Hajdú-Bihari Napló, 1970. augusztus (27. évfolyam, 179-203. szám)

1970-08-02 / 180. szám

Több figyelmet gondjainkra, bajainkra. „Kovács Istvánná vagyok, a Szék- és Kárpitosipari Vállalat debreceni üzemében dolgozok mint fényező. Húsz éve már ebben a munkakörben vagyok, kisebb megszakításokkal, amikor ugyanis betegeskedtem, ek­cémát kaptam a fényezőanyagoktól, könnyebb munká­ra helyeztek, de bizony az sem volt valami könnyű, mint ahogy a fényezés is a nehéz munkák közé tartozik a gyárban. Akkor gőzkazán mellett dolgoztam, 40—50 fokos hőségben, de még fiatalabb voltam, bírtam erő­vel, és mindig igyekeztem a legnehezebb helyen is be­csülettel dolgozni. Ma már, hat évvel a nyugdíj előtt, nem megy úgy a munka, mint régen, hiába, a megfe­szített tempó nyomait viseli k­i az egész szervezetem. Most is összeszedtem egy influenzát valahol, de ez már nekem semmi. Igaz, nem érzem magam jól, de dolgo­zok, a családnak kell a pénz. Egy kisfiam még itthon van, őt el kell tartani. Életemről, munkámról, gondjaimról akar hallani? Hát erről mesélhetek sokat, csak győzze jegyezni, öt gyermeket neveltem fel, a legidősebb fiú már 26 éves, a középső fiam a néphadsereg kiváló katonája, idősebb lányom, Katalin szintén a bútorgyárban dolgozik. Ne­héz életem volt, de megérte a sok munka, igen nagy örömöm telik a gyermekeimben, akik jók, tisztelik szü­leiket, és megállják helyüket ott, ahol vannak. Sokszor kaptam már én is elismerést munkámért, nem is tu­dom, hányszor kaptam kiváló dolgozó-kitüntetést, vagy a szakma kiváló dolgozója jelvényt, s aztán megkap­tam a Munkaérdemrend bronz fokozatát is. A jutalma­­zottak között is mindig ott voltam, s mivel sokat dol­goztam — és dolgozok ma is, amennyi erőmből telik —, a keresetemre sem volt különösebb panaszom, ma is megcsinálom még a 110—120 százalékot. A baj nem is itt van, hanem ott, hogy az utóbbi években kevesebbet törődnek velünk, régi nődolgozókkal, törzsgárdatagok­­kal, akiknek tulajdonképpen köszönhető, hogy ez a gyár egyáltalán létezik, működik. Mit értek ezen? Sajnálatos dolog, de azt vesszük észre mi, idősebb asszonyok, családanyák, hogy az új dolgozókkal jobban, figyelmesebben bánnak, többnyi­re a könnyebb munkát kapják, pedig ők még bírnák a nehezebbet is. Az egyik vezetőm azt mondta: „Kovács­­né, ez azért van, mert maguk úgyis itt maradnak a gyárban, nem tudnának meglenni nélküle, az új dolgo­zók pedig fogják magukat, és odébbállnak, ha nem tet­szik nekik valami.” „Jó, jó, mondom, de hát azért mi is érdemelnénk egy kis figyelmet gondjainkra, bajaink­ra, vagy mi már csak akkor számítunk, ha sürgős, ne­héz feladatról van szó?” Mert akkor jönnek, hogy így­­úgy, asszonyok, meg kell fogni a dolog végét, s ki fogja meg, ha nem maguk, akiknek kisujjában van már a szakma, és eddig sem csalódtunk magukban. Nem he­lyes ez így szerintem, és őszintén mondom, már nem­egyszer gondoltam arra: otthagyom a gyárat, hátha ak­kor ... talán még a gyár vezetői is szólnának hozzám néhány kedves szót. Mert higgye el, ez hiányzik legjobban. Volt nekünk egy igazgatónk, igaz, már régen, az szinte mindennap lejött közénk, az üzembe, érdeklődött: van-e­ valami baj, probléma, asszonyok. Több mint egy éve van új igazgatónk, vele még egyszer sem beszéltem, de a többi vezetők sem nagyon mutatkoznak a műhelyekben. Tud­juk, hogy sok a dolguk, ma már más a vezetési mód­szer, de azért jólesne, ha a gyár régi dolgozóit néha megkérdeznék. És lenne mondanivalónk, több olyan dolog, ami talán el sem jut a felsőbb vezetésig. Én a társaim nevében is elmondanám, hogy például micsoda eljárás az, amikor a műhelyírnok, aki jóval fiatalabb nálam és társaim­nál, ha reklamálunk, fölényesen utasít el bennünket, úgy bánik velünk, mintha mi csak megtűrt személyek lennénk a gyárban. Hibásan ír be tételeket, s ez a ke­resetünket veszélyezteti, s akkor ő arra hivatkozik: más is csinál hibát. Ez igaz, csak ha mi hibát csiná­lunk, az selejt, azt levonják a fizetésből, neki meg sem­mi baja. Elvárnánk azt is, hogy néhány művezető kö­szönésre érdemesítene bennünket, de sajnos, részükről csak a fölényes hangot és magatartást kapjuk. Ez na­gyon bánt bennünket, nem ezt érdemeljük, nem ezt várnám én sem a húsz évi munka után. Aztán ott van a fényezőműhely világításának kérdése. Évek óta kér­jük, hogy a kis fényt adó lámpákat cseréljék ki, ren­dezzék végre a világítást. Évek óta ígéreteket kapunk, semmi mást. Nem helyes ez, többet kellene törődni a nők egészségvédelmével, a munkakörülményekkel, hi­szen például a fényezőműhely dolgozóinak nagy része családanya; ha beteggé válnak, családjuk is megérzi ezt. A párthatározat a nők helyzetének javításáról? Igen, hát erről beszéltem, arról, hogy mi a mi problémánk, miben várunk javulást. Hadd hangsúlyozzam ismét: az anyagi és erkölcsi elismeréssel nincs nálunk baj, aki jól dolgozik, az előbb-utóbb megkapja ezt az elisme­rést. De ez nem minden: vágyunk arra is, hogy ne kéz­­legyintéssel vagy ígérettel intézzék el sérelmeinket, és a kitüntetések, jutalmak mellett néha vágyunk egy-két kedves szóra is, mi, „öregek”, akik évtizedeket, életünk nagy részét a gyárban töltöttük. Nem tudom, ért-e en­gem, tudja-e azt, hogy mit jelent a megbecsülésnek ez a jelentéktelennek látszó formája. Most reménykedünk egy kicsit, hogy minden jóra fordul, talán jobban oda­figyelnek majd gondjainkra, bajainkra a vezetők, eddig azonban, sajnos, még nem tapasztaltuk ezt. Pedig higy­­gye el: azok a nők, társaim, Gyökös Andrásné, Lukács Sándorné, Bodnár Istvánná, Szuhanics Istvánná és még sokan mások, akik nehéz éveket húztak le itt a ténye­zőben, olyan munkával, amit férfiak nem vállalnak — több jó szót, több figyelmet érdemelnének. És ígéret he­lyett tetteket. Jó lenne megérni például azt, hogy több lesz a fény a fényezőműhelyben, hogy végre nem kell erőltetnünk a szemünket. Nem tudom, a nyugdíjig hátralevő hat év alatt vajon megtörténik-e ez. Amint látja, nincsenek nagy kívánságaink, elérhetet­len vágyaink, olyan követelések, amit nem lehet telje­síteni. Dolgozók vagyunk, szükségünk van a gyárra, s azt szeretnénk, ha mi is éreznénk állandóan: a gyár­nak is szüksége vann ránk. És akkor nem lenne semmi baj, mert hát az ember néha kevéssel is beéri...” Vattai Miklós Magyar módszer a Titanic felszínre hozására Angol, francia, japán és nyugatnémet szabadalom fémjelzi azt a magyar talál­mányt, amelynek segítségével akarják felszínre hozni az Új-Fundland közelé­ben a tengerfenekén heverő Titanicot. Ez az óriási tengerjáró hajó - mint is­meretes - 1912-ben jégyhegynek ütkö­zött, és több mint 1500 utasával elsüly­­lyedt. A magyar módszernek­­ Szászkő Lász­ló és dr. Balázs Ambrus találmányának teljesítőképességét eddig semmiféle más eljárás meg sem tudta közelíteni. Lényege az, hogy a víz alól kiemelendő tárgyhoz megfelelő számú, alul részben nyitott műanyag tartályt erősítenek, majd a tartály nyílásának közelében elektrolí­zissel szétbontják a vizet, úgyhogy a ke­letkező hidrogéngáz buborékok formájá­ban behatol a felül zárt tartályba, és fo­kozatosan kiszorítja maga alól a vizet. Maga a vízbontó készülék gondoskodik az ugyancsak keletkező oxigén elvezeté­séről, nehogy az össztalálkozhasson a hidrogénnel, mert a kettő keveredéséből­­ igen nagy robbanóerejű durranógáz kelet­keznék, ami a robbanás után ismét vízzé egyesülne. Amint a hidrogéngáz fokozatosan megtölti a tartályt, a legkönnyebb elem lévén mind nagyobb emelőerőt hoz létre, úgyhogy végül is a tartályok minden köb­métere egy-egy tonna felemelésére lesz képes. Éppen itt van ennek a módszer­nek a nagy előnye, mert az összes eddigi megoldásoknál egy tonna emelőerőhöz legalább öt köbméter térfogatú emelő­tartály kellett. Minthogy a elsüllyedt Titanic súlya körülbelül 60 000 tonna, kiemeléséhez a külföldi eljárásokkal leg­alább 300 000, a magyar módszerrel pe­dig 60 000 köbméternyi tartály emelő­erejét kell igénybe venni. A Titanic kiemelésére alakult angol társaság vezetője, a kiemelő munkálatok szervezője, D. J. Woolley a napokban érkezik Budapestre a­ munka előkészíté­­sére. (MTI) Megjelent a „Röpülj, pávai daloskönyv III. száma ,.... A művel vall a szerző legtelje­­sebben önmagáról és világiról — arról a világról, ahonnan csak a művészet segítségével érkezhet híradás. Így van a népdallal is. Benne is a legközvetle­nebbül ismerhetjük meg az alkotóját — ezúttal önmagunkat — és kapunk híradást egy olyan világról, egy teljes é­­ gazdag életről, amely ugyan egyszer­re sohasem létezett a valóságban, de megsejtése kiszínezheti a mi életünket is hozzá igazíthatjuk a magunkét. ...” — mondotta Kodály Zoltánné a „Röpülj, páva!” egyik elődöntőjének megnyitó­jában. S hogy a dal által áhítat s igény van népünk, nemzetünk lelkének megisme­résére, továbbéltetésére, arra immár nemcsak a vetélkedő bizonyság, hanem a hanglemezek s a legszebb énekekből összeállított daloskönyv sikere is iga­zolás lehet mindazoknak, akik kétked­tek és kétkednek a magyar népdal élet­erejében. Hiszen a „Röpülj, páva!” da­­l­loskönyv első füzete napok alatt első-­­­gyott, a második még­ még kapható, s­­ most megjelent a harmadik füzet. Bé­res János, Lengyelfi Miklós válogatása­­ban olyan szép és feledhetetlen dalok­­■ kottáját és szövegét találhatjuk benne, s mint „A sárighasú kígyó”, „Ha folyó- s víz volnék”, „Én Istenem”, „ősz az,­­ idő”, „A lapádi erdő alatt”, „Árva va­gyok” és még számtalan szép darabot. A Zeneműkiadó gondos, lelkiismeretes I kiadását igaz szívvel dicsérjük és kö­szönt­jük. Csak azért értetlenkedünk,­­ hogy miért kellett ilyen drága, tíz for f­­rintos, árban kibocsátani, amikor a táncdalfüzetek pár forintos áron kap­­hatók. Kedvrontó, rossz ízű, az ilyen nagy árra vert, üzletelő népszerűsítés. A. L. HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ , 1970. AUGUSZTUS 2. Szégyen ne essek,­ele ezúttal férfi a múzsám. No nem több, csak egy, de az az egy ... Történt, hogy már beesteledett, a naptól felpuhult járdákba már nem ha­gyott nyomot a cipősarok, de a nap­közben felgyűlt szomjúság sört inni kergette a felnőtteket. A presszó tele volt, vagy majdnem tele. Aki nagyon akart, az talált még asztalt, s egy igazi férfi ugyebár . . . Az én kezdő, de feltétlenül igazi férfim is talált. Igaz, tizenöt éves ha­bozása, hogy előre menjen-e, avagy hátul maradjon, majdnem elvette tőle az asztalt, de aztán előre ment, s a többiek másfelől ugyanarra hiába igye­keztek. A világ olyan volt, mint máskor is: a fiú után jött a kislány. Tizenöt éves igére­ volt a szentem, csupa mosoly­gás, csupa aznapi szép szerelem. Néztem őket. És néztük őket. Ki a fiút, ki a lányt, ki mind a kettőt. Elegancia I. (A fiú előrelép, s a kislány „hogy is mondjam csak"-jához­ igazítja a széket. A „köszi" halk. A kislány pirul.) Elegancia II. (A farmerből előkerült egy doboz fecske. Mi az, hogy ke­rült? Előrepült. Azért fecske, hogy re­püljön. Hanyagul az asztalra hullt, akár egy kesztyű, amely párbajra hív. ..Mit bámultok azon a lányon? Íme a cigi! Felnőtt vagyok, és enyém a csaj . . .) Elegancia III. (A srác rágyújtott. A kislány minden mozdulatát külön meg­csodálta. Igaz, a hanyagul eldobott gyufaszál a hamutányér mellé esett, de ez csak olyan szépséghiba volt.) Mondtam már ugye, hogy néztük őket? Ennyi bajt nem nézni bűn. A fiú, akit szemmel láthatóan zavart egy kicsit a füst, mindig oldalra fújt, hogy legalább másodszor ne jusson ne­ki az, amit már egyszer legyőzött. Ám ha oldalra fordult, akkor találkozott a szeme csodáló szemekkel. És sajnos már kora este volt. Kö­vetkezésképpen néhányan a kislányt nézték, aki csak a fiút nézte, és a fiú ilyenkor a mennyezetre bámult. A szomszéd asztalnál csókolóztak. A má­sik szomszédban egy házaspár veszeke­dett. A harmadikban előrehaladott ál­lapotban járt már a „füzőcske”, ez a nagy népi társasjáték, amelyben soha­sem tudni, hogy melyik kéz kié. - Parancsoljanak! - (A mennyei gyönyörűség! A felszolgáló kislány is kezdi mi úgy kérdezte ezt tőlük, mintha igazibb felnőttek lettek volna. A fiú szeme a kislányra villant: „Na! Látod? Ez va­gyok én. Mit én? ÉN! Csupa nagy betűvel." A kislány olvadt, mint korábban a bitumenes járda. - Két kevertet - mondta a fiú. - Micsodát? - Kevertet. .. vagy valamilyen si­kőrt . . . - Nem szégyelltek magatokat! Gyerekek vagytok! Szegény fiú! A nyakától kezdett pi­rosodni, s még a haja is megmozdult a fejbőrét csiklandozó izgalomtól. Most nem mert a lányra nézni. Ha szélhá­mosnak, ha csavargónak, ha huligán­nak mondják, elviseli. De gyereknek mondták. Éppen gyereknek . . . - Hát. . . akkor . . . akkor . . . nem is tudom .. . Néhány magányos fiatalember már­már megemelkedett a székén. No, nem azért, hogy segítsen, inkább csak hogy a­­ kislány jobban lássa őket, akik tel­jes nagykorúsággal konyakot is isz­nak. - Akkor két kólát - mondta a kis­lány, s akkora odaadással nézett a partnerére, amilyennel csak azok az asszonyok néznek, akiket a mások csor­dálata is fűt. - Két kólát - ismételte a fiú, s olyan­ volt a hangja, mint a hajdani csatákban a visszavonulást bejelentő kürt üzenete. - Szeretem a kólát - lelkezdezte a kislány. - Én is. Hozták az italt. Néhányan megpró­báltak csúfotthárosan odamosolyogni. - Milyen csudi hideg! - Az. - Finest... - Igen. - Szervusz. Koccintsunk! - De... - Nem koccintasz velem? - De! Tetszik érezni a két „de" közötti különbséget? A három pont és felkiál­tójel között legalább egy világ volt, jobb világ, mint a presszó körülöttük. A kislány a cigarettát babrálta, s alig várta, hogy a fiú rágyújtani akarjon, hiszen két kéz ugyebár, ha véletlenül, ha egészen véletlenül összeér . . . És rágyújtott újra a kezdő férfi, aki talán maga sem tudta, hogy mennyire csodálják. Az irigyebbek elmentek onnan. Mi, kicsit irigyek, csak néztük őket, még akkor is, amikor elindultak, akkor már cseppet sem véletlenül összeérő kézzel. Még a házaspár is kibékült közben. Én is kértem egy Colát, hátha az tette a csodát, de ugyan ki koccintott volna éppen énvelem? Bartha Gábor Az építkezés alatt a munka zavaratlan NEM MINDENNAPI TETŐCSERE A JÁRMŰJAVÍTÓBAN Árnyékban harminc fok. Minden munkahely meleg. A vagongyár műhelyei felett re­meg a levegő. Az üzemrendész mu­tatja a VIII. osztály tetejét: — Ott, látja, azok az emberek. Nem irigylem őket. Bontják és építik a műhely tete­jét. A Hajdú-Bihar megyei Állami Építőipari Vállalat emberei dolgoz­nak a tetőn. Madar Mihály, a betonozó brigád vezetője. — Most a régi födémet bontjuk — mondja —, és aztán jön az új. Egy hónapja kezdtük itt a munkát. Mondhatom magának, elég sok munkahelyet megjártam a brigád­dal, sokfelé építkeztünk, de ez itt tényleg érdekes. Veszélyes is, meg érdekes is. — Miért? — Az épület 25 méter széles. Jó 11 méteres szarufákat helyeztek el. Ezek súlyban is elég tekintélyesek. A bokorszarufák kötésénél 8—10 mázsa vas is van. Az anyacsavaro­kat meg negyedszázada nem moz­gatták. Óvatosan kell bontanunk tehát. Azért is, mert közel a másik épület, aztán elég sok itt a mozgás. Műszakváltásnál meg pláne igye­keznek az emberek. És ami a leglé­nyegesebb: alattunk, a műhelyben, teljes gőzzel folyik a munka. Így vállaltuk az építkezést. A gyár szá­mára nagyon fontos, hogy a mű­hely termelése ne akadjon meg, mert ez a többieket akadályozná. — Úgy veheti — mondta Tamás Béla ács —, hogy a vagongyáriak feje felől elbontjuk a tetőt, de azon­nal építünk is helyette. Szakaszo­san haladunk. — Az ácsoknak itt különösen ne­héz lehet — jegyzem meg. Rábólint. — Tudja, hogy mi mindig a kő­művesek mögött haladunk. De most köztük meg mi közöttünk ott van még a termelőüzem. Alig van pakolóterünk, így aztán sok a szál­­lítgatás. De azért elég jól haladunk. Olykor éjszakai munkára is sor ke­rül. — Akkor legalább hűvösebb. — Ez igaz. De az ember fordítva él. Reggel megy a családjához, és este búcsúzik tőle. — Maga meg — gondolom —, nem is debreceni. — Nem. Bökönyből járok be, na­ponta busszal. Soós László kőműves brigádveze­tő csoportja két hónapja nevezett a szocialista címért küzdő brigádok közé. — Azt tartom — mondta —, hogy mi sem vagyunk rosszabbak a töb­bieknél. Akkor meg nekünk is si­kerülhet elérnünk a címet. Ez a munka most különösen jó próba lesz. A MÁV Debreceni Járműjavító Üzeme VIII. osztályának felújítá­si munkája nagyon fontos a vagon­gyáriaknak. Teljes üzemmel dol­goznak most is. Ha az építők nem vállalkoztak volna az üzemközbe­­ni építkezésre, az olyan lenne, mint amikor az óraszerkezetben egy ke­rék kiesik. Az építők azt mondják, más kö­rülmények között legalább duplá­ja lenne a teljesítmény. De azt is tudják, milyen veszte­ség lenne a vasasoknak, ha a meg­munkáló nem dolgozna. Az építők meg a vasasok pedig mindig jól megértették egymást. S. Gy. Bontják a régi tetőt, de helyette már ott az új. (Kőszeghy felv.)

Next