Hajdú-Bihari Napló, 1970. augusztus (27. évfolyam, 179-203. szám)

1970-08-02 / 180. szám

Böszörményi példa Szerdán késő este hallottam. Nem tudok a következő rádiókri­tika megjelenéséig várni. Olyan jó melegben — akár csak egy megjegyzés erejéig is — írni egy megyénkről szóló műsorról, amely talán nem is elsősorban a hajdúsági hallgatóknak jelentett élményt. A Visszhang című népművelési műsor pillérriportjában Furkó Zoltán faggatta a hajdúböször­ményi közművelődési helyzetről a város két szellemi gerjesztőjét, Tóth Béla tanácstitkárt és Szé­kelyhídi Ágoston kultúrminde­­nest. Az elmondottak hallgatása közben nem is annyira a tetsze­tős konkrétumok csoportosítása fogott meg, mint inkább a két riportalany határozottsága: egy harminckétezres városban tény­ként kell elfogadni a vidékiséget, ám nem szabad elfogadni a pro­vincialitást; alkotó módon kell és lehet építeni az értelmiségre; vidéken lehet tartalmasan élni. Kiderült a beszélgetésből az is, hogy határozottságuk kiérlelt, rokonszenves művelődési elkép­zeléseket takart. Én nem tettem el az érdekfe­szítő gondolatokat megörökítő hangszalagot — gondolom, meg­teszik ezt helyettem mások —, de­ mindenképpen érdemes elten­ni, mert azt hiszem, a böszörmé­nyi vezetők határozott művelő­dési koncepciója kifejezetten al­kalmas arra, hogy kibővítve, fo­lyóirat-tanulmánnyá feldolgozva például szolgáljon a hasonló gon­dokkal küszködő, de a megoldás­ban még a kezdet kezdetén tartó kisvárosok népművelési szakem­berei számára. — zöldi — VIHARFELHŐK (Demeter István felvétele) SZABÓ LÁSZLÓ-SÓLYOM JÓZSEF: A kikötő elpusztul 7.55-kor De az amerikaiak nemcsak itt követtek el hibát. Ha nem lett volna ez a rivalizálás a fegyvernemek és az FBI között, akkor körülbelül ugyanebben az időben egy másik vonalon — sőt, egy harmadikon is — tudo­mást szerezhettek volna arról, mire készülnek a japá­nok Pearl Harbour-ban. A másik ilyen ostoba eset Singapore-ban játszódott le. Ezerkilencszáznegyvenegy októberét írták, s a há­borús feszültség a nagy angol tengeri támaszponton, Singapore-ban is napról napra fokozódott. Itt már so­kan olvastak különböző jelekből, s ezekből világosan kivehették, hogy a japánok rövidesen újabb vállalko­zásba kezdenek a Csendes-óceánon. Ez pedig Singa­­pore-t válságos helyzetbe hozhatja, mert bármit be­széljenek is a támaszpont védelmének áttörhetetlen­­ségéről, akik ott voltak, nagyon jól tudták milyen gyenge lesz ez a védelem. A kívülálló úgy gondolhatja, hogy ilyen jelek birtokában csak fokozták a biztonsági intézkedéseket, és megszegésükért a legsúlyosabb büntetéseket szabták ki. Mégis az angol tisztek — akik­nek különösen tisztában kellett volna lenniük a hely­zettel — sorra-rendre követték el az ilyen jellegű vét­ségeket, főleg az angol tiszti klubban. A tiszti klub állandóan tele volt angol és itt „ven­dégeskedő” amerikai tengerésztisztekkel. Október utolsó napjaiban egy fiatal amerikai ten­gerésztiszt, bizonyos Anderson kapitány éppen erről vitatkozott angol kollégájával, Ross őrnaggyal. Miután megbeszélték a világpolitikai helyzetet, Anderson elmondta, hogy rövidesen Pearl Harbour-ba indul. Fenn is akadt az angol tiszt szeme, fecsegő amerikai kollégája szavain. Meg is korholta ezért, aztán a be­szélgetés átcsapott arra, hogy mennyi hír szivárgott ki az angol és az amerikai haderőtől. — Fecsegnek, nagyon fecsegnek az emberek — szö­gezte le Ross őrnagy. — S az imént ön is vétett, mert tudomásomra hozta, hogy hová készülődik csatahajó­jával ... Ha én most hírszerző lennék könnyen meg­állapítanám, hogy innen, Singapore-ból nem véletlenül rendelik át az önök egységét Pearl Harbour-ba, ami nem kis távolság ... Az amerikai tiszt meghökkent az őrnagy szavain, de elismerte, hibázott. — Tényleg nem szabad fecsegni... — mondta ő is. — Különösen itt... — folytatta Ross őrnagy. — Ha én lennék a japán kémfőnök, egyszerűen beépítenék egy jó kémet ebbe a klubba. Biztosra veszem, hogy minden katonai vagy tengerészeti eseményről értesül­ne... Anderson kapitány már jó néhány hete Singapore­­ban állomásozott, s nem volt nap, hogy be ne tért volna az angol tiszti klubba. Így aztán nemcsak sok tisztet ismert meg, hanem jó néhányat az itteni alkal­mazottak közül is. Most, hogy az őrnagy felhívta erre a figyelmét, körülnézett. Csendes és ügyes szolgák su­hantak az asztalok között. Valamennyien malájok, kínaiak, illetve japánok voltak... Anderson egyetértő­en bólintott: — Igaza van. Ez jó terep lehet a japánok számá­ra... Tudja, kit gyanúsítanék elsősorban? A főnökü­ket, Shawant. Túlságosan szolgálatkész... — Ó, az teljesen kizárt dolog! — mondta Ross. — Ez­zel az eggyel nem értek egyet... Én is azt hiszem. —121 — Hatan Moszkvából, avagy: Hogyan készül egy rossz riport? Jóelőre kitűzi az ember a célt: felvillantani egy-két érdekes arcot a sok közül, a debreceni nyári egyetem hallgatóinak egyikét-mási­­kát bemutatni. Aztán jönnek a mérlegelés szempontjai: ez ezért lenne nagyon jó alany, az azért nem, ez tengerentúlról jött, amaz tulajdonképpen magyarnak számí­tana, csak ne élne külföldön, emez szocialista államban él, problémái, gondjai azonosak lehetnek a mi­énkkel, a másik kapitalista or­szágból érkezett, lehet hogy nem is nagyon ismeri Magyarorszá­got. Mindenkivel beszélgetni és utó­lag kiválasztani a legérdekesebb anyagot? Nincs idő rá. Ott lenni lehetőleg minden foglalkozáson, megismerkedni velük, megismerni őket? Nincs idő rá. Nincs idejük rá. Mert nyelvi nehézségek vannak. Mert kellemesebb programokat ik­tatnak be maguknak. Mert elsődle­ges céljuk, hogy ők ismerjenek meg minél többet ebből az országból, ebből a városból. És nem arra tö­rekszenek, hogy őket ismerjék meg minél többen. Íme, a rossz riport alibije. Az írásnak viszont el kell készül­nie. Az írás, a cikk határidős. „Köt­­béres.” A kedvező alkalmat kell hát el­csípni, fülön ragadni. Hírül adták a nyári egyetemi fog­lalkozások második hetében, hogy a hallgatók futballmérkőzésre hív­ják ki az újságírókat. Ragyogó al­kalom ez egy másik kihívásra: minden egyes játékosnak kezébe kell csak nyomni egy előre legépelt, lehetőleg le is fordított kérdést a mérkőzés előtt, a szünetben vála­szolnak rá, vagy ha szünetben nem meccs után majd össze kell szedni a válaszokat —­ és kész a riport nyersanyaga. A rossz riport nyers­anyaga. Mert a válaszolók nem nagyon fedik föl egy rövid kérdés kapcsán az egyéniségüket. Mert a válaszok ugyanolyan sablonosak lehetnek, mint a kérdések. Ebbe a hibába nem sikerült be­leesnünk, önhibánkon kívül. A kérdés fdeg a válasz, meg a riport a naivitás volt. Az egyetemi csapat játékosai mérkőzés előtt nem nagyon tartalékolták az ere­jüket, néhányukat lehetett csak otthon találni. A diadal után pedig diadalmenet következett­­ a va­csorához. Étkezés után pedig hang­verseny. A kérdések maradtak a zsebben. Illetve csak a kérdések egy ré­sze. Ugyanis akadtak azért válasz­adók is. A mérkőzés előtt erejü­ket kérdések olvasásával, fordításá­val töltötték. És feleltek is, íme: Vasziljev, Melnyikov, Zenkov és Rogacsev a moszkvai külkereske­delmi akadémia hallgatói. Elég jól beszélik a magyar nyelvet, de azért a kérdéseket oroszul kellett nekik föltenni. — Milyen szerepet játszik a min­dennapi életében a magyar nyelv, mennyire ismeri kultúránkat? — kérdeztem Rogacsevtől. — A magyar nyelv ismerete segít abban, hogy egyre mélyebben meg­ismerjem a gazdag magyar kultú­rát, a magyar gazdasági életet. Re­mélem, ahogy gyarapodik a nyelv­tudásom, úgy fog egyre inkább se­gíteni a munkámban is. Ugyanis mind a négyen külkereskedelemmel fogunk foglalkozni. — A kereskedelem szóba került. Mik lehetnek még közvetítő lánc­szemek, összekötő kapcsok a külön­böző nemzetek, népek között? — Úgy gondolom, minél több­ször találkoznak a különböző nem­zetek képviselői, annál jobb. A kapcsolatok többfélék lehetnek. Gazdasági, kulturális, tudományos és személyi kapcsolatok. Sevjakov tudományos munka­társ és Tánya Vosztrecova aspi­ráns szintén Moszkvából érkezett. Mindketten jól beszélik a magyar nyelvet. — Hogy tettek szert ekkora nyelvismeretre? — Harmadízben vagyok Magyar­­országon, 1946-ban mint tolmács voltam itt, 1956-tól 1960-ig mint ka­tonatiszt, most nyári egyetemista vagyok. A magyar nyelvet nagyjá­ból könyvből tanultam meg. Egy tudományos kutatóintézet munka­társa vagyok, szeretem a magyar népet, sokat foglalkozom Magyar­­ország kérdéseivel, sokat olvasok. Mit mondjak? Kádár elvtárs Láng gyári beszédét említsem vagy Aczél elvtársét, aki a Politikai Akadé­mián szólt a párt és az irodalom kapcsolatáról? De említhetnék kis­regényeket is mint olvasmányokat. Fejes Endre Rozsdatemetőjét, a „Húsz órá”-t vagy a „Próféta vol­tál, szívem”-et. Nagy érdeklődéssel hallgattam Itt Debrecenben a kisre­gényekről szóló előadást is. Hogy mi a véleményem a Rozsdateme­tőről? Vitás mű, nem azt a világot mutatja be, nem azzal a környezet­tel foglalkozik, ami tipikus volna; az író tekintete a társadalom pe­rifériájára tévedt. A szovjet írók­ról? Lipatov, Ajtmatov, Nagibin, Bondarjev a legjobbak. Szolzsenyi­­cin? Túlságosan keserű a hangja, és minthogyha a gyűlölet volna az uralkodó érzése, túlságosan szub­jektíven közelít mindenhez. Ez föl­tétlenül hibája. — Bosszúságot eddig jóformán semmi sem okozott — válaszol Tá­nya Vosztrecova —, ha csak a rossz idő nem. Habár az eső abból a szempontból hasznos is volt, hogy nyugodtan tanulhattunk itthon a kollégiumban és az egyetemi könyvtárban is. Nem vágytunk ki a szabadba addig. Különben ami a programban van, azt mindet meg­nézzük, meghallgatjuk. Én ismerő­seimhez járok, moziba megyek. So­kat hallottam otthon Jancsó Mik­lósról, izgatottan vártam a Sirokkó bemutatását. Érdekes volt, de sem­mi több. Annál jobban tetszett vi­szont a „Szemtől szembe” és az „Isten hozta, őrnagy úr”. Persze hogy mi a foglalkozásom. A Lomo­noszov Egyetemen tanítok, az elő­készítő fakultáson, orosz nyelvet idegenek számára. Minden szocia­lista országból jönnek orosz taná­rok továbbképzésre hat hétre, ezekkel a tanárokkal foglalkozom. A magyar nyelvvel pedig úgy ke­rültem közelebbi kapcsolatba, hogy egyrészt többször voltam már Ma­gyarországon, másrészt az aspiran­­túrámat ilyen címmel írom: „Orosz szórend a magyarok számára.” Ez a dolgozat nemcsak nyelvi, hanem metodikai jellegű is lesz. Szeretnék hozzájárulni ahhoz, hogy a magya­rok könyebben tanulják meg a mi nyelvünket. A továbbképzéseken ugyanis az a tapasztalatom, hogy legkönyebben a lengyelek és bol­gárok, majd a csehek és a délszlá­vok, legnehezebben pedig a néme­tek és a magyarok tanulják meg az orosz nyelvet. A beszélgetésekre a mérkőzés előtt volt idő, de a találkozó kez­detének közeledtekor az ismerke­dést is be kellett fejezni. Íme hát, így készült egy rossz riport: Márkus Béla -122- hogy valaki dolgozik itt a japánoknak, de semmikép­pen sem Shawan ... Már évek óta itt van ... Szerin­tem, ha nem lenne itt, a klub talán már nem is működ­ne. Nagyobb angolbarát, mint én magam — nevetett az őrnagy —, és rendkívül használható! — ő fogadja fel a szolgákat, igaz? — szólt közbe Anderson kapitány. — Igen ... ő itt a főnök... Rendkívül vigyáz, hogy senkit ne csapjanak be a számlával, és szinte becsület­beli kötelességének tekinti, hogy mindig legyen elég skót whisky a raktárban. Másról kezdtek beszélgetni, de Ross őrnagynak mintha bogarat tettek volna a fülébe. Az őrnagy hir­telen visszatért az eredeti témára: — Tegyünk egy próbát. Meghívom vacsorára néhány barátomat. Jól ki fogom válogatni őket, és előre meg­mondom nekik, hogy vacsora közben beszélgessenek olyasmiről, amiről egy lelkiismeretes tiszt egyébként nem beszél. Persze, csak légből kapott dolgokról. Aztán majd figyelni fogjuk a pincéreket, és meglátjuk, lesz-e olyan közöttük, aki gyanúsan viselkedik. Játsszuk el, jó? — Nekem mondja, őrnagy? — kérdezte Anderson. — Ezt csak ön játszhatja el, hiszen ön ismer itt min­denkit. Ross őrnagy úgy is tett, ahogyan Andersonnak meg­ígérte. Még aznap este kihirdette, hogy rövidesen születésnapja lesz és jó néhány barátját meghívja vacsorára. Shawant odarendelte az asztalához, s rész­letesen megbeszélte vele a vacsora fogásait, az italo­kat. — Azt szeretném, ha a barátaim évek múlva is em­lékeznének erre a vacsorára — mondta Shawannak, akiről nem lehetett megállapítani, hogy kínai-e vagy japán. Shawan meghajolt, udvariasan mosolygott és azt felelte, hogy mindent megtesz, amit csak tud, hogy így legyen. — 123 — HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ , 1970. AUGUSZTUS 2.)

Next