a debreceni kórus egyéniségéhez méretezettek, de megnyugvás van bennünk, az em­beri akarat legyőzheti a körülmé­nyeket is. De talán mégis megbocsátható: már hétfőre gondolunk. Ezen a na­pon ad ugyanis önálló, egész estét betöltő koncertet a Kodály Kórus Moszkva egyik legszebb hangver­senytermében, a Szakszervezetek Háza oszlopcsarnokában. Tudjuk már, hogy az itteni műsor lesz a szereplés mércéje, mind a szakma, mind a közönség körében. S este a Moszkvai Nagyszínház nézőterén, a Borisz Godunov elő­adása közben is gyakran jut eszünk­be a következő nap. Ha nem lennék itt a kórustagok között, talán furcsállanám is az iz­galmat. Az együttes tizenöt éves, ez a tizenötödik külföldi vendégsze­replése, sikerek, díjak fémjelzik munkáját. De tudom, látom, ezt a moszkvai hangversenyt kiemelkedő fontosságúnak tartja mindenki. De mindenki bizakodik. A nagy feladat nagy teljesítményre ösztön­zi az alkotó embert. (Folytatjuk) Bényei József Séta a Kremlben A Rosszija-szálló — ideiglenes otthonunk A dal ünnepe megnyitóján A MAGYAR SZOCIALISTA MUNKÁSPÁRT KÖZPONTI BIZOTTSÁGÁNAK FOLYÓIRATA JÚNIUSI SZÁMÁRÓL TÖBB CIKK SEGÍTI A VEZETŐSÉGVÁLASZTÁS ELŐKÉSZÍTÉSÉT A Pártélet — az MSZMP Köz­ponti Bizottságának folyóirata — júniusi számában több cikkben fog­lalkozik a párthatározatok végre­hajtásának időszerű kérdéseivel. Ribánszki Róbert a KISZ kommu­nista, ifjúsági és tömegszervezeti jellegének összefüggését, a KISZ politikai jellegének erősítésével kapcsolatos teendőket elemzi írásá­ban. Dudás János cikke a KB leg­utóbbi ülésének a lakáskérdésre vonatkozó határozatával foglalko­zik, megvilágítva a lakásépítés és -ellátás rendszerének továbbfejlesz­tésére irányuló terveket és felada­tokat. A folyóirat új számában megkez­di a X. kongresszus előkészítését segítő írások közlését. Háry Béla, a KB párt- és tömegszervezetek osz­tályának helyettes vezetője a szer­kesztőség kérdéseire adott válaszai­ban többek között feleletet ad arra: milyen feladatok hárulnak ebben az időszakban az alapszervezetekre és a csúcsvezetőségekre. Foglalkozik a beszámoló elkészítése módszerével, a kongresszusi irányelvek és a szer­vezeti szabályzat tervezetének vitá­jával. Továbbá, milyen követelmé­nyeket szükséges szem előtt tartani a titkárok és vezetőségi tagok meg­választásánál, s milyen változások lesznek a választás, illetve a szava­zás módjában? Ugyancsak a beszá­moló elkészítéséhez nyújt segítsé­get egy másik írás is, mely a leg­fontosabb általános tennivalókat, az elkészítéshez helyileg rendelkezés­re álló forrásokat, s a pártbizottsá­gok által nyújtandó segítség mód­ját taglalja. Foglalkozik még a júniusi szám a kollektív szerződések módosításá­nak tanulságaival, a televízió mű­sorpolitikájának értékelésével, elemzi a kommunista és munkás­pártok 1969. évi moszkvai tanács­kozása óta a nemzetközi munkás­­mozgalom helyzetében végbement változásokat. Több írás számol be a nők helyzetének javítására ho­zott KB-határozat végrehajtásáról. A júniusi szám ezenkívül több hoz­zászólást közöl a pártszervek ha­táskörére vonatkozó irányelv-ter­vezethez, illetve a ma kommunis­táinak feladatait elemző vitacikk­hez. TÉVÉJEGYZET MIT TUDUNK ÉS MIT NEM Újfajta vetélkedő folyik a televízió­ban „Ifjúság 1970.” címen. Valójában mindkét szót idézőjelbe kell tennem. „Újfajta” ugyan, de nem új, hiszen a művészeti kategória a „Ki mit tud?”-ra hasonlít, azzal a különbséggel, hogy az - megítélésem szerint - sokkal színvona­lasabb volt. Itt a szereplők többsége a közepes műkedvelők szintjén áll, ami azt bizonyítja, hogy a legutóbbi sorozat óta nem nőttek fel figyelemre méltó tehet­ségek. „Vetélkedő" az Ifjúság 1970., hi­szen versenyzői kieséses rendszerben mé­rik össze tudásukat, főként politikai, történelmi és közgazdasági témákban. Bizonyos vonásokban ez a terület ha­sonlít a kedvelt „Ki miben tudós?”-hoz, azzal a különbséggel, hogy ott - egyne­­műbb kérdések lévén - objektívebb ér­tékelésre volt lehetőség. Emitt lényege­sen nehezebb különbséget tenni két tele­fonbeszélgetés vagy két (egyébként meg­valósíthatatlan) ötlet között. S mégis: az új műsort nagy érdeklő­dés s még nagyobb vita kíséri, ami vi­szont azt bizonyítja, hogy a nézőkben erős igény van az ilyen vállalkozások­ra. Az „Ifjúság 1970.” című sorozat a kísérletek jegyeit viseli. Vitatható, érde­mes volt-e párosítani a művészeti és a - jobb összefoglaló szó híján - közéleti kategóriákat. A magam részéről megelé­gedtem volna a gondolatgazdag s ed­dig jól pergő utóbbival. Tartalmasabb­nak, elevenebbnek érzem, s ez leginkább a kitűnő felkészültségű ifjú résztvevők­nek meg a felnőtt riporter erényeit csil­logtató játékvezetőnek, Wisinger István­nak köszönhető. Azt senki nem várja - nem is várhatja -, hogy ifjúságunk tel­jes keresztmetszetét kapja egy műsor­ban. Ugyanakkor érdemes csinálni és nézni ilyen adásokat, mert szereplők és nézők részére számos tanulsággal szol­gál. Tudjuk tehát, milyen nehezen jelle­mezhető egy nemzedék. Ám nem tud­juk, miért pontosan Mándy Iván és Csurka István novelláit választották az ifjúság másik arcának bemutatására. Ez az arc a két író kettős portréján megle­hetős sápadtnak mutatkozott. Bán Róbert rendező a sovány történeteket a kamara­játék stílusához igazította, de a színészek így sem tudtak mit kezdeni megíratlan szerepeikkel. Egyszóval: ez a vállalko­zás aligha használt az élő magyar iroda­lom ügyének. Az ifjúságról nem is be­szélve. Annál többet jelentett az ünnepi könyvhét alkalmából készült összeállí­tás. Szerencsés ötlet volt helyszínül a könyváruházat, riporternek Vértessy Sán­dort, „rezonőrnek" Faragó Vilmost vá­lasztani. Faragó megjegyzései rendre szubjektívek maradtak, ez a fajta szub­jektivitás azonban most helyénvaló volt. Végtére is nem a hivatalos kritikára voltunk kíváncsiak, hanem a tájékozott olvasó véleményére. S amit külön e fél­óra javára írok: az illusztrációk mellé fontos gondolatokat adott a könyvter­jesztés, ízlésformálás, olvasásra nevelés gondjaihoz. A hét irodalom- és sportközpontú mű­soranyagából kiemelkedett még a „Sze­retek beszélgetni" c. szovjet irodalmi est. Rangos válogatás volt rangos közre­működőkkel, s volt egy tulajdonsága, ami mostanában olyan nagyon hiányzik az irodalomból s máshonnan is. A nyugodt, derűs meghittségre gondolok, arra a tünékeny, szavakkal nehezen jellemezhe­tő hangulatra, amely ezt a kedves órát körüllengte. Kőhalmi Ferenc AKÓDIÓ MELLETT Vasárnap reggel fél nyolc. Ilyen korán még nem kapcsoltam be a rá­diót csak azért, hogy egy műsort meghallgassak. „Ismét tanya-pusz­­ta!” Feltűnően jellegtelen címet vá­lasztott Nagy Piroska. Kár, mert ér­dekfeszítő félóráját, csakúgy, mint Mester Ákos és Vértes Csaba hatá­sos — „A szekértársadalom fiai” — című cigánymonográfiáját érdemes volt figyelemmel kísérni. (A PUSZTÁK NÉPE 1970-BEN.) A riporter levelet kap. Bezárták a pusztai iskolát. A tanítónőt elhe­lyezték, pedig szívesen maradt volna, a gyerekek félidőben nem jutnak be a faluba, pedig szeretnek tanulni. Miért zárták be a Jánya-pusztai is­kolát? Talán azért, mert a tanácsel­nök lenézi egykori sorstársait? Eset­leg azért, mert az elnéptelenedő fa­lusi iskolát pusztai gyerekekkel akarja megtölteni? Vagy azért, mert a pusztai állattartásnak van, de a pusztai életmódnak nincs jövője? A hajdani riportja színhelyén újra kíváncsiskodó riporter nem veti el teljesen a híreszteléseket, de a gaz­dasági szükségszerűség és az emberi viszonyok közötti ellentmondásra koncentrál. Tudniillik — és itt a té­ma konfliktusforrása — hiába sar­kallnák a pusztaiakat a beköltözés­re, a faluban ritkán épít az állam új lakásokat. Az eredmény? A te­hén villanyfénynél kérődzik, gondo­zója pedig petróleumlámpánál ol­vas. A megoldás? Ha már átmene­tileg — még évtizedekig! — szükség van a pusztára, a tanyára, nemhogy az iskolát nem szabad bezárni, ha­nem fejleszteni kell, emberibb élet­­körülményeket illik teremteni. Gazdasági szakemberek, népmű­velők régi vívódását viszi a nyilvá­nosság elé Nagy Piroska. Attól tar­tok azonban, hogy nem a legalkal­masabb időpontban. A vasárnap reggeli műsorsugárzás semmikép­pen sem növelte egy fájó társadal­mi probléma teljes élményt adó megközelítésének hatását. („LELKEK ABLAK NÉLKÜL.”) Semmi kétség, Bari Károlyt felkap­ták. Hamarosan verseskötete jelenik meg, újságok slágere, tévé­hőse, s most a rádiósok is őt faggatják. Va­jon nem kapatják el a tizenhét éves fiút? Vajon nem akarjuk lelkiisme­retünket csitítgatni azzal, hogy fel­fedezzük a százötven magyarorszá­gi középiskolás cigányfiatal egyik legtehetségesebbikét? A kérdések a rádió talán legproblémaérzékenyebb riporterkettőséből kívánkozik ki a Huszas Stúdió legújabb — s ez már megszokásszámba megy —, kitűnő műsorában. Az első kérdést maga Bari Károly cáfolja meg. Verssel, daccal, környezetéhez való ragasz­kodással. A második cáfolásra a ri­porterek vállalkoznak. Felkeresik és megszólaltatják ezt a környezetet. Döbbenetes és árulkodó hangké­pek követik egymást. A tudatlanság és a lelki tisztaság, a börtön és az emberibb életre vágyás, a kiúttalan­ság és a faluba telepedés völgyeit és hegyeit érezzük. Élesen kirajzolódik a cigányság két lehetősége. Vagy megteremtik saját társadalomszer­kezetüket — mindenekelőtt saját ér­telmiségüket —, s alárendelt nép­csoportból egyenjogú nemzetiséggé válnak, vagy asszimilálódnak. Az első lehetőséget az öntudatos Bari Károly, a másodikat a fajtáját meg­tagadó cigány képviseli. Mester Ákos és Vértes Csaba nem latolgat­ják a lehetőségeket. Csak kérdez­nek, továbbkérdeznek és rákérdez­nek. Csak azt sugallják, hogy akár az egyik, akár a másik lehetőség megvalósításának előfeltétele az ab­laktalan lelkek megvilágítása, a ci­gányság gazdasági-életmódbeli fel­­emelkedésének elősegítése. Természetesen az elmúlt héten hallgattam jó hang­játékokat, izgal­mas vetélkedőt, színes útirajzsoro­zatot, még rock and roll-műsort is. S hogy mégis a két szociográfiai ri­portot választottam, azt nem is any­­nyira egyéni ízlésem magyarázza, mint inkább az, hogy a rádiósok egyre gyakrabban vállalkoznak ége­tő társadalmi problémák érzelmi és értelmi megközelítésére, szemtágí­tásra és gondolatgazdagításra. Zöldi László HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1970. JÚNIUS 3.)

Next