Hajdú-Bihari Napló, 1970. augusztus (27. évfolyam, 179-203. szám)

1970-08-02 / 180. szám

„Este van már, késő este” — sírja a tárogató. A debreceni Nagyerdő vén fái alatt tisztán száll a dallam. Lobog a hatalmas tűz, körülötte csillogó szemű gyerekek hallgatják áhítattal a régi korokat idéző hangszert. Aztán felcsattan a taps, s a tárogató új dallamba kezd. Újra kezdődik a varázslat, mely csodálkozóra kerekíti a szemeket, suttogóra halkítja a beszédet, és elfeledteti, hogy ez az utolsó este ... Aztán megroggyan a tűz, még egy hatalmas szikracsóvát dobva a csillagok felé, a tárogató utolsó futamát elkapja az esti szellő. A tábor nyugovóra tér. Holnap készülődés,csomagolás, indulás haza. Az egy hét hamar elszaladt, de már ez így szokott lenni, ott telik a leggyorsabban az idő, ahol jól érzi magát az ember. A Kartács utcai táborban, pedig mindenki jól érezte magát. Kétszáz úttörő, külföldiek, magyarok vegyesen. Valóságos mini Bábel volt itt. A tábor második napján már kötődtek a barátságok, a játék, a vidámság megszüntette a nyelvi nehézségeket. Hajdú-Bihar megyéből csaknem száz riporterpalánta — őrsi krónikás, úttörőriporter — volt vendége a tábornak. A játék és szórakozás mellett „komoly” munka is folyt. Közelebbről ismerkedtek a krónikás „szakmával”. Különféle előadásokat hallgattak, sajtótörténetről, műfajelméletről, szerkesztésről, nyomdáról. Még sajtótájékoztatón is részt vettek. Igaz, hogy a Vidám Parkban, de mégis csak sajtótájékoztató volt. Riportokat, tudósításokat írtak a táborról, a kirándulásokról, beszélgettek a velük táborozó külföldi pajtásokkal. S hogy sok mindent tanultak, tapasztaltak, azt az utolsó napi nagy akadályversenyen bizonyították: az állomásokon főként szakmai, krónikáshoz illő kérdésekre válaszoltak. Hogy miért van erre szükség? Ezek a pajtások érdeklődnek az újságírás, a krónikaírás iránt. Már tavaly is volt itt ilyen tábor. A Napló olvasói előtt nem ismeretlen Éles András neve. ő is itt érett tudósítóvá. Végighallgattam az egyik foglalkozást. Egy barna copfos kislány mellett volt hely, beszélgettünk. Harsányi Juli a hajdúszoboszlói 2382-es Zrínyi Ilona Úttörőcsapat riporterőrsének a tagja, most lesz nyolcadikos. Már egy éve dolgozik az iskolaújságnak, a Csapatfórumnak. — Mit jelent ez a tábor egy úttörőriporternek? — Nagyon sokat. Főként gyakorlati vonatkozású tanácsokat kapunk. A feladatokkal is tanulunk, segítséggel könnyebb. Az előadások érdekesek is, tanulságosak is. Nyomdában is most voltam először. — Hogy kerültél ide? — Javasoltak a „továbbképzésre”, de tulajdonképpen ez jutalomtáborozás is. — Milyen elképzeléseid vannak? Gondoltál-e arra, hogy újságíró légy? — Nem mertem még így konkrétan megfogalmazni. Nyolcadik után szakközépiskolába megyek, utána, talán ... Ha sikerül. A táborban szinte állandóan szól a zene, nem rádióból vagy hanglemezről, nem, ez igazi „élő” zene. Két úttörőzenekar is lakója a tábornak. Amikor az egyik abbahagyja a gyakorlást, a másik már kezdi is. A balmazújvárosiak karnagya Adamóczi Béla, ő tárogatózott a tábortűznél. — A zenekar két éve alakult. A gyerekek szinte a Hortobágy széléről kerültek a zeneiskolába, a zene szeretetén kívül semmit sem hoztak magukkal. Akkor kezdtek ismerkedni a hangszerekkel, a kottával. Azóta már szép sikereketértünk el. Itt a táborban a debreceni virágkarneválra készülünk. A gyerekek kedvencét, a pónit, amely a nagydobot cipelt, otthon kellett hagyni, de a karneválon „ő” is itt lesz. „Sóder, sóder a lábam alatt. Aki itt a legszebb, tőlem puszit kap.” Amíg a zenészek „cserélődnek”, rögtön kialakul a hatalmas kör, és kezdődik a játék. Angolok, franciák, finnek már elsőrangúan tudnak „sóderezni”. Ehhez semmilyen nyelvi előképzés sem szükséges. De máris itt a konkurrencia, a hajdúszoboszlói zenekar. . Három éve alakult, karnagya Halász Gyula, ők is szorgalmasan gyakorolnak, az augusztus 20-i szoboszlói ünnepségre készülnek. Sok idő nincs a beszélgetésre, a gyerekek „befújják” a hangszereket, és a pajtások nagy örömére a zenekar keringőbe kezd. Abbamarad a „sóderezés”, a gyereklábak a keringőt próbálgatják. Aztán megszólal az Il Silenzio, elérkezett a lefekvés ideje. Elcsendesedik a tábor. Valahol a fák közt még peng a gitár, az olaszok itt sem tagadják meg magukat. Hatan vannak a vezetővel, veronaiak. Egyedül ők nem tagjai semmilyen ifjúsági szervezetnek, szakszervezeti alapon jöttek a táborba. Debrecenben különösen a parkok és a Nagyerdő tetszik nekik, na és a tábor, az csodálatos — mondják. Másnap reggel, mire kiérek, már nagy a nyüzsgés, mindenki strandra készül. A franciák vezetői is szinte még gyerekek. Jacques és Renée 16 évesek, ők ketten hozták a tízfős csoportot Párizsból. A Francia Úttörők Szervezetének tagjai. Ami nekik a legjobban tetszett, az a magyar úttörők fegyelmezettsége, munkája. S egy kicsit irigylik is őket. Náluk a gyerekek csak nyáron úttörők — sokkal nehezebb körülmények között —, az iskolában még ezt sem nézik jó szemmel. A finnek szőkék, kék szeműek, nyúlánkak, és a vezetőjük nagyon barátságos. Piros-zöld sapkájukat már az első napon szétkapkodták a cserebörzén. A finn úttörők nem nyakkendőt viselnek, hanem zsinórt. Kezdetben pirosat, majd zöldet; a vezetők zsinórja piros-zöld. Az oului pajtásoknak az egyetem környéke tetszett, s hogy mennyire jól érzik magukat, egy mondatba belefér: — „Senkinek sincs honvágya!” Iván Semidtcsiev bolgár úttörő harmadik lett a „Ki tud többet Magyarországról?” vetélkedőn, melyet Szófiában rendeztek. A többi tíz pajtás is kiemelkedő úttörőmunkájának jutalmául jött, Debrecenbe Bulgária különböző városából. A zöld inges angolok a tábor kedvencei. Fenyőfás jelvényük szintén kincset ér: „The Woodcraft Folk”. Ez a nevük. Lefordítani nem engedik, körülbelül erdőjárókat, erdei emberkéket jelent. A magyarokkal hamar összebarátkoztak, és ez a csodálatos erdei környezet nekik különösen tetszik. Van a táborban három pajtás, akiknek a tábor befejeztével kezdődik az igazi táborozás. Tóth Imre, Mészáros Irén és Nagy Imre három hétre Angliába utaznak. Most ismerkednek az angol nyelvvel, ez a tábor nekik olyan előkészítő fele. Mindhárman kiváló úttörők, ez lesz az első külföldi útjuk. Talán csak ők hárman nem sajnálják, hogy ez a hét ilyen hamar elszaladt. A külföldi pajtások még a Balatonon töltenek egy hetet, de a debreceni tábornak vége. A nyár, a vakáció még tart, s a pajtások remélik, hogy a vakáció továbbra is olyan kellemesen telik majd, mint itt a táborban. Urbán Péter TÁBOR A NAGYERDŐN HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ , 1970. AUGUSZTUS 2.